— A Vénusz sarlóját szabad szemmel látni. A Nap körüli korona mintha gyöngyfelhő lenne! Mondjátok meg, miért nem születtem költőnek? — Jurkovszkij költői pózba vágta magát, s szavalni kezdett: — “Sötét űr…”
— “Lángoló űr” — tette hozzá komolyan Bogdan Szpicin, aki csak egy csésze kávéért futott be a kormányfülkéből.
Jurkovszkij kifejezéstelen tekintetet vetett rá, s újból belekezdett: A sötét űr szárnyait kitárta, a csillagok — csillogó könnycseppek — E…. e…. hogyan is legyen tovább?
— Apáca — javasolta Bogdan az odaülő rímet.
— Hallgass, te prózai lélek…
— No, madárka…
— Várj egy picit…
A sötét űr, idegen űr a csillagok — csillogó könnycseppek hol a tér jégbe merül…
— S ahol hősökké fölkennek — fejezte be a leglíraibb hangon Bogdan.
S senki nem szólt egy szót sem Bikov szerencsétlen kalandjáról a súlytalanság világában. Az űrhajón ismét nyugalom és csend uralkodott el, visszatért a megszokott, majdhogynem földi élet.
Bikov és Dauge a társalgóban ültek, és sakkoztak, amikor belépett a gondterhelt Krutyikov.
— Gyerekek, hallottátok az újságot?
Bikov kérdőn pillantott rá, Dauge pedig a körmét rágva, szórakozottan kérdezte: — Mi történhetett még?
— Nincs összeköttetés.
— Kivel?
— Senkivel. Sem a Földdel, sem a Ciolkovszkijjal.
— Miért?
Krutyikov vállat vont, belenyúlt a tálalóba, s egy szelet nápolyit húzott elő.
— Régóta nincs kapcsolat?
— Több mint egy órája. — Krutyikov harsogva beleharapott a nápolyiszeletbe. — Jermakov és Bogdan mindent kipróbáltak. Végigtapogatták az összes hullámhosszat.
Semmi, süket minden. S ami a legmeglepőbb: rendszerint mindig ráakadsz valami beszélgetésre, most viszont minden hullámhosszon halotti csönd van, akár a tenger fenekén. Sehol egy hang, sehol egy légköri kisülés.
— Talán a készülék romlott el? — találgatta Dauge.
— Mind a három berendezés egyszerre? Aligha.
— Vagy az antennákkal van valami baj?
A navigátor vállat vont. Dauge ezt dünnyögte: “Hála istennek, megint van valami!” — s összekeverte a bábukat.
— Hol van Vologyka?
— Bizonyára a fülkéjében…
Bikov megérintette Mihail Antonovics kezét.
— Lehet, hogy csupán a vétel romlott el, s ők hallanak bennünket?
— Minden tehetséges. Akkor is nagyon különös. Egyszer csak se szó, se beszéd az összes rádiókészülék felmondja a szolgálatot. Ilyen még sohasem volt. Igaz, Ljahov figyelmeztetett… De… Tudod, olyan nyugtalanító ez… olyan kellemetlen…
Bikov rokonszenvvel pillantott Krutyikov jóságos, kerek képére, melyen apró, szomorú szemek ültek.
— Igen… értem, Mihail Antonovics.
Valóban, helyzetük egyszerre kényelmetlen lett.
Homályos, baljós sejtés lett úrrá Bikovon. Lehet, hogy azért, mert az űrhajón mindent, még a legkisebb kellemetlenséget is nagy bajnak érezte. Úgy tűnt, Krutyikov is valami hasonlót érez, őt pedig aztán semmiképp nem vádolhatta a kezdő aggályoskodásával.
— Ne lógassátok az orrotokat, barátaim! — kiáltott fel megjátszott derűvel Dauge. — Egyelőre még semmi borzasztó nem történt, igaz? No, egy időre Ismeretlen okokból elveszítettük az összeköttetést. De a hajtóművekkel minden rendben, élelmünk elegendő, a Hiusz a kiszabott pályán halad…
Krutyikov sóhajtott. S Bikov ismét megértette társát. Számukra, a Föld gyermekei számára a rádió-összeköttetés volt az egyetlen eleven fonál, ami szülőföldjükhöz, bolygójukhoz fűzte őket.
