Visszadugta a kendőt a zsebébe, s a zsinórba kapaszkodva gyorsan kilibegett. Dauge elégedetlenül zsörtölődött: — Majd minden alkalommal megismétlődik ez a vicc, s majd mindig a szívverésem is eláll tőle.
— Végül is mi történt?
— Megérkezett egy rakéta a Ciolkovszkijról. Amolyan űrközi taxi, majd meglátod. Legénykednek… Bizonyára megjött Mahov, hogy tiszteletét fejezze ki… Megállj, hová?! Maradj velem, ne repülj el…
Bikov óvatlan mozdulatot tett, s a zsinórok közölt felröppent, beleütközött a mennyezetbe, s karját széttárva lefelé igyekezett…
Dauge megragadta a lábát, ügyesen megrántotta, s függőleges helyzetbe hozta.
— Nyugodj meg, égi angyal, ne izgulj! Ismered az m képletet? Nos, szerencse, hogy a nevezője felező, mert különben már összetörted volna azt a nyughatatlan fejedet.
Bikov azzal a szilárd elhatározással helyezkedett el a megmentő karosszékben, hogy mindaddig nem hagyja el azt, amíg véget nem ér ez az “átkozott súlytalanság”.
Ebben a pillanatban a folyosószelvényben zaj, örömteli kiáltások hallatszottak, hangos taps, sőt még cuppanások is csattantak.
— Nagyszerű, barátaim! Isten hozott, földiek! — dübörögte elevenen egy basszus hang. — Szervusz, dicső Mihail Antonovics! Még mindig fogysz, szegénykém?
— Szervusz, te jómadár Mahov! Gyere, hadd csókollak meg, mert különben megbüntetlek. A bolygóközi közlekedési szabályok megsértéséért…
— Á-á, Bogdan! Ne szidj, legalább örülhetnél…
Anatolij Boriszovics, őrülök, hogy láthatom!
Ismerkedjenek meg: a helyettesem, Grigorij Mojszejevics Stirner mérnök. Közvetlen munkatársuk lesz.
— Hallottam, remek…
— Örülök, hogy megismerkedhettünk — Stirner hangja száraz és éles volt.
— Kérem, fáradjanak be a társalgóba! — invitálta őket Jermakov.
— Azt már nem, kedveskéim, elvisszük a postát, s ti jöttök majd mindnyájan hozzánk. Már alig győzzük kivárni.
— Megbocsásson, Pjotr Fjodorovics. Ezúttal be kell érnünk azzal, hogy itt, a Hiuszon beszélgetünk. Majd a visszaúton ellátogatunk hozzátok.
Furcsa csend köszöntött be.
— Nem kellett volna ezt mondania! — suttogta Dauge, miközben kerekre nyílt szemmel az ajtóra meredt. — Szó szerint ezt mondta Tahmaszib is…
Bikovot hirtelen elfogta a gyöngeség.
— Tudom, tudom, mire gondolnak! — szólalt meg ismét Jermakov. — Ne legyenek babonásak. Sietnünk kell.
Ennyit mondott csak, s kissé elmosolyodott.
— Ahogy gondolja, Anatolij Borigzovics — felelte zavarodottan Mahov.
— Hová parancsolja?
— Kérem, jöjjenek ide! Kérem, Grigorij Mojszejevics!
A vendégek jöttek be elsőnek, a magas és testes Mahov s a tinédzserkinézetű Stirner, mindketten puha, kopott kezeslábasban voltak, áttetsző sisakjukat hátukra hajtották.
Stirner mappát tartott a hóna alatt.
— Jó napot, Dauge elvtárs! — harsogta Mahov. — Ő pedig ugye Bikov elvtárs? Így van?
Bikov elővigyázatosan nem engedte ki bal kezéből a zsinórt, s így fogott vele kezet, majd üdvözölte Stirnert is.
Mindnyájan helyet foglaltak az asztalnál.
— Tehát, Pjotr Fjodorovics — kezdte Jermakov —, ki vele, mit tudsz mondani!
Mahov hangosan krákogott, Stirner kinyitotta a dossziéját, s a tanácskozás elkezdődött. Keveset és pontosan beszéltek, leginkább képleteket és matematikai szakkifejezéseket mondtak, ujjukkal a Stirner hozta tervrajzokat és számításokat szántották. Arról volt szó, hogyan biztosítsák, hogy a Hiusz a lehető legpontosabban az Urán Golkonda mellett szálljon le, s a földet érés után hogyan tartsák vele a kapcsolatot. Mahov Stirnerrel s társaikkal a másik két mesterséges holdon részletesen kidolgozták a rádiólokációs rendszert, melyet felhasználva, a Hiuszt a Golkondától nem több mint ötven-száz kilométerre levő helyhez kellett irányítani. Igaz, ezt a rendszert a gyakorlatban még nem alkalmazták, a próbák azonban feljogosítják őket arra, hogy reménykedjenek a teljes sikerben.
