— Azt mondom, hogy innentől aszfalt borítja a mocsarat.
— Félrebeszélsz, Alekszej? — hallatszott Dauge izgatott hangja. A legénység többi tagjával együtt a rakéta nyitott nyílásánál állt, s a felderítők minden egyes szavát értette.
— Igen, igazi aszfalt! Vagy mint a takír a sivatagjainkban.
Bikov a háta mögé lökte géppisztolyát, s kezével a szilárd talajba kapaszkodott. Az ingovány elnyújtott, szívó hangot hallatva elengedte testét. Letérdelt, négykézláb odébb kúszott a szilárd szigetecske peremétől, s felállt.
…Tik…tik…tik…
— Igazi, szilárd aszfalt, Anatolij Boriszovics. Állok!
— Talán ez a partja? — kérdezte Jermakov, hangjában titkolt reménnyel, és közelebb jött Bikovhoz.
— Nem tudom… nem, nem part. Mintha a mocsár kérge lenne.
Jermakov lehajolt.
— A vastagsága körülbelül harminc-harmincöt centiméter — állapította meg.
— Tudom, hogy mi ez — avatkozott hirtelen közbe Krutylkov. — Hiszen a Hiusz fotoreaktorral ereszkedett le…
— Az ördögbe is! — hallatszott, ahogy Jurkovszkij hangosan sisakjához kapott. — Hiszen ez…
— Összeszáradt ingovány, semmi kétség — erősítette meg Jermakov. — A fotoreaktor kiégette a vizet belőle, s kéreg keletkezett. A Hiusz pedig leszállás közben áttörte.
— Valami ilyesmi — értett velük egyet Bikov. A kéreg peremén lépdelt, s érdeklődve szemlélődött — Széles, mint a Vörös tér, s egyenes, akár táncolni is lehet rajta. Át- meg átjárják a repedések.
— A Fiú átjut rajta? — érdeklődött Jermakov.
Bikov hanyagul válaszolt: — A Fiú mindenütt átjut.
— …Tik… tik-tik… tik-tik…
— Nos, barátaim… Visszatérek. Úgy gondolom, a legénység kiszállhat.
Jurkovszkij és Szpicin, menjenek Bikovhoz.
— Értettük!
— “Előre, világűr meghódítói!” — dudorászta gúnyosan Jurkovszkij, miközben kimászott a nyíláson. — Ej, Bogdan, vigyázz magadra!
— Én? — kíváncsiskodott sértődötten Dauge.
— Mi hozzáfogunk a talajminták és a légkör elemzéséhez, s megvizsgálunk egyet s mást…
— Rendben, Anatolij Boriszovics.
— Mihail Antonovics — intézkedett Jermakov, miután felmászott a zsilipkamrába —, menjen tel a parancsnoki fülkébe, s próbálja meg a lokátorral végigtapogatni a környéket… Bikov elvtárs, most tart magához Jurkovszkij és Szpicin. Maga a parancsnok.
Próbáljanak eljutni a szilárd terület külső pereméig. Tovább ne menjenek.
— Értettem.
“Helyesen döntött — gondolta Bikov. — Ostobaság lenne vakon, nyakig belemerülve kúszni az ingoványban, amikor van egy infravörös sugárvetővel ellátott terepjárónk. Igaz, a terepjárót még le kell emelni…”
Valahol a közelében félhangon Jurkovszkij szitkozódott. Bogdan fojtott hangon súgta:
— Jobbra, Vologya, jobbra…
Néhány perc múlva lassú, cuppogó hangok hallatszottak, s két szürke alak bukkant elő a ködből.
— Hol vagy, Aljoska? Az ördögbe, az orromig se látok… Mi az, még nem faltak fel a helybéli szörnyek?
— Az úristen megkegyelmezett — dünnyögte Bikov, s mindkettőjüknek segített, hogy kimásszanak a “takírra”.
Jurkovszkij dobbantott néhányat, a kéreg szilárdságát próbálta. Bogdan iszappal befröcskölt sisakját törölgette a szeme előtt, s megjegyezte: — Kár volt, mondom nektek…
— Micsoda?
— Kár volt Vénusznak nevezni.
— Mit? Vagy úgy… — Bikov vállat vont. — Tudod, nem a név a lényeg.
Jurkovszkij felnevetett.
Kényelmesen lépkedtek, átugrálták a széles repedéseket, melyekben füstölt az ingoványos, híg iszap.
— Bogdan! — szólalt meg suttogva Bikov. — Hiszen a mocsár sugárzást bocsát ki magából… Hallod?
