Mahov és Stirner a “bolygóközi taxi” kerek ablakához tapadva megpillantották, ahogy a Vénusz hatalmas, narancsszínű korongja előtt esetlenül, fekete medúzához hasonlóan szétterpeszkedő űrhajó alól halovány láng csapolt ki. Majd vakító, lila fény gyűlt ki. Amikor ismét kinyitották a szemüket, már nem látták a Hiuszt. Csupán apró, ködszerű felhőcske úszott azon a helyen, ahol a rakéta az előbb volt.
“Életünk tele van meglepetésekkel…”
A Hiuszon senki nem áltatta magát azzal, hogy leszállásuk gyors és könnyű lesz. Jermakov annak idején, amikor beszámolt a Tahmaszib-expedícióról, elmondta, milyen nehéz volt irányítani a rakétát a Vénusz légkörében, hogyan hánykolódott, mint forgács az örvénylő vízben, milyen emberfeletti erőfeszítésbe került, hogy a rakétát a hajtómű nyílásaival lefelé tartsák. Vad szelekről, a száz fokra felizzott talaj fölött vágtató jeges viharokról számolt be. Ilyen körülmények között használhatatlanok, sőt veszélyesek voltak a legkorszerűbb giroszkópberendezések, melyek nyugodtabb légköri körülmények között automatikusan a megadott helyzetben tartották az űrhajót, nem engedték, hogy dülöngéljen, forogjon, átforduljon…
Nem maradt más hátra, mint hogy a Hiusz a mesterséges holdak nem túl pontos és állandóan megszakadással fenyegető irányjelzésére támaszkodjon. A meteoritvédő berendezések rádiólokátorai a Vénusz légköri, elektronikus mezőiben nem működtek, s az űrhajó hatalmas testével bármely pillanatban rázuhanhatott valamelyik sziklás csúcsra. A viharok és forgószelek még erőteljesebben sodorták a Hiuszt, mint a többi űrhajót, mert bár alakja kissé megkönnyítette a “fenékkel lefelé” ereszkedést, azonban igen távol volt attól, hogy áramvonalasnak nevezhessék.
És mégis, mindezek ellenére egyedül a Hiusz számíthatott komolyabb eséllyel arra, hogy sikeres leszállást hajtson végre a Vénuszon. Alkalmas volt rá, hogy rendkívül lassan ereszkedjék le, centiméterről centiméterre, ismét felemelkedhetett, s megkísérelhette más helyen az újabb leszállást, amire még a legjobb atomhajtású, impulzív rakéta sem lett volna képes korlátozott üzemanyag-készletével. Jermakov a “légkörrel rendelkező bolygók urának” nevezte el a Hiuszt, s most ezt be kellett bizonyítaniuk.
— Semmiség, semmiség az egész — dünnyögte Mihail Antonovics Krutyikov, s immár tizedszer ellenőrizte, elég szilárdan tartja-e őt a karosszékbe rögzítő biztonsági öv. — Semmiség az egész, minden remekül sikerül, higgyék el nekem. Talán egy kicsit rázni fog… Viszont képzeljék csak el, mekkora fordulat kezdődik a világűr meghódításának történetében a Hiusznak ezzel az útjával!
— Eljövendő megpróbáltatásainkat látva szerfölött vigasztal ez a gondolat — riposztozott deklamálva Jurkovszkij. — De még mennyire… szinte hallom, Krutyikov, az a bizonyos, tudják? aki az első űrrepülőteret építette a Vénuszon!
— Csak rendben leszálljunk — suttogta a fogai között Dauge.
Mihail Antonovics előhúzta üres pipáját, s töprengve szívni kezdte.
— Csak mielőbb elkezdődne! — mondta. — Mennyire más ez, mint korábbi utaink, igaz, barátaim?
— Igaz — felelte Dauge. — Szent igaz, Mihail Antonovics. Amikor légkör nélküli, nyugodt bolygókra szállsz le, egészen másképp érzed magad.
— Ml-é-é-ért? — nyögte ki nagy nehezen Bikov, s közben arra gondolt, vajon a többieket is kerülgeti-e a hányinger, s szédülnek-e.
— Azért, mert olyan pilótákkal, mint Jermakov és Szpicin, start és leszállás közben is nyugodtan alhatsz, olvashatsz, sakkozhatsz… Másutt!
De nem itt, a Vénuszon.
