— Mi van veled? — kérdezte halkan Dauge.
— Sem-mi… — Jurkovszkij összeráncolta homlokát, s megrázta fejét. — Azt hiszem, az orrom… Fáj a szemem…
— Pfuj! — sóhajtott Mihail Antonovics. — Ez volt aztán a tánc, szó se róla!
Jurkovszkij felemelte a kezét, tett néhány tornagyakorlatra emlékeztető kézmozdulatot, majd hirtelen megdermedt.
— Barátaim! — kiáltott fel. — A Vénuszon vagyunk… s élünk! A Hiusz egészben maradt, az ördögbe is! Dauge! Kelj fel! Érted, a Vénuszon vagyunk…
— Korai még az öröm — állította meg Dauge. — Azt hiszem, valami történt Anatolij Boriszoviccsal…
— Igen, én is hallottam Szpicin hangját — erősítette meg Krutyikov.
— Menjünk?
A parancsnoki fülkéhez indultak, az ajtó azonban kitárult, s Jermakov jelent meg a küszöbön, sápadtan, átizzadva, bebugyolált fejjel.
— Mindnyájan éltek? — Gyorsan végigpillantott társain.
— Mindnyájan — felelte Dauge.
— Köszöntelek benneteket a sikeres leszállás alkalmából!
Mindenkihez külön odalépett, és megszorította a kezét.
— És Bogdan? — kérdezte Mihail Antonovics.
— Alszik.
— Hm…
— Ledőlt, mint akit leütöttek.
— Nincs mit csodálkozni — nevette el magát Krutyikov. — Ilyen három és fél óra után… Magam is alig állok a lábamon.
— Érdekelne, mi van a Fiúval. Nem szakadt le? — kérdezte Bikov.
— Kiszállunk? — javasolta nem túl nagy meggyőződéssel Jurkovszkij.
— Nem. — Jermakov még egyszer végignézett a legénység tagjain, s megismételte: — Nem. Semmi esetre sem. Hozzátok rendbe magatokat, és pihenjetek! A kiszállásra úgy négy óra múlva majd visszatérünk, amikor megkapjuk a kinti laboratórium összes adatait. Kapcsoljátok be az ionizátorokat, mosakodjatok meg, és alvás!
— Jó lenne enni valamit… — jegyezte meg gondterhelten Mihail Antonovics.
“S egy kupica konyak sem ártana” — gondolta Bikov.
— Ahogy akarjátok. Ami engem illet, veszek egy fürdőt, s be az ágyba… Alekszej Petrovics, segítsen Bogdannak, hogy eljusson a kajütjébe, rendben?
— Értettem, Anatolij Boriszovics.
Nem, nem úgy történt az egész, ahogy Bikov feltételezte.
Jóval egyszerűbben és jobban ment minden. Amikor félóra múlva alaposan megfürödve s még vörösebben, mint szokott, bebújt a lepedő alá, Ismét maga elé idézte az ashabadi kis házat… Boldog mosoly áradt szét arcán, s elaludt.
Mint mindig, ezúttal is Dauge ébresztette. Johanics sovány arca megnyúlt, fekete szeme beesett, s lázasan csillogott.
— Öltözz, Alekszej! Vedd föl a különleges védőöltözetet, s gyere be a társalgóba! — közölte vele rekedt hangon. — Nemsokára kiszállunk.
Kiszállnak! A gondolat, hogy azon a bolygón van, mely annyi bátor ember pusztulását okozta, éles késként hasított agyába. Most kezdődik majd a lényeg, amiért idejöttek…
Bikov sietve felöltözött, a beépített szekrényből elővette a különleges védőöltözetet, s magára húzta. A legénység tagjai már mind a társalgóban voltak, az asztal körül álltak, szpektrolitsisakjukat hátravetették, s némán egymást vizsgálgatták.
Jermakov szeme tágra nyílt, s úgy ragyogott, akár egy macskáé. Mihail Antonovics üres pipáját szívta.
— Kávét? — kérdezte Bikov egyikőjükhöz sem fordulva.
— Azt gondolom, majd később — mondta homlokát ráncolva Jurkovszkij. — Nincs értelme húzni az időt, menni kell. Hallatlan dolog: öt óra telt el a leszállás óta, s még ki sem nyitottuk a bejárati ajtót!
— Induljunk! — invitálta egyszerűen Jermakov.
— Fegyverek? — Bikov a parancsnokra pillantott.
Az bólintott, s görnyedten kilépett a folyosóra. A többiek is követték. Bikov a korlátba kapaszkodva felrohant a lépcsőn. Egy perc múlva géppisztollyal a nyakán, s két gránáttal az övén csatlakozott társaihoz.