…Tik, tik-tik, tik-tik…
— Hallom. Ez semmiség. Nagyon érzékenyek a mérőműszereink.
— Minden, ami a fotoreaktor alá kerül, sugárzást kell hogy kibocsásson — magyarázta kioktató hangon Jurkovszkij. — Ez világos még a…
— Várjatok csak! — Bogdan felemelte a kezét.
Megálltak. Csak elmosódottan hallották Jermakov és Dauge hangját a recsegő fülhallgatóban.
— Milyen messzire kerültünk a Hiusztól, mit gondoltok? — kérdezte Szpicin.
— Úgy hetven-nyolcvan méterre — felelte gyorsan Bikov.
— Úgy. Tehát a rádiótelefonjaink csak ekkora távolságig hatékonyak.
— Elég kevés — jegyezte meg Jurkovszkij. — Bizonyára az ionizáció az oka.
— Igen…
…Tik…tik-tik…tik…tik…
Továbbmentek. Az üvöltés, bugyborékolás és süvítés egyre erősebb lett. Valahol elöl, jobbról, hangos horkantás hallatszott.
— Pfuj! Ágyúk dübörgését hallom… — mormogta Jurkovszkij.
— Hát így állunk!
Az ingovány tetején a fotoreaktor által kiégetett hatalmas, kerek lepény lankásan ereszkedett vissza az iszapba. S mögötte rögtön különös, sápadt-szürkés növények szeszélyes körvonalai rajzolódtak ki a ködben. Karnyújtásnyira voltak tőlük — alig tíz lépésre, a kigőzölgés fehéres hullámai azonban állandóan megváltoztatták és eltorzították arculatukat, hol ezt, hol azt a részüket mutatva meg, vagy beburkolva áthatolhatatlan félhomályba, és így sehogyan sem tudták olyan alaposan szemügyre venni őket, ahogy kellett volna.
— Vénuszi erdő — suttogta Jurkovszkij, oly különös kifejezéssel, hogy Bikov bizalmatlanul sandított rá.
— Igen… vénuszi. Szerintem ronda egy dolog — fejezte ki Bogdan krákogva a véleményét.
— Hallgass, Bogdan! Butaságot beszélsz… Hiszen ez élet! Az élet új formái! És mi, mi felfedeztük ezt…
— Azt hiszem, ez megint csak az élet egy újabb formája — morgott Bikov, s nyugtalanul méregette a tőlük nem messze, a kéreg peremén hirtelen megjelent nagy, sötét foltot.
— Hol? — fordult meg hevesen Jurkovszkij.
— A folt eltűnt.
— Úgy láttam… — kezdte Bikov, azonban mély, tompa üvöltés szakította félbe szavait. — Halljátok?
— Valahol itt van, a közelben… — Szpicin kezével jobb felé bökött.
— Igen-igen, nem messze. Tehát valóban láttam…
Bikov lassan előhúzott az öve mögül egy gránátot, s nyugtalanul körbepillantott.
— Nagy? — kérdezte Szpicin.
— Nagy…
Ismét üvöltés harsant, most már egészen közelről.
Egyetlen földi élőlény sem lett volna képes ilyen hangot hallatni — mesterséges gőzsziréna hangjára emlékeztető zúgás volt, s ugyanakkor tele volt fenyegetéssel.
Bikov összerezzent.
— Szépen bőg… — állapította meg halkan.
— Nosza, menjünk oda és nézzük meg! — javasolta rekedt hangon Jurkovszkij. — Bezzeg a Mars! Milyen jóságos és kellemetes bolygó! Kész üdülés!
…Tik…tik-tik., tik-tik…
— Nem, nem kell odamenni — vélekedett Szpicin. — Fölösleges legénykedés…
Bikov hallgatott.
— Fél? Akkor egyedül megyek… — Jurkovszkij határozottan előreindult.
Az egész villámgyorsan játszódott le. Bikov Szpicinhez fordult, s ekkor valami súlyos dolog zuhant a száraz szigetre, mintha nedves fehérneműs csomagot hajítottak volna az aszfaltra. Kerek, sötét lény közeledett a ködből az űrhajósok felé, akkora volt, mint egy jól táplált tehén. Jurkovszkij visszahőkölt, s elfojtott kiáltással a mocsárba zuhant. Szpicin hátralépett.
Bikov egy másodpercre úgy érezte, hogy halotti csend köszöntött be körötte. A dózismérő félénk “tik-tik”