S ennek az éltető fonálnak az elszakadása, még ha csak időlegesen is, nyomasztóan hatott rájuk. Bikov egyszerre csak minden porcikájával érezte a Hiusz süket, hihetetlen magányát. A néma, üres tér sok tíz- és százmillió kilométere ólomként nyomta vállát, elvágta a többi világoktól s a szülőföld, a Föld melegétől… Tíz- vagy százmillió kilométernyi jeges űr… Ezek az elképzelhetetlen távolságok egyáltalán nem azt jelentik, hogy ott “semmi” nincs. Inkább valamiféle különös és érthetetlen életet élnek, felfoghatatlan törvények alapján, melyek bonyolultak és álnokak…
Bikov Daugéra pillantott, aki szórakozottan szedegette a sakkfigurákat, s elszégyellte magát. Nem elég, hogy akkor, a start előtt elfogta a félelem. Hiszen a legszörnyűbb, amire sor kerülhet… Igaz, miért kell feltétlenül történnie valaminek?
— Szeretett világűrünk újabb csínyjei — kezdte a társalgóba belépve Jurkovszkij. — Hogy tetszik?
— Egyáltalán nem tetszik — dünnyögte Dauge. — Hagyd abba a bohóckodást! Már unom… Krajuhin a Földön eszét veszti.
— No, az öreget nem kell félteni! Keményebb koponya, mint mi együttvéve. Azt hiszem, a kapcsolat azért szakadt meg, mert az űrnek az a része, ahol jelenleg vagyunk, így vagy úgy, de nem engedi át a rádióhullámokat. Hogy miért, azt megmagyarázni nem tudnám, de… Legalábbis a rádiókészülékre nincs mit panaszkodnunk. S még kevésbé az antennákra.
— Ábrándozó lélek! — sóhajtott Mihail Antonovics. — Hol láttál ilyet, hogy a légüres tér nem engedi át a rádióhullámokat?
— A mai napig sehol. Ljahov azonban már látott. Én meg most látok, mélyen tisztelt szkeptikus barátom. Téged persze még holmi tények nem győznek meg…
— Egy fityiszt látsz te, Vlagyimir Szergejevics!
— Mármint én? — tudakolta hangsúlyozottan udvariasan Jurkovszkij.
— Aha.
Jurkovszkij sarkon fordult, s elhagyta a társalgót. A küszöbön még megállt.
— Javaslom, hogy a jelenlevők menjenek a parancsnoki fülke bejáratához. Lehet, hogy hallhattok ott még valami érdekeset.
Krutyikov bosszúsan összeráncolta homlokát, s ismét benyúlt a tálalóba egy szelet nápolyiért.
— Ábrándozó széplélek — dörmögte.
Dauge hallgatott, Bikov pedig lelke mélyén érezte, hogy bizonyára mégiscsak Jurkovszkijnak van Igaza. Felmentek a parancsnoki fülke nyitott ajtajáig, s csatlakoztak Jurkovszkijhoz, aki már ott ült egy lépcsőfokon.
A fülkéből kihallatszott Bogdan monoton hangja — Föld… Föld… B-16. miért hallgatsz? Föld, Föld… itt a Hiusz. B-16, miért hallgatsz? Hangolódj rám; egy, kettő, három, négy, öt…
Csend köszöntött be. Dauge és Bikov egymásra pillantottak. Jurkovszkij töprengve dörzsölte az állat. Kapcsoló csattant. Bogdan sóhajtva jegyezte meg: — Semmi, Anatolij Boriszovics. Csönd van, akár a sírban.
— Próbálja meg ismét hosszúhullámon!
— Értettem.
Percnyi szünet után Szpicin ismét megszólalt: — Na rendben, tegyük fel, hogy valami van az antennákkal. De hiszen egy olyan erős adót, mint a hetes számú űrrepülőtéré, akár antenna nélkül is foghatnánk Különben is, mi történhetett volna az antennákkal? Nem értek semmit! Hiszen egy hangot, egy szisszenést sem hallani… Persze, Ljahovnak igaza van. Ez mind a sebességünktől van… Föld! Föld! B-16, miért hallgatsz? Itt a Hiusz. Hangolódj rám; egy, kettő, három…
— Lehet, hogy Jurkovszkijnak igaza van, s mi valóban egy négydimenziós lyukba kerültünk? — töprengett Jermakov.
Jurkovszkij köhécselni kezdett. Jermakov az ajtóhoz lépett.
— Mindnyájan itt vannak?
— Igen, Anatolij Boriszovics. Ülünk és várunk.
— Mi a véleményük erről?
— Én már elmondtam, mit gondolok. — Jurkovszkij vállat vont.
— Lehet, lehetséges… Azonban a térnek ezek a torzulásai amolyan matematikai hókuszpókuszoknak tűnnek számomra.