A protonoknak csupán egy része tört át a titánötvözet páncélon, amit még az “abszolút tükör” felülete is erősített, a vastag védőburokban töméntelen kegyetlen erővel sugárzó gamma-forrást képeztek, s ezek számára gyakorlatilag nincs akadály. A gamma-sugarak hatottak a jelzőberendezésekre és a mutatókra, s mindjárt az út legelején majdnem elpusztították az expedíciót.
Jóval veszélyesebb volt ez, mint a találkozás meteoritokkal. Ha a proton bombázás még egy negyedóráig tart, a Hiuszon nem marad egyetlen eleven lélek sem. Ilyen erősségű gamma-sugárzás jóval rövidebb ideig is komoly kellemetlenségeket okozhatott volna a legénységnek: egykét, korábban már sugárbetegséget szenvedett űrhajós feltétlenül megbetegedett volna. Szerencsére Jermakov rendelkezésére álltak a legújabb készítmények, amelyeket egy biofizikai kutatóintézet juttatott el a bizottságnak. A szervezetbe juttatva teljesen vagy szinte teljesen megszüntették a nem túl súlyos radioaktív fertőzések következményeit.
— Hallottam ilyen esetekről — jegyezte meg Bogdan, amikor Jermakov felolvasta a rádiótáviratot. — Azt hiszem, pontosan így pusztult el tizenöt évvel ezelőtt egy német üzemanyag-szállító űrhajó. Ha viszont a napkitörések ilyen gyakoriak, miért találkozunk ilyen ritkán ezekkel a foton-szökőkutakkal?
— Nagyon egyszerű — felelte Jurkovszkij. — Én még azt is mondanám, nagyon furcsa, hogy egyáltalán találkozunk velük. A protonsugár meglehetősen keskeny kötegben terjed, s jelentéktelen annak esélye, hogy beleütközünk.
— Szóval szerencsénk volt — sóhajtott Dauge. — Undorító állapot, amikor ilyen hétköznapi módon gyilkolnak meg, és semmit nem tehetsz ellene.
Aztán pedig… ki nem állhatom az injekciókat, s ettől a ráadástól borzasztóan fáj a derekam.
— Még a különleges védőruha sem segített volna? — érdeklődött Bikov.
— Ugyan, miféle védőruha segíthetne!.. — Dauge legyintett. — Ettől, Alekszej, semmiféle védőruha nem ment meg. Tízmilliárd elektronvoltnyi energia! Szerencsére már túl vagyunk rajta…
— Még nem vagyunk túl — jegyezte meg Jermakov.
— Hát ez meg mi?
— A parancsnoki fülkében még most is jeleznek a műszerek.
Jurkovszkij idegesen feléje fordult.
— Villognak?
Jermakov bólintott.
— Villognak, az ördög vinné őket! — erősítette meg Bogdan.
— Erősen?
— Nem olyan veszélyes, talán egy századröntgen lehet. Mégis villognak…
— Tehát a kitörés még nem ért végett… Hiszen éppen a protonsugár tengelye mellett repülünk…
Dauge gondterhelt arccal töprengett.
— Ez nem magyarázat! — Jurkovszkij, mint a tanár, aki tanítványa hibáját korrigálja, a fejét csóválta. — A Nap forog, s a kitörés helye már régen oldalvást került volna. Nem, itt valami másról van szó…
— Irányított rádiósugarak — mondta Jermakov.
— Hát persze! — örvendezett Dauge. — Ezt várhattuk is. A protonbombázás hatására a Hiusz vastag falának egyes atomjai radioaktívakká váltak, ennyi az egész…
— Még hogy “ennyi az egész”! Mennyi vesződés lesz még vele…
— Nem hiszem — vetette ellen Szpicin. — Hiszen a sugárzás nem túl erős, nem haladja meg a megengedett értéket.
— Még jó, hogy felülről betakar bennünket a Fiú — vette Bikov a bátorságot, hogy ő is beleszóljon az eszmecserébe.
— Igen, a Fiú… — Jermakov elgondolkozott. — Hiszen a Fiú Is megfertőződhetett. Kellemetlen lenne.
— Kimenjünk a világűrbe? — javasolta Jurkovszkij.
— Majd csak azután, hogy a tükörrel a Nap felé fordulunk. Körülbelül egy nap múlva.
— Rágondolni is rossz — jegyezte meg Dauge, aki még mindig az átéltek hatása alatt állt —, mi lett volna, ha ez a szörnyűség még néhány percig eltart; mindnyájunkkal végez! A Hiusz halott legénységgel repült volna tovább!
