— Ötvenmillió kilométer — állapította meg komoran Jurkovszkij. — Még a Hiusz sem érne oda, s akkor sem, ha már a Marsnál lenne.
Felállt, s csüggedten leengedte kezét.
— Minden világos — hallatszott List hangja, — Nincs valami lehetőségük, hogy legalább tíz óráig kihúzzák?
Gondolkozzon.
— Nincs… A glicerinanesztezátorok elpusztultak… A levegő szakadatlanul szökik az űrhajóból, bizonyára mikroszkopikus repedések keletkeztek az űrhajó borításán…
A professzor rövid szünet után még hozzátette: — Ketten maradtunk, s az egyikőnk eszméletét vesztette.
— Legyen erős, professzor!
— Én nyugodt vagyok — hallatszott ideges nevetéssel. — Ó, most már teljesen nyugodt vagyok!.. Mister List!
— Hallgatom, professzor.
— Maga az utolsó, aki a hangomat hallja.
— Professzor, most nyilván százak és százak hallják magát…
— Mindegy, akkor is maga az utolsó ember, akivel beszélek. Egy bizonyos idő múlva megtalálja az űrhajónkat és a testünket. Kérem, könyörgök, minden anyagot, amit az út során összegyűjtöttük, adjon át az Űrhajósok Nemzetközi Kongresszusának! Megígéri?
— Megígérem önnek, Robert Lloyd.
— Mindenki, aki hallott minket, tanúnk lesz… Az anyagokat egy aktatáskába teszem… krokodilbőr aktatáskába… így. A parancsnoki fülke asztalán fog heverni. Hall engem?
— Jól hallom önt, professzor.
— Úgy. Előre is köszönöm, Mister List. És még egy kérés.
A Földön, ha visszatérnek… visszatérnek… — szünet következett, s hallatszott, ahogy Lloyd szipogva kapkodja a levegőt. — Elnézést, Mister List… Ha visszatér, magát bizonyára meglátogatja a feleségem, Mistress Lloyd… és a fiam.
Adja át nekik utolsó üdvözletemet…. mondja meg, hogy végig a helyemen voltam. Hall engem, Mister List?
— Hallom önt, professzor.
— Ez minden… Isten önnel, Mister List! Búcsúzom mindenkitől, aki hall engem! Kívánok mindenkinek sok sikert és boldogságot!
— Isten önnel, professzor! Fejet hajtok a bátorsága előtt.
— Nincs szükségem ilyen szavakra… Mister List!
— Hallgatom!
— Az irányjelző szakadatlan működni fog.
— Rendben.
— Az űrhajó ajtaja nyitva lesz.
Szünet.
— Rendben, professzor.
— Azt hiszem, mindent elmondtam. Once more, good bye!
Csend köszöntött be.
— Mi… sehogy sem értünk volna oda? — kérdezte Bikov, néma ajka alig mozgott.
Senki nem válaszolt. Némán mentek vissza a társalgóba, leültek, kerülték egymás tekintetét. Nemsokára Krutyikov és Jermakov is csatlakozott hozzájuk. Bikov szinte azt sem tudta, mi történik körülötte. Gondolatait egyre a képzelete által maga elé rajzolt kép kötötte le: ősz férfi kúszik rekedten fuldokolva a folyosón, s egymás után nyitja ki a nagy acélajtókat. Az utolsó ajtó előtt — a bejárati ajtó — megáll, zavaros tekintettel visszapillant. A folyosó mélyén látni az asztalt, melyen a lámpa fényében ott csillog a krokodilbőr táska. A férfi remegő kézzel megtörli homlokát, s még utoljára egy mélyet szív a már fogyó levegőből.
— Alekszej Petrovics!
Bikov összerezzent és hátrapillantott. Jermakov gondterhelten hajolt föléje.
— Menjen a kajütjébe, s próbáljon elaludni.
— Menj, Alekszej, menj! Nem lehet rád ismerni — biztatta Dauge.
Bikov engedelmesen felállt és kiment. A parancsnoki fülkébe vezető lépcső mellett elhaladva még hallotta, ahogy Bogdan egyhangúan Ismételte: — B-16, B-16, itt a Hiusz. B-16, B-16, itt a Hiusz. Hangoljon rám…
A társalgóban Jermakov mélyet sóhajtva megszólalt: — Találkoztam Robert Lloyddal. Kiváló űrhajós volt.
Rendkívüli tudós…
— Legyen emléke áldott! Keményen kitartott — mondta halkan Jurkovszkij.