— Tőlünk most maximális pontosságot várnak el — jelentette ki Stirner, s ujjával a tervrajzon dobolt —, maguktól pedig, elvtársak, figyelmet és mozgékonyságot.
Amennyire előttem ismeretes, a Hiusznak haladása során nincs annyi korlátja, mint a közönséges impulzív rakétának, s bármely véletlen eset, körülmény ellenére is képes szigorúan betartani az adott irányt. De ismétlem, elsősorban figyelemre van szükség. Ha a Hiusz csak egy kicsit is eltér a rádiósugártól, azt kockáztatják, hogy akár ezer kilométerrel távolabb szállnak le a szükséges helytől.
Így hát a Hiusznak a három rádiósugár metszéspontjában kellett leereszkednie a bolygóra, melyek a szakemberek véleménye szerint a legalkalmasabb pontra vezérlik majd az űrhajót. A Vénusz fölött tíz-tizenöt kilométerre az irányjelzők rádióadása eltűnik, vagy mert a hullámok elnyelődnek, vagy mert visszatükröződnek a Vénusz magasabb légkörében. Erről a magasságról az űrhajónak függőlegesen kell leereszkednie. Nincs kizárva, hogy komoly nehézségeik lesznek, a Vénusz alattomos légköre a jelzéseket eltorzítja, félrevezetheti őket. Erre az eshetőségre számítva működnek majd a párhuzamos ellenőrző berendezések. Szpicin és Jermakov bizonyos számításokat egyeztetett Stirner rendszerével, majd kijelentették, hogy nincs több kérdésük. Mahov rátért a második pontra. Miután rádiókapcsolatot — legalábbis megbízhatót — a Vénusz felszínével, úgy tűnik, nem sikerül teremteniük, optikai jelzőrendszerben kell megegyezniük.
Mahov véleménye szerint elegendő csupán két jel; az első: “élelem és víz”, a második: “tartalék alkatrészek, energia-utánpótlás”. A tartalék alkatrészek és berendezések jegyzékét előre összeállították.
— Hoztunk nektek egy hordozható indítóállványt s két kis atomtöltetű rakétát. Ha… pfuj, pfuj, pfuj! természetesen, ha netán valami rossz dolog történik, s szükségetek lesz a segítségünkre, küldjétek fel függőlegesen magatok fölé az egyik rakétát. Körülbelül kétszáz kilométer magasan felrobban. Persze nem lehet bármikor fellőni. Tessék, itt az időszámítás táblázata.
A megjelölt percekben megfigyelőink gondosan lesik a leszállás körzetét.
— Na és, mi van még? — kérdezte Jermakov.
— Még… semmi. Tudni fogjuk, hogy nincs minden rendben nálatok, s igyekszünk intézkedéseket tenni.
— Miféléket?
— Automatikus rakétákat küldünk oda a szükséges vésztartalékkal. A rakéták pontosan követik a nyomotokat.
— Kiváló! — Jermakov biccentett. — Minek a második jelzőrakéta?
— Két rakétát küldjétek egymás után, ha a leszállás nem sikerült, és az űrhajó komolyan megsérült.
Csend köszöntött be.
— Könnyen lehetséges, hogy akkor nem lesz, aki felengedje a rakétákat — jegyezte meg Dauge fintorogva.
— Az én pesszimizmusom nem terjed ilyen messzire — felelte udvariasan Mahov.
A tanácskozás után Dauge ezt javasolta Bikovnak: — Menjünk, nézzük meg a csodaszép Vénuszt! Jermakov engedélyezte, hogy kimehess.
Tíz perc múlva mindketten az áttetsző sisakos, esetlen páncélzatba burkolózva ott álltak a külső ajtó előtti szögletes keszonkamrában. Dauge szorosan becsukta maguk után az ajtót, majd bekapcsolta a pumpát, s a falra erősített manométerhez fordult. A vékony mutató egyenetlen ugrásokkal csúszott lefelé. Amikor megállapodott, Dauge az ajtóról lehajtott egy széles acéllemezt, és a vastag, bordázott zárólap puhán félrefordult.