Bikov tisztelete és elismerő lelkesedése abban fejeződött ki, hogy nagyszerű rizses piláffal vendégelte meg társait, Mihail Antonovics vacsora után kétszer is beszaladt még a konyhára, mi több, másodszor az ügyeletet Is elhagyta, amin rajtakapták, s feddésben részesítették.
Alighogy kiderült, hogy a Földdel helyreállt a kétoldalú kapcsolat, Jermakov rádiótáviratot küldött, melyben világosan és röviden leírta a szokatlan eseményt, s továbbította List és Lloyd professzor utolsó beszélgetésének tartalmát.
— No, mennyit idegeskedtünk miattatok! — jegyezte meg az izgalomtól elcsukló hangon Zajcsenko. — Vera Nyikolajevna majd eszét vesztette. — A Star pedig — hangja halkabb lett és elkomorult —, már tudunk róla.
Az egész világ tudja. List eljutott az angol hajóig, s elhozta a holttesteket, valamint a papírokat.
— Mi történt velük?
— Pontosan nem tudják, de feltételezik, hogy felrobbant a reaktor. Az űrhajó hajtóműve ripityára ment. List tévén keresztül bemutatta a képeket.
— Hányan pusztultak el?
— Kettőt találtak. Az angolok közölték, hogy a Star-on nyolcan indultak útnak.
— Legyen emlékük áldott…
— Legyen emlékük áldott…
Elhallgattak.
— Mi a véleménye a rádió-összeköttetés megszakadásáról, Anatolíj Boriszovics?
— Egyelőre nincs határozott véleményem.
— Hát igen, persze… kevés a tény. Talán szerepe van ebben a sebességnek is, amellyel a Hiusz száguldott? Ha jól emlékszem, Ljahov beszélt erről…
— Lehetséges.
— Vagy talán fémes porfelhőbe kerültek?
— Ez nem magyarázat semmire. Egyébként, hagyjuk a megoldást a szakemberekre. Mi van Krajuhinnal?
— Gyógyulófélben van. Mindenáron ide akart jönni, a rádióállomásra, de az orvosok nem engedték. Itt esik az eső.
— Adják át neki mindnyájunk legforróbb üdvözletet és személyesen az enyémet külön is.
— Meglesz, Anatolij Boriszovics! Igaz is… teljesen elfeledkeztem róla.
Van itt egy kis feljegyzés magának címezve, két napja hozták ide.
— Mit habozik? Olvassa!
— Tüstént. Tehát… “Anatolij, felejtsd el mindazt, amit akkor neked mondtam. Bizonyára öregszem és gyöngülök. K…”
— Micsoda?
— Ká betű. Aláírás helyett.
— Világos. “Felejtsd el mindazt, amit akkor mondtam.”
— Igen, “felejtsd el”.
Jermakov Szpicinre sandított, aki háttal feléje ült a pultnál.
— Világos. Volt vele egy kis vitánk… Ez minden?
— Minden, Anatolij Boriszovics. A rádiókapcsolat rendje nem változik?
— Nem. Viszontlátásra!
— Ideje — szólalt meg az ebédnél Szpicin. — Ideje bemérnünk Mahovot.
— Nem lesz az korai? — Ingadozott Jermakov. — Hiszen még kilenc óránk van odáig.
— Engedelmével, Anatolij Boriszovics, de jobb minél előbb kezdeni. Új még ez a dolog, és jó lenne, ha minél több adatot tudnánk begyűjteni.
Bikov visszafogott hangon érdeklődött, miről van szól.
— A Hiusz közeledik a Vénuszhoz — magyarázta Dauge —, ki kell számítanunk most a Ciolkovszkijhoz vezető pályát.
— A Ciolkovszkijhoz? A Vénusz mesterséges holdjához? És miért?
— Hogyhogy miért? Hogy eljussunk hozzájuk, természetesen.
— Én úgy értettem, hogy a Ciolkovszkijjal csak kapcsolatot tartunk fenn, s az állomást kikerülve egyenest leszállunk a Vénuszon.
— De nagyon sietsz… Alaposan meg kell beszélni Mahovval, a Ciolkovszkij parancsnokával az együttműködést.
— És sokáig leszünk ott?
— Fogalmam sincs… Anatolij Boriszovics, mennyi ideig leszünk a Ciolkovszkijon?
— Öt-hat órát, nem többet. Átadjuk a postát, könyveket, gyümölcsöt, megbeszélést tartunk, és továbbindulunk.
