— Ahogy tetszik — hagyta rá nyugodtan Jurkovszkij. — Én nem érzem ezt hókuszpókusznak. Azt hiszem, könnyen meggyőződhetünk róla, hogy ez a leghitelesebb valóság, amit érzékeink szolgáltatnak.
Jermakov elhallgatott.
— Hol van Mihail?
— A társalgóban, nápolyit nassol.
— Ide kellene…
Bogdan örömteli kiáltása szakította félbe Jermakovot.
— Felelnek! Felelnek!
Mindnyájan felpattantak! Száraz, recsegő hang szólalt meg: — Itt B-16. Itt B-16. Hiusz, Hiusz, felelj! Itt B-16. Hangolódj rám; egy, kettő, három, négy. Hiusz, feleljetek…
— Ez Zajcsenko — dörmögte Jurkovszkij.
Bogdan sietve válaszolt: — B-16, jól hallak. B-16, itt Hiusz, jól hallak. Miért nem feleltetek ilyen sokáig?
— Itt B-16, itt B-16 — folytatta Zajcsenko, s látszólag nem törődött Bogdan válaszával. — Hiusz, miért nem feleltetek?
Hiusz, válaszoljatok! Itt B-16…
— Mi halljuk őket, ők viszont nem hallanak minket — állapította meg Dauge. — Óráról órára nehezebb. Nézze meg az ember…
— Itt a Hiusz, jól hallak — ismételte csüggedt hangon Bogdan. — Itt a Hiusz, jól hallom. B-16, itt a Hiusz…
— Itt B-16, itt B-16, Hiusz, válaszoljatok…
Elmúlt egy óra. A hetes űrrepülőtér ugyanazon a monoton, teljesen reménytelen hangon hívta a Hiuszt. S ugyanilyen monoton és fáradt hangon válaszolt Bogdan. A hetes űrrepülőtér nem hallotta őt. A tér átengedte a Földről a Hiuszig tartó rádiójeleket, de nem engedte át a Hiusz üzeneteit. Jermakov megállás nélkül fel s alá járkált a parancsnoki fülkében. Jurkovszkij rezzenéstelen arccal, lehunyt szemmel ült. Dauge ujjbegyével a térdén dobolt. Bikov sóhajtozott, s tenyerével a térdét simogatta. Üres pipáját szíva Krutyikov jelent meg a fülkében.
— Itt B-16, Hiusz, válaszoljatok…
Az éter zúgni és recsegni kezdett. Új, ismeretlen, fuldokló és rekedt hang robbant be az űrhajó csendjébe.
— Hilfe! Hilfe! Save our souls! Na pomosca! Na pomosca! Take our pelengs!
Jurkovszkij sietve felállt, Jermakov is megállt, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Dauge megragadta Bikov kezét.
— Hilfe! Hilfe! — erőlködött az ismeretien hang. — Into three hours we are there. — Ballonen… Segítség! Elfogy… — A hang eltűnt az iszonyatos ropogásban és sivításban.
— Mi ez? — dörmögte Bikov.
— Valaki halálos veszélyben van, segítséget kér, Alekszej… — Daugénak csak az ajka mozgott, oly halkan beszélt.
— … Koordinaten… zwei und zwanzig… huszonkettő…
Megfulladunk… Zum Alles…
— Szpicin, a tájolóhoz, szaporán! — adta ki Jermakov az utasítást.
— Igenis!
— Our pelengs… take our pelengs… Unsere Pelengen…
— Haladéktalanul indulunk feléje! — kiáltotta Jurkovszkij.
— A kérdés, hogy merre?
— Szpicin, mit vacakoltok?
Rövid szünet után Szpicin elváltozott hangon válaszolta: — Lehetetlen bemérni!
— Hogyhogy lehetetlen?
— Lehetetlen, Anatolij Boriszovics — nyögte reszkető tenor hangján Szpicin. — Győződjék meg személyesen…
Anélkül hogy összebeszéltek vagy egymásra néztek volna, Jurkovszkij, mögötte pedig Dauge és Bikov is befurakodtak a kormányállásfülkébe.
Bikov Jermakov válla fölött előrepillantott. A vékony, hosszú mutató lassan és ernyedten keringett a számlapon, sehol nem állt meg, s közben finoman remegett. Jurkovszkij elkáromkodta magát.
— Hilfe! Hilfe!.. Segítség… Tansukete kure! Irányunk… Koordinátánk…
Mindnyájan zavartan plllantgattak egymásra. Bogdan vadul forgatta a tájoló beállítódobját, kis karokkal csattogott, műszereket kapcsolt ki és be. Az irányt azonban sehogy sem tudták bemérni.
