ketyegése hasított tudatába s ettől magához tért.
— Hasalj! — üvöltötte el magát.
Szpicin hasra vetette magát, és még látta, ahogy Bikov hátraugrott, és meglendítette jobb kezét — egyszer, majd még egyszer.
Két, tompán morajló robbanás süketítette meg. Két narancsszínű fellobbanás világította meg a ködöt egy kis időre, s a félhomályban kétszer is előtűnt, majd ugyanolyan gyorsan a ködbe is veszett egy csillogó, nedves test — hatalmas bőrzsák, melyet mély ráncok szántottak. Süvítve röpködtek a szilánkok, s szaporán kopogtak az “aszfalton”.
Azután minden elcsendesedett.
— Finita la comedia — dünnyögte gépiesen Szpicin, és nagy nehezen feltápászkodott.
— Hol van Jurkovszkij?! — kiáltotta lihegve Bikov.
— Itt… Nyújtsátok a kezeteket…
Kicibálták az “aszfaltra” a tetőtől talpig összemaszatolódott Jurkovszkijt. A “szépfiú”, anélkül hogy egy szót szólt volna, odarohant, ahol három perce a szörny feltűnt.
— Semmi — állapította meg csalódottan.
Való igaz, a szörny eltűnt.
— De hiszen itt volt! — Jurkovszkij körbejárta a kis szigetet, néha megállt, lehajolt, kezével térdére támaszkodott, és a kigőzölgés függönyén át vizsgálgatta az egymásba fonódó szárak és törzsek homályos sziluettjét. — Itt volt…
— Elment… elment…
— Mintha levegővé vált volna! — jegyezte meg Szpicin töprengve.
— Lehet, hogy nem találta el? — kérdezte Jurkovszkij naivan, s megállt Bikov előtt, aki gondterhelten vizsgálgatta géppisztolyát.
Bikov elnézőn szippantott.
— Na jól van, elment, hála Allahnak — zárta le Szpicin. — Vajon mit akart tőlünk? Talán ebédelni?
— Osto-ba-ság! — jegyezte meg mély értelműen Jurkovszkij. — Meg-le-pő ostobaság. Lám, honnan származik a buta elképzelés idegen bolygók emberevő szörnyeiről!
Rendben, értem, hogy regényírók vagy filmszerzők ezt teszik, de hogy te is, régi űrhajós létedre, Bogdan!..
Némán lépdeltek visszafelé. Nem hallották Jermakov és Dauge hangját: bizonyára már visszatértek a Hiusz belső helyiségeibe. Mielőtt ismét belegázoltak volna a füstölgő iszapba, Jurkovszkij némi gondolkodás után kijelentette: — Akárhogy is volt, a Vénuszon mégiscsak van élet. Nagyon érdekes!
Csak… biztos benne, Alekszej Petrovics, hogy eltalálta?
Ez már egy kicsit sok volt Bikovnak. Haragosan felhorkant, s előresietett….Tik… tik-tik-tik… tik-tik…
Bikov a fegyverpucolás miatt kissé később tért vissza a társalgóba, s a vita kellős közepére ért oda. Jurkovszkij és Dauge, akiket csak az asztal választott el egymástól, egymással ordibáltak, álluk ingerülten meredt előre.
Krutyikov és Bogdan Szpicin ironikus arckifejezéssel hallgatták őket, s időről időre epés megjegyzéseket szúrtak közbe. Jermakov nem volt a társalgóban.
— Akkor mivel magyarázod ezt? — kérdezgette makacsul s szemmel láthatóan nem először Dauge.
— Már mondtam neked…
— Ezt tudom. Szeretném tudni, miért támadt akkor ránk?
— Ki mondta neked, hogy ránk támadt?
— Bogdan, de te magad is megerősítetted.
— Szó sincs róla. Egyszerűen ránk bukkant. Mi több: biztos vagyok benne, mindaddig, amíg a mi derék Alekszej Pelrovicsunk nem vágta hozzá a bombáit, nem is sejtette létezésünket!