— Világos. Alekszej, mellesleg ott alaposan kiélvezheted a súlytalanságot. Jó kis móka lesz megint…
Bikovnak eszébe jutottak e téren folytatott sikertelen próbálkozásai, s mélyen tányérja fölé hajolt.
A Hiusz és a Ciolkovszkij közeledése több mint három óráig tartott, s sok gondot okozott a legénységnek. A pilóták helyzetét még az is nehezítette, hogy a Vénusz körül néhány ezer kilométer távolságban keringő űrállomás, a Ciolkovszkij pályájának síkja majdnem merőleges volt a Vénusz mozgásának pályasíkjára, így aztán Krutyikovnak és Szpicinnek megint csak volt mit tennie. A feladatot azonban megoldották, s a bolygóközi űrhajó egyre kisebb átmérőjű spirálpályát leírva közeledett ahhoz a helyhez, ahol a megadott időben a Ciolkovszkij el kellett hogy haladjon. Az “utasok” ezt az időt karosszékeikhez szíjazva a társalgóban töltötték, s hol olyan könnyűnek érezték magukat, mint egy luftballon, hol olyan nehéznek, mintha ólomból lettek volna. Bikovnak úgy tűnt, mintha fantasztikus hintán ringatták volna, hol görcsösen belekapaszkodott a szék karfájába, mert félt, hogy felrepül a mennyezetig, hol tátogva hasztalan kapkodott levegő után, mert tisztán érezte, hogy a bordái belenyomódnak a tüdejébe. A világon azonban minden véges. A sebességi manőverek végül megszűntek, s a hintázás egy nem éppen kellemes pillanatában, ahelyett hogy újból felemelkedtek volna, egyszer csak feneketlen mélységbe zuhantak.
— Minden rendben! — hallatszott végül a hangszóróból Szpicin hangja. — Kioldhatják a biztonsági öveket.
A Ciolkovszkij száz kilométerre van tőlünk, a Vénusz körülbelül háromezerre.
— Megállj, Alekszej, ne oldozd ki magad! — figyelmeztette Dauge Bikovot, s sietősen kiszabadította magát.
Jurkovszkijjal együtt nagyon ügyesen, a falba és a padlóhoz csavarozott bútorokba fogódzkodva, a falon levő kapaszkodókhoz fűztek néhány nylonzsinórt. Ugyanilyen zsinórok feszültek a folyosón, a parancsnoki fülkében és minden kajütben.
— Most már kimászhatsz…
Bikov óvatosan felemelkedett, hirtelen a magasba röppent, s a levegőben lógott; közben a szék támlájába kapaszkodott. Arca skarlátvörös lett. Bocsánatkérő mosollyal, társai tekintetét kerülve elkapta a zsinórt, s lábával esetlenül kapálódzva ismét a padlóra került…
— Micsoda hülyeség… — dünnyögte haragosan.
— Mi van, Alekszej Petrovics — szólalt meg az ajtóban megjelenő Krutylkov —, Jó lenne, ha ma ünnepi vacsorát készítene, hogy megvendégeljük a fiúkat a Ciolkovszkijról…
— Mindjárt — Bikov alig tudta kinyögni.
— Ejh, nem, Aljosa! — Krutyikov elnevette magát. — Ez nem fog menni… Egy időre le kell erről mondanod.
— Miért?
— Tudsz főzni ilyen körülmények között? Amikor a víz nem folyik, hanem buborékokban röpköd a konyhában, amikor a hússzeletek, mint megvadult békák ugrálnak a serpenyőben, s sületlenül lebegnek a levegőben…
Erős lökés szakította félbe szavait. Valami sivítva megcsikordult az űrhajó borításán. A társalgó megingott.
— Ez meg mi? — dünnyögte Dauge.
Bikov pillantása találkozott Krutyikov merev tekintetével. A navigátor homlokán apró verítékcseppek gyöngyöztek.
— Készülj fel a vendégek fogadására, Mihail Antonovics! — kiáltotta vidáman Bogdan a folyosóról. — Nyughatatlan ördögfiókák!
Dauge nagyot fújt, s Mihail Antonovics remegő kézzel kendőért nyúlt a zsebébe.
— Éppen hogy ördögfiókák — jegyezte meg rekedten, s nagy nehezen kapott csak levegőt. — Az embert örök életére megnyomoríthatják, vagy legalábbis dadogásra késztethetik…