A Hiusz reaktorgyűrűivel a Nap felé fordulva száguldott előre, a fotonhajtómű változatlanul működött, másodpercenkénti tízméteres értékű, állandó gyorsulást biztosított, az űrhajó sebessége azonban a Naphoz viszonyítva most fokozatosan csökkent. Ebéd után Bikov figyelmeztette Jermakovot, hogy ellenőrizni kellene, hogy a Fiú milyen radioaktív sugárzást szenvedett.
— Azonkívül — tette hozzá —, noha nincs okunk, hogy kételkedjünk abban, milyen szilárdan rögzítették a jármű szállítókonténerét a Hiuszhoz, mégsem árt megnézni, nem sérült-e meg valami a forduló közben. Ki kell menni s meg kell nézni.
— Már régen meg kellett volna tenni — dünnyögte Jurkovszkij.
— Kimenni és megnézni? — Jermakov hunyorintott. — Nem hinném, hogy ez olyan egyszerű lenne…
— Hiszen a korábbi űrrepülések során jó néhányszor kimentünk a világűrbe…
— A régebbi űrrepülésekkor természetesen. Most viszont arról van szó, hogy olyan űrhajóból lépjünk ki, amely gyorsulással repül.
— Hm… — Jurkovszklj töprengőn harapdálta az ajkát.
— Képzeljétek el, mi történik veletek, ha elszakadtok tőlünk? — folytatta Jermakov.
— A Hiusz elszáguld, te pedig a plazmarobbanás fókuszpontjába kerülsz — jegyezte meg Dauge.
Bikov határozottan előrelépett — Anatolij Borlszovics, engedje meg nekem! — kezdte. — A Fiú az én gondom, én felelek érte.
— A Bolygóközi űrrepülő utasítás tizennyolcadik pontja: “Útközben tilos az utasokat kiengedni az űrhajó fedélzetéről” — idézte gyorsan Jurkovszkij.
— Úgy van. Ez törvény — bólintott Dauge.
— De én nem vagyok utas! — tiltakozott Bikov, s felháborodottan pillantott barátjára.
— Egy pillanat — szólt közbe Jermakov. — Alekszej Petrovics, nekem valóban nincs jogom kiengedni önt. Nincs elég gyakorlata, tapasztalata…
De ez még mind nem lényeges, ha lenne, akkor sem engedném ki: bármilyen szerencsétlenség esetén nem lenne kivel helyettesíteni magát a Fiún…
— Ráadásul azt is kockáztatjuk, hogy elveszítünk egy ilyen remek szakácsot… — sóhajtotta képmutatóan Jurkovszkij.
Bikov egy hideg pillantást vetett a “Szépfiú”-ra, de nem válaszolt, majd ismét Jermakovra függesztette tekintetét.
— A fotonreaktort kikapcsoljuk, úgyhogy semmiféle kockázat nem lesz — folytatta a parancsnok… (Jurkovszkij arca megnyúlt.) — Ami pedig a felelősséget illeti, itt az űrhajón mindenért, a legénységért és a teherért, én felelek.
Nem erről van tehát szó. Szpicin most ügyeletes, Krutyikov pihenni készül. Mellesleg Mihail Antonovicsot sem lenne túl hasznos kiküldeni. Nagyon is súlyos egyéniség egy ilyen vállalkozáshoz.
— Hm! — hümmögte fülig elvörösödve Krutyikov.
— Akkor hát én maradtam? — kérdezte mosolyogva a “Szépfiú”.
— Vlagyimir Szergejevics valóban különleges iskolát végzett, s alapos gyakorlatra tett szert a korábbi utazások során — zárta le a dolgot Jermakov.
— Tehát vagy én, vagy Vlagyimir Szergejevics…
— Tizenhatodik cikkely — szólt közbe tüstént Dauge —, “az űrhajó parancsnokának repülés közben tilos elhagynia az űrhajót”.
— Úgy ám, ilyen a szabályzat! — kiáltott fel nevetve Jurkovszkij, és kiment.
Bikov komoran lehorgasztotta a fejét, s félrevonult.
— Ne sértődjék meg, Alekszej! — Dauge vállon veregette barátját. — Mert itt, barátocskám, nem bátorságra van szükség, hanem gyakorlatra.
— Nem túl nagy tudomány.
— Nem? Mondd, a vákuumszkafanderről van valami fogalmad?
— Miről?