— Elátkozott hely! — suttogta Bogdan, s letörölte a verítéket a homlokáról.
— Micsoda szégyen ez számunkra — jegyezte meg halkan Dauge — emberek pusztulnak el…
Jermakov határozottan feléjük fordult.
— Miért vannak a fülkében? Ki engedte meg? Gyerünk, kifelé, maguk, hárman…
A lépcsőn Jurkovszkij leguggolt, s állát tenyerébe ejtette.
Bikov és Dauge mellette álltak.
— Segítség! Segítség! — recsegte megfeszítve a rekedt hang. — Everybody who hear us, help!
Bikov lélegzetét visszafojtva hallgatott. Nem tudta, ki kér segítséget, mi történt ott, csak érezte, minden porcikájával érezte azt a szörnyű kétségbeesést, ami az ismeretlen minden egyes hangjából kicsendült.
— Ha tudnánk, hogy merre vannak? — súgta Jurkovszkij.
— Az ördögbe! — szitkozódott mérgesen Dauge. — Hát lehetséges, hogy rajtunk kívül senki nem hallja őket?
— Amennyire tudom, rajtunk kívül jelenleg legalább még hét űrhajó repül. Közülük csak kettő, egy japán és egy angol rendelkezik tartalék üzemanyaggal. Mindegy, mert amíg kiszámítják az új pályát, legalább félóra eltelik…
Különös, hogy mi nem halljuk őket…
— Kiket?
— Azokat… a többieket…
— Egyedül a Hiusz lenne képes, hogy a pályaelemek kiszámítása nélkül, egyenest abba az irányba repüljön — mondta Dauge.
— Ha meglenne az irány…
Jermakov jelent meg az ajtóban, sápadt volt, szeme üvegesen csillogott.
— Menjenek vissza a kajütjeikbe, elvtársak! — utasította őket, — Feküdjenek le ágyaikra, és kötözzék oda magukat!
Megpróbálunk kiugrani ebből az átkozott zsákból. A gyorsulás a négyszerese lesz a szokásosnak, ne feledjék. Dauge, mutassa meg Bikovnak, mit kell tenni túlterhelés esetén!
— Igenis!
Jurkovszkij felkelt, és elsőnek indult lefelé. Ekkor új hangok hallatszottak a fülkéből. Éles, határozott hang érdeklődött borzalmasan tőrt angolsággal.
— Who talks? Do you hear me? Who talks? l taken your pelengs…
Az, aki a segítséget kérte, izgatottan válaszolt: — l hear you all right!
— Speak you Chinese?
— No…
— Speak you Russian?
— Igen, igen, beszélek és értek… Maguk oroszok?
— Nem, Ray List beszél, a Karma Indiai csillagűrhajó parancsnoka.
(“A jó öreg List” — suttogta Jurkovszkij.) Régóta halljuk magukat, nekünk azonban csak beállított adónk van, s az irányukat csak néhány perccel ezelőtt sikerült bemérni.
Megmondaná, kivel beszélek?…
— A cambridge-i egyetem… professzorával… Robert Lloyddal. A Star űrhajó fedélzetéről… Borzasztó baleset…
Angolul folytatták a beszélgetést.
— Önök felé vettük az irányt — közölte List.
(“Bátor fickó!” — Dauge tágra nyílt szemmel meredt Jurkovszkijra.) — Köszönöm, nagyon köszönöm… Hol vannak?
— Félórája szálltunk fel a nemzetközi űrhajókikötőből, a Phoboson.
Keserű kiáltás volt a válasz.
— Nem érnek ide!.. Nem, nem fognak ideérni! Pusztulásra vagyunk ítélve…
— Megpróbálunk odaérni. Utánunk pedig indulásra készülnek a mentőűrhajók. Felvesszük magukat…
— Nem érnek ide. — Az angol hangja most már végképp megnyugodott.
— Nem érnek ide… Csak kétórányi oxigénünk maradt.
— Hol vannak? A koordinátáik?
— A heliocentrikus koordináták…
A professzor Bikov számára ismeretlen számokat nevezett meg. Csend köszöntött be. Hallatszott, ahogy Jermakov és Bogdan kapkodva papírlapokkal zizegtek, majd zümmögni kezdett az elektronikus számítógép.
— Az aszteroidövezetben vannak. Három asztronómiai egységre a Marstól — közölte végül Krutyikov.