— Ebből elég volt — szólalt meg végül Jermakov. — Már káprázik a szemem. Igénybe kell venni az infravörös technikát. — Kiegyenesedett és fölpillantott. — Aha, a Fiú, azt hiszem, a helyén van!
— Alaposan belemerültünk… — Szpicin, aki mellével a nyílás peremének dőlt, nyugtalanul hol az egyik, hol a másik oldalra forgatta fejét. — A reaktorgyűrűk tövig belesüppedtek az ingoványba.
— Semmi vész, egy kicsit körülnézünk, majd megkíséreljük a felemelkedést.
— S ha az űrhajó még mélyebbre süllyed?
Az infravörös technika semmi támponttal nem szolgált.
A képernyőn árnyak gomolyogtak, a talaj ugyanazon a helyen hol süppedékesnek, hol alaposan ledöngöltnek, hol porhanyósnak bizonyult…
— Gyerünk, menjünk ki! — javasolta Jurkovszkij. — ott majd meglátjuk, mit tegyünk.
Ugrani készült, Bikov azonban vállon ragadta — Mi van? — kérdezte némi ingerültséggel a geológus.
— Életünk tele meglepetésekkel — mondta Bikov. — Én megyek elsőnek.
— Miért maga?
Bikov némán a géppisztolyra mutatott.
— Elég volt már Lord Roxton szerepéből! — Jurkovszkij ellökte Bikov kezét.
— Bikovnak igaza van — mondta Jermakov. — Kérem, engedje át, Vlagyimir Szergejevics!
— Nem értem…
— Engedjen előre engem és Bikovot. Három perc múlva visszatérek…
Mindnyájan tudták, hogy az előírások szerint a parancsnok nem hagyhatja el elsőnek a hajót, ha ismeretlen helyen szállnak le. Azonban megértették Jermakovot. Jurkovszkij szótlanul félrelépett. Bikov gyors mozdulattal kibiztosította géppisztolyát, s Jermakov után ugrott. Lába térdig süppedt a híg latyakba.
Harmadik rész
A mocsárban
Mocsár a Vénuszon… Az űrhajósok számára abszurdabb dolog, mint pálmaligetek a Holdon vagy egy tehéncsorda az aszteroidák csupasz csúcsain. Lángoló égbolt helyett tejfehér köd és híg iszap a száraz, perzselően forró homok helyén. Ez alaposan rácáfolt a régóta meggyökeresedett vélekedésekre, s önmagában már ez is elsőrendű fontosságú felfedezésnek számított. Ugyanakkor hihetetlenül bonyolította a helyzetet, ugyanis mindez teljesen váratlanul érte őket. Mert semmi nem rontja el úgy egy komoly vállalkozás esélyeit, mint valami váratlan dolog. Még a Góbi sivatagi terepjárók bátor vezetője, aki kevéssé volt jártas a Vénuszról született tudományos elméletekben, s éppen ezért egyáltalán semmiféle elképzelése nem volt a bolygóról, még ő is alaposan elbátortalanodott: az a kevés, amit a nyitott bejárati résen át megpillantott, egyáltalán nem felelt meg a sivatagi szakértő és vezető feladatának, amire pedig készült. Ami a legénység többi tagját illeti, ők természetesen szélesebb összefüggéseiben vizsgálták a dolgokat, így a váratlan helyzet még inkább aggasztotta őket. Nem mintha a pilóták és a geológusok nem lettek volna felkészülve a legkülönbözőbb nehézségekre és kudarcokra.
Mindegyikőjük tisztában volt vele, hogy a Hiusz óriási sebessége mellett a leszállás helye akár több ezer kilométerre is lehet a Golkondától; a Hiusz leszállhatott volna a hegyek között, ahol felfordulhatott, sőt össze is zúzódhatott volna a sziklákon. Mindezeket a nehézségeket és kudarcokat azonban előre számításba vették, s éppen ezért ezek nem voltak olyan borzasztóak, még akkor sem, ha pusztulással fenyegették őket. “A nagy ügyek mindig kockázattal járnak — ez volt Krajuhin kedvenc szavajárása —, s akik nagyon félnek a haláltól, azokkal nincs közös utunk.” De ilyet, hogy mocsárra találjanak a Vénuszon!