— A vákuumszkafanderről. A speciális öltözékről, amelyben a világűrben dolgoznak.
— Miért, a mi öltözékünkben nem lehet?
— Ugyan, Alekszej! Úgy átfagynál benne, hogy utána kezed-lábad sem bírnád mozdítani. Láttad a felfújt űrruhát Krajuhin dolgozószobájában?
Bikov sóhajtott.
— Úgy látszik, nem megy… Pedig de szerettem volna megnézni a ti “világűrötöket”, természetben!
— Semmi baj, Alekszej Petrovics! — Jermakov váratlanul gyöngéden pillantott Bikovra. — Még lesz módja természetben látni a világűrt.
Visszatért Jurkovszkij, két terjedelmes, szürke zsák alatt görnyedezett.
— Lehet, hogy mégsem kapcsoljuk ki a fotonreaktort? — kérdezte, miközben ügyesen szétrakta a zsákok tartalmát, az áttetsző sisakot, a kettős oxigénpalackot és a többi felszerelést.
— Feltétlenül kikapcsoljuk. Mellesleg, Alekszej Petrovics, most megismerkedhet a súlytalanság világával. Azt javaslom, ne hagyja el a társalgót, s ne tegyen hirtelen mozdulatot.
— Nem értem…
— Amint kikapcsoljuk a fotonreaktort, a gyorsulás megszűnik, s az űrhajó egyenletes mozgást végez, ha pedig nincs gyorsulás, akkor nincs súly sem.
— Vagy úgy! — Bikov arca felderült, s kezét dörzsölgette. — Nagyon érdekes… Különben bosszantott volna: részt vettem egy űrutazáson, és nem éltem át…
— Készen vagyok! — jetentette Jurkovszkij.
Az ajtóban állt, tetőtől talpig furcsa páncélban, mely rugalmas fémgyűrűkből állt, s benne különös, emberfejű ízeltlábúra hasonlított. A hóna alatt tartotta a cilinderszerű, áttetsző sisakot. Bikov már látott fényképen és filmen űrruhát, mégsem tudta megállni, hogy körbe ne járja Jurkovszkijt, s kíváncsian végig ne vizsgálja — Menjünk! — adta ki a rövid utasítást Jermakov.
Bikov leült a fotelba, s tekintetével követte társait.
A lábak dobogása elcsendesült a folyosón, s halkan csattant az ajtó.
Majd Dauge kiáltását hallotta: “Hová erősítsem a kötelet, Anatolij Boriszovics?!” Azután minden elcsendesedett.
— Figyelem! — hallatszott a hangszóróból Szpicin hangja.
S ebben a percben Bikov úgy érezte, mintha valami puhán a levegőbe emelné. Görcsösen markolta a karosszéket. Vékony sivítás hallatszott, hideg huzat futott végig az űrhajón. Bikov hangosat sóhajtott. Úgy látszik, semmi borzasztó sem történt. Óvatosan elengedte a karosszéket, s felállt.
Amikor úgy negyedóra múlva Dauge, Mihail Antonovics és a fehér, dérborította Jurkovszkij a fal mellett kiképzett, különleges fogódzókba kapaszkodva visszatért a legénységi társalgóba, Bikov vörösen és izzadtan, fejjel lefelé függött a levegőben a karosszék felett, és hasztalan próbálkozott legalább ujjbeggyel hozzáérni.
Jurkovszkij, amikor ezt meglátta, elégedetten felkiáltott, s közben elengedte a fogódzót, fejét a falba verte, majd ismét kiúszott a folyosóra. Dauge és Mihail Antonovics a nevetéstől fuldokolva a Fiú komoran mosolygó vezetője alá úsztak, s lábánál fogva a padlóra húzták.
— Nos… hogy tetszett a… súlytalanság világa? — kérdezte könnyeit törölgetve Dauge. — Kipróbáltad?…
— Kipróbáltam — felelte kurtán Bikov.
— Figyelem! — hallatszott a hangszóróból.
Amikor ismét bekapcsolták a fotonreaktort, s minden a helyére állt, Jurkovszkij beszámolt űrsétájának eredményeiről. A Fiút tartalmazó konténer radioaktív sugarakat bocsát ki, de nem erősen, alig észlelhetően. A kötések nem szenvedtek sérülést, legalábbis kívülről nem, s ami voltaképp a legfontosabb volt, a konténer egy centiméterre sem mozdult el.