— Igen — sóhajtott Krutyikov —, nem a Vénuszon…
— Unom már a savanyú fecsegéseteket! — gurult dühbe Jurkovszkij. — Mit nyikorogtok? Tartsátok meg magatoknak élményeiteket! Vegyetek példát Bikovról, egészen zöld, de tartja magát, legalább hallgat. Gyerünk, barátaim, énekeljünk!
Ebben a pillanatban a hangszóróból felcsendült Jermakov izgatott hangja: — Figyelem!
A padló nyomban meglódult, s lassan átfordult.
Abból, ami az ezt követő három-négy órában történt, Bikovnak csupán néhány zavaros, összefüggéstelen emléke maradt. Később pedig sehogy sem tudta felidézni, hogyan követték egymást az események. Ha jól emlékszik, Jurkovszkij még oda tudott kúszni az oxigénpalackkal Daugéhoz, mielőtt a geológus feje ájultan hullott mellére.
Szpicin ijesztő, a felismerhetetlenségig elváltozott hangja, melyen közölte, hogy Anatolij Boriszovics betörte a fejét, már azután harsant, amikor egy hatalmas, vad rángás nyomán elszakadt a Bikovot a karosszékhez rögzítő öv.
Hogy ezután mi történt, arra már nem emlékezett.
Titokzatos erők játszottak a Hiusszal, a régi mondás: “mint egy béka a futball-labdában” azonban csak akkor jutott eszébe, amikor a biztonsági öv szakadt végét kezében szorongatva átrepült a fülkén, s nagy lendülettel hátával a fal borításának vágódott. A rugalmas borítás visszalökte. Ekkor úgy érezte, hogy egy kis időre elveszítette az eszméletét, mert váratlanul azt vette észre, hogy valaki ismét szorosan odaerősítette a karosszékhez. S arra sem emlékezett, hogyan került a térde közé a könnyű palack, az aktivizált ózonnal… hogyan s mikor volt az, amikor Jurkovszkij vérbe borult arccal, ernyedten lógott karosszéke övén… Mihail Antonovics a vállánál fogva rázta őt, Bikovot, és valamit kiabált a fülébe… Mindez sárgászöld ködön keresztül villogott az agyában, az eszméletvesztés és a hányinger rohamai között… A mennyezet oldalt fordult, majd villámgyorsan visszakerült a helyére, azután ismét lezuhant, s feltartóztathatatlan erővel feszült lábuknak a padló. Néha egy-egy percre csönd köszöntött be: ilyenkor Bikov hátravetette fejét, száját kitárta, s szaporán és mélyeket lélegzett. Az űrhajót hirtelen ismét megdobta valami, s kezdődött elölről az egész. Közben a csend fülsiketítő üvöltéssel váltakozott. A néma csendben csak a reaktorok tompa zúgása hallatszott, ami nem nyomta el sem a nyögéseket, sem tréfálódzásukat. Igen, ezeknek a sokat próbált, űrbéli farkasoknak volt akkor is erejük, hogy tréfáljanak, Bikov azonban egyetlen tréfájukra sem emlékezett. Teljességgel lefoglalta az az érzés, ami meggyőződéssé érlelődött benne, hogy a következő lökés végképp kirázza belőle a lelket. Időről időre eszébe jutottak társai a parancsnoki fülkében, már sebesülten látta őket, a műszereket pedig darabokra törve, s azt képzelte, hogy az űrhajó így nagy magasságból zuhan a hegyes, meredek sziklákra. A Hiusz, sebességét erőteljesen csökkentve, nagy erejű légköri áramlásba került, mely a céltól oldalt sodorta, s Jermakovnak és Szpicinnek minden erejére szüksége volt.
hogy az űrhajót a rádió által megadott irányban tartsák.
Mint ahogy később Szpicin elmondta, életében még sohasem kellett ilyen borzalmas körülmények között leszállnia.
Hirtelen nyugodt csend köszöntött be. Teljes és tagadhatatlan csönd, melyet apró vibráció, egyetlen hang, egyetlen rezzenés sem sértett meg. Úgy zúdult ez a csönd az eltompult űrhajósokra, mint derült égből a villámcsapás.
Bikovnak úgy tűnt, hogy maga az idő állt meg. Még mindig színes foltok úsztak a szeme előtt, veríték-patakok csordogáltak testén, keze-lába remegett. Később különös közöny vett rajta erőt, halálos vágy fogta el, hogy kinyújtsa lábát, és aludjon, aludjon, aludjon… Lehunyt szemhéján keresztül is érezte, hogy mozdult meg s állt fel Jurkovszklj, tett néhány bizonytalan lépést, tenyerét végighúzta arcán, majd értetlenül meredt vértől maszatos ujjaira.