— És úgy ötven óra múlva mint felizzott felhő csapódtunk volna a Napba…
— Halott bolygóközi űrhajó, halott legénységgel…
— Bogdan Jermakovra pillantott. — Ugye, vannak ilyenek, Anatolij Boriszovics?
— Bolygóközi “Bolygó Hollandi”-k…
— Mi történt velük? — érdeklődött érthető kíváncsisággal Bikov.
— Különböző okai voltak… Más bolygókról behurcolt betegségek, napkitörések, mint amilyen ez volt…
A beszélgetés ezzel véget ért.
Az űrhajón az élet folyt tovább a szokásos medrében.
Jermakov megfigyelés alatt tartotta a fotontechnika működését, s a navigátorral közösen az új űrhajózás valamilyen problémáján dolgoztak; a geológusok századszor vizsgálták felül a Golkonda kutatási programját; Bikov asztronómiai könyveket olvasott, Bogdan Szpicin minden szabadidejében a rádiókészülékkel bajlódott.
Egyszer mindnyájukat behívta a fülkéjébe.
— Hallgassátok! — kérte őket, s boldogan mosolygott. — A Mars beszél, a Homok-kikötő. Az adás nekünk szól.
— … nagyon rövid ideig — csicseregte egy vidám, vékony női hang. — S íme, a Középső-hegygerinc láncaitól elzárt, a hideg viharoktól védett völgyben sekély vizű tavakra és tágas rétekre leltünk, akár egy gyermekmesében. Ó, kedves barátaink, ha láthatnátok mindezt! Kapaszkodjanak fel az egyik kis domb tetejére, s meglátják a tó mozdulatlan, lila tükrét, a szokatlanul hosszú szárú, narancsszínű fűszőnyeget, a hatalmas, élénkzöld virágokat, fölöttük pedig a sötét, ibolyaszín égboltot. A legszívesebben letéptük volna magunkról a szkafandert…
Bikov látta, ahogy társai arcán az öröm és a lelkesedés küzdött a hitetlenséggel, ajkuk önkéntelenül boldog mosolyra húzódott, szemükben puha, meleg fény gyúlt ki.
— Ez a Mars! — suttogta Dauge. — Fiúk, gondoljátok csak meg, ez lenne a Mars, a halott Mars!
— …Ezt a völgyet Hiusz-völgynek kereszteltük el tiszteletetekre, Nem tudunk vizet hozni nektek tavaiból, virágokat szakítani mezőiről, sőt, sajnos még megmutatni sem tudjuk, viselje azonban, merész barátaink, a ti neveteket! Úgy… Még egy percet… Ideje befejeznünk.
Viszontlátásra, sok sikert kívánunk mindnyájatoknak — Anatolij Jermakovnak, Vlagyimir Jurkovszkíjnak, Mihail Krutyikovnak, Bogdan Szpicinnek, Grlgorij Daugénak és természetesen neked is, Alekszej Bikov…
Ezen a napon Jurkovszkij, Dauge és Szpicin egymás szavába vágva sokáig beszélgettek marsbéli kirándulásaikról.
A repülés ötvenötödik órájában Jermakov bejelentette, eljött az ideje, hogy a Hiuszt tükrével a Nap felé fordítsák, s megkezdjék a fékezést. Az űrhajó sebessége ekkorra elérte a másodpercenkénti ezerkétszáz kilométert. Az ezt követő negyven óra során a Hiusz a Naphoz viszonyítva fordított irányú gyorsulással kellett, hogy haladjon, hogy nulla sebességgel jusson el a Vénusszal való találkozási ponthoz.
Dauge mindezt sietve magyarázta Bikovnak, miközben a legénységi társalgót felkészítették a fordulóhoz: kiszabadították a könyvszekrényt és a tálalószekrényt, mindent elvittek, ami leeshetett vagy elmozdulhatott a helyéről. Majd a parancsnoki fülkéből adott parancsra mindnyájan odaszíjazták magukat karosszékeikhez.
Bikov valami olyasféle érzést várt, amit a Fiú próba-útjának idején átélt, azonban minden jóval egyszerűbben történt. Szpicin hihetetlen pilótaképességeinek köszönhetően az űrhajó lágyan és gyorsan fordult meg. Az alig egy másodpercig tartó súlytalansági állapot szinte észrevétlen maradt számukra. A legénységi társalgóban ülve csak azt tapasztalták, hogy a padló kicsúszott alóluk, egy pillanatig függőleges helyzetbe került, majd lágyan ismét visszatért a helyére.