— Legyen emléke áldott!..
Rövid hallgatás után Dauge hirtelen felpattant.
— Az ördög tudja, de úgy érzem, mintha egy helyben állnánk. Valahová lezuhantunk, s betemettek…
— Ne keltsen pánikot, Dauge! — szólt rá fáradtan Jermakov.
Senkinek nem volt kedve ebédelni, s Jermakov elsőnek állt fel, hogy visszatérjen kajütjébe. Krutyikov kezét Jurkovszkij vállára tette, s bűntudatosan mondta: — Úgy tűnik, hogy igazad volt, Vologya.
— Semmiség — szabadkozott társa. — Tessék, barátaim, még egy rejtély.
Mindnyájan kérdőn pillantottak rá.
— Miről van szó?
— List azt mondta, hogy csak egy irányba hangolt adója van, ugye?
— Így igaz.
— De hiszen jól hallottuk őt.
Mihail Antonovics eltátotta száját, és zavarodottan pillantott Jermakovra.
— Miért ne hallhattuk volna? — kérdezte Dauge.
— Azért, barátocskám, mert a Hiusz Listhez viszonyítva egészen más irányban van, mint Lloyd űrhajója. S az egy irányba hangolt rádióhullámok semmiképp sem juthattak volna el hozzánk.
Dauge a fejéhez kapott.
— Elég volt a rejtélyekből! Ezt már nem lehet kibírni!
Jermakov és Mihail Antonovics viszont nyomban a parancsnoki fülkébe indult, s magukkal vitték Jurkovszkijt is.
A Vénusz madártávlatból
A rádiókapcsolat egy nap múlva éppen olyan váratlanul állt helyre, ahogy megszakadt. A Hiusz bizonyára elhagyta az “elátkozott helyet”, a világűr különös térségét, mely eddig még Ismeretlen befolyással volt a rádióhullámokra. A társalgóban sokáig vitatkoztak erről a szokatlan jelenségről, jó néhány feltételezés is elhangzott, közöttük számos nyilvánvalóan képtelen volt. (Dauge például kijelentette, hogy a legénység minden tagja a tömegpszichózis áldozata lett.) Jurkovszkij nekilátott, hogy valamiféle négydimenziós tükrözéselméletet állítson fel, s igyekezett a személyzet matematikában legerősebb tagjának, Mihail Antonovics Krutyikovnak a segítségével “fizikailag korrekt módon értelmezni a tér egy olyan pontját”, melyen az elektromágneses rezgések állítólag csak egy irányban haladnak át. Ami Bikovot illett, kezdetben sértve érezte magát azért, hogy társai oly közönyösen fogadták Lloyd pusztulását. Számára majdhogynem szentségtörésnek tűnt, hogy alig két órával azután, aminek fültanúi voltak, elméletekről és képletekről beszélgetnek. A Star katasztrófája óriási hatással volt rá. Kábán és nyomott hangulatban kószált az űrhajón, s csak nagy nehezen tudta kényszeríteni magát, hogy válaszoljon a kérdésekre, és teljesítse Jermakov apróbb megbízatásait.
A Vénusszal való találkozásig alig tizenöt-húsz millió kilométer maradt hátra. Az űrutazás a vége felé közeledett.
Eljött az expedíció legválságosabb és legfelelősségteljesebb pillanata — a leszállás a Vénuszon. Ritka kivételektől eltekintve ez rendre nem sikerült a világ legjobb űrhajósainak sem. Azok az emberek, akik edzett akaratukat megfeszítve rá tudták, bírni magukat, hogy elfeledjék a múlt, sőt a közelmúlt megpróbáltatásait, s minden figyelmüket az előttük álló megpróbáltatásokra összpontosítsák, nem megrovást érdemelnek, hanem elismerést, sőt követést. Bikov kezdetben nem értette ezt.
Most azonban olyan katonának érezte magát, aki csapatával kiért a roham terepszakaszára. Most halottaikat maguk mögött hagyva, friss sebeiket sebtében bekötözve, együtt készülnek az utolsó, döntő ugrásra a győzelem…
vagy a halál felé. S közben senki, még Jurkovszkij sem hangoztatott magasztos frázisokat, s nem vett fel hatásos pózt. Mind nyugodtak és tevékenyek voltak. S próbálkozásaik, hogy megértsék “az elvarázsolt hely” természetét, csupán abból a természetes aggodalomból fakadtak, hogy megkönnyítsék az utánuk jövök dolgát.