— A hódító Alekszej! — tréfálkozott rajta Szpicin.
Jurkovszkij csak a homlokát ráncolta.
A kijárati ajtó melletti keszonkamrában szorongtak. Bogdan légmentesen bezárta maga után az ajtót.
— Sisakokat fel! — adta ki a parancsot Jermakov.
Bikov ettől kezdve nem látta bajtársai arcát, s ez kellemetlenül érintette. Felzúgott a szivattyú, elmozdult a manométer mutatója. Jermakov megfogta az ajtó fogantyúját. A nehéz acéllemez félrecsúszott. Az ajtó megremegett, s valamiféle undorítóan zsíros, sárgásszürke iszap ömlött hangos cuppanással a lábuk elé. Sűrű és tapadós volt, azonban szabadon folyt, s a reflektorok fénye aranyszínű lángocskákkal villogott a felületén. Ez annyira váratlanul érte őket, hogy az első pillanatban egyikőjük sem mozdult.
Majd Jurkovszkij elfojtott kiáltással előrevetette magát.
Bikov azonban megelőzte. Megragadta a kijárati ajtó szegélyét, és teljes erejéből próbálta tolni. Lába meg-megcsúszott az iszapban, térdre zuhant. Odaért azonban már Jurkovszkij és Dauge, majd hátuknak feszült Bogdan és Mihail Antonovics is. A borítólemez puha cuppogással megmozdult, a helyére csúszott, s Jermakov sietve megnyomta a szivattyú indítógombját.
Mindnyájan kiegyenesedtek. Lábuk alatt zavaros iszap folyt szét, gőz áradt belőle. Bikov felemelte géppisztolyát, öltözéke ujjával megtörölte a fegyver markolatát, s belenézett a csőbe. Majd gondosan letisztogatta összemaszatolt térdét.
— Ha jól látom — hallatszott a fülhallgatóban Dauge hangja —, ez egyáltalán nem homok.
— Valóban nem nagyon hasonlít a sivatagra — erősítette meg Jurkovszkij. — Ezt még én is meg tudom állapítani, noha nem vagyok szakember.
Jermakov leguggolva vizsgálgatni kezdte a sáros pocsolyát.
— Ha a tréfálódzást egy későbbi, megfelelőbb időre hagyjuk — jelentette ki —, akkor hajlok arra, hogy feltételezzem, a Hiusz egy mocsárban ereszkedett le.
— Mégpedig fülig — értett vele egyet Jurkovszkij. — De akkor hol a sivatag?
— Életünk tele van meglepetésekkel — sóhajtott Krutyikov.
— Tessék, szép kis slamasztikába vitt bennünket Stirner az irányjeleivel!
— Mi köze ehhez Stirnernek?
— Mi lett volna, ha a Hiusz teljesen belemerül ebbe az ingoványba… — kezdte Bogdan.
Jurkovszkij türelmetlenül vállat vont.
— Mi sem egyszerűbb! Kimászunk a felső nyíláson, s megnézzük.
Kilépett a keszonból, s rozsdás, olajos foltokat hagyva a műanyag padlón, felkapaszkodott a tehernyílás szűk előterébe.
— Mocsár a Vénuszon! Gondoljátok csak meg! — dünnyögte Mihail Antonovics. — Micsoda meglepetés!
A felső nyílást óvatosan nyitották ki, készen arra, hogy bármely pillanatban ismét becsapják. Semmi borzasztó nem történt. Vékony sípolás hallatszott — az előtérbe betört a külső atmoszféra, majd minden elcsendesült.
— Hurrá! — örvendezett nyugodtan Jurkovszkij. — Minden rendben.
Nyissátok ki!
A zárófedél nagy csattanással elmozdult. Az elöl álló Jermakov kihajolt a résen. A háta mögött, lábát türelmetlenül váltogatva, szorongott Jurkovszkij és Mihail Antonovics. Dauge, aki közéjük furakodott, érthetetlen kiáltással húzódott vissza.
— Hát igen — szolalt meg valaki. — Nagyon, nagyon érdekes…
Semmit nem láttak. A Hiuszt rebegő, teljesen áthatolhatatlan, sárga köd vette körül. Lent, úgy másfél méterre, tompán csillogott az ingovány felszíne. A csendben elmosódott hangok hallatszottak, elfojtott köhögésre, bugyborékolásra emlékeztettek. Az űrhajósok sokáig álltak, s vizsgálgatták a kigőzölgés zavaros, őszes hullámait. Néha úgy látták, hogy árnyak suhannak el előttük, torz, szürke alakok rajzolódnak ki, azonban újabb és újabb ködrétegek törtek elő, s mindez eltűnt.