Kitartásuk és óriási tapasztalatuk ellenére az űrhajósok csak nehezen tudták leplezni egymás előtt elhatalmasodó nyugtalanságukat. Hivatásuk arra tanította őket, hogy az ilyen helyzetekben legyenek fegyelmezettek. Viszont mindegyikük jól tudta, az expedíció sorsa és életük most egy sor, egyelőre ismeretlen körülménytől függ.
Mindegyikük fejében újabb és újabb kérdések vetődtek fel.
Vajon sokáig tart-e a mocsár? Mi is ez voltaképp? Át tud-e rajta törni a Fiú? Nem fenyegeti-e a Hiuszt az a veszély, hogy még mélyebbre süllyed vagy átfordul, és akkor végleg elmerül? Megkockáztathatják-e, hogy újból a magasba emeljék az űrrepülőt, s megkíséreljenek egy másik helyen leszállni?
Nem sokkal a start előtt Dauge azt mondta Krajuhinnak: “Csak érjünk szerencsésen földet, ott majd még a poklon is átverekedjük magunkat.” Mindnyájan tudták, lehet, hogy a poklon is át kell verekedniük magukat, azonban ki gondolta volna, hogy ez a pokol Ilyen lesz — zavaros, kiismerhetetlen és bugyborékoló?…
Mint már elmondtuk, Bikovot éppen rosszul informáltsága folytán egészen más dolgok nyugtalanították. Az expedíció sorsa miatt nem nyugtalankodott, mert bízott a Hiusz csodálatos képességeiben, s ami a legfontosabb, társaiban, főképp Jermakovban, kinek hangjában még a zavar árnyéka sem érződött. Bikov számára a váratlan esemény csupán kaland volt. Rendkívül hízelgett neki, hogy Jermakov az ő oldatára állt Jurkovszkijjal a bejáratnál kirobbant apró összezördülésben.
Bikov nagy nehezen húzta ki lábát a tapadós dágványból, s néhány lépést tett Jermakov nyomában. A parancsnok megállt és hallgatózott. Sűrű, sárgás félhomály vette körül őket.
Csupán a zsírosan csillogó ingovány egy darabját látták, viszont annál többet hallottak. A láthatatlan ingovány különös hangokat adott. Rekedten sóhajtozott, köhögött, szortyogott. Tompa nyögések jutottak messziről hozzájuk, majd mély morgás és elnyújtott, magas hangú zúgás hallatszott. Minden bizonnyal ezeket a hangokat maga a mocsár keltette. Bikov azonban rögtön fantasztikus élőlényekre gondolt, akik elbújhattak a ködben, és sietve megtapogatta az övében a gránátokat. “Ha ezt elmesélem otthon a góbi-expedícióbelieknek — gondolta-, nem fogják elhinni!” Hirtelen rátört a magány érzése. Hátrapillantott, a Hiusz sötét tömbjére, s géppisztolyát előretartva, Jermakov után indult.
Tik… tik-tik… tik… — kopogott félénken s alig hallhatóan a sugárzásmérő. “Semmi vész, nem több mint ezer röntgen”
— nyugtatgatta magát, s nyomban el is feledkezett erről, amikor szilárd talajt érzett a lába alatt. Lehajolt, s szabad karjával tapogatózott maga előtt. A kigőzölgés könnyű ködén át, a mocsár rozsdás, olajos felszínéből szögletes, iszapborította tömbök emelkedtek ki.
— Mi újság magánál? — hallatszott Jermakov hangja.
— Egyelőre… semmi különös — felelte Bikov —, minden rendben. Nagyon süppedékes a talaj. A lábam alatt kövek vagy talán szikladarabok…
Csúszkálva és botladozva átmászott az érthetetlen tömbökön. A lába alatt cuppogott, csuklott, csattogott a talaj…
— Erősen húz le? — érdeklődött Jermakov.
— Nem — felelte Alekszej Petrovics, s derékig beleszakadt az ingoványba.
“Nehogy véletlenül elsüllyedjek…” — villant át agyán a nyugtalanító gondolat. Ebben a pillanatban géppisztolyának csöve valami szilárd dologhoz ért. Bikov csodálkozva pillantott oda. Útjukat apró, érdes kis sziget keresztezte, peremét csillogó csík szegélyezte.
— Anatolij Boriszovics! — hívta segítségül a parancsnokot Bikov.
— Igen?
— A továbbiakban a mocsár ki van aszfaltozva.
— Nem értem. Odamegyek.