— Részemről — jelentette ki Bogdan Szpicin — ezekben az esetekben inkább hajlok arra, hogy a legrosszabbat tételezzem fel, s ezért nagyon hálás vagyok Alekszej Petrovicsnak.
— Nekem pedig — szólt közbe Bikov, s Jurkovszkijra sandított — nem volt jogom mást tenni. S a továbbiakban is ezt fogom tenni, kérem, jegyezzék ezt meg!
Jurkovszkij megvetően lebiggyesztette ajkát.
— Nagyon eltávolodtunk a dolog lényegétől — fordult Daugéhoz. — Tehát…
— Tehát — folytatta Szpicin —, Vlagyimir, te azt állítod, ha a különböző világok, bolygók szülöttei találkoznak, nem jöhet meg az étvágyuk egymásra. Különböző szervezet, különböző fejlődés és a többi, így van?
— Primitíven leegyszerűsítve, így — értett egyet vele Jurkovszkij.
— Nem tudom… Lehet, hogy igazad van, csak éppen…
Emlékszel Valja Bezuhovra az ellátó részlegből? Kell hogy emlékezz rá. Volt egy kutyája, dakszli és bulldog keveréke; hihetetlenül ostoba állat volt.
Amikor Voronov a Kallisztóról hozott egy fehér gyíkot, ez a hibrid, gondolok itt a kutyára, bemászott a terráriumba, s egy szempillantás alatt leharapta a gyík lábait, még mukkanni sem tudott senki. Igaz, az ostoba utána egy álló héten keresztül iszonyatosan kínlódott a gyomrával…
— Na ugye… — mondta bizonytalanul Jurkovszkij.
Krutyikov és Bikov elkacagták magukat.
— Lám, milyen szomorúan ért véget két különböző világ lényeinek találkozója — zárta le a vitát komolyan Szpicin — a kutyáé a Földről s a gyíké a Jupiter egy bolygójáról.
— De hiszen egy sündisznó előtt is világos… — Jurkovszkij eltöprengett, majd legyintett. — Kőkorszakbeli alakok!
Jermakov lépett be, s mint mindig, most is nyugodt volt, csupán kissé sápadtabb a szokásosnál. Az asztalhoz ült, kinyitotta bőrkötésű noteszét, és bepólyált fejével föléje hajolt.
Mindnyájan elhallgattak, egymásra pillantottak, Bikov kényelmesebben helyezkedett el, s várta, mit mond a parancsnok. — Egy kis figyelmet kérek — szólalt meg Jermakov. — Meg kell vitatni további terveinket.
Csend lett, még a hűtőgépek zúgása is hallatszott.
— Nincs még információm Bikov csoportjától. — Jermakov becsapta noteszét, s hátradőlt a karosszékben. — Alekszej Petrovics, jelentse a felderítés eredményeit!
Bikov felállt.
— Mocsár — kezdte —, nagyon süppedékes mocsár. — A Hiusztól tíz lépésre…
Lassan beszélt, igyekezett, hogy egyetlen részletet se szalasszon el, s keserűen gondolt arra, hogy a geológiai hivatal vezetője egy ilyen beszámolót üres locsogásnak értékelt volna. Jermakov azonban figyelmesen hallgatta, egyetértőn bólogatott, jegyzeteket készített noteszébe.
Bikovot egy kissé meglepte, hogy a parancsnok az ismeretlen élőlény megjelenését hallva nem mutatott érdeklődést. Csupán elmosolyodott, amikor Jurkovszkij türelmetlenül fészkelődni kezdett karosszékében, bizonyára tiltakozni próbált a vénuszbeli szörnnyel való összetűzésének túlságosan naturalisztikus leírása ellen.
— Nos, ez minden — sóhajtott Bikov.
— Tehát minden a feje tetején áll — ismételte meg Jermakov. — Köszönöm, Bikov elvtárs, leülhet.
Dauge Bikovra kacsintott, s az elkomorult “szépfiú” felé biccentett, Bikov rezzenéstelen arckifejezéssel fordult el.
— Nos, akkor… — Jermakov felállt, megérintette fején a kötést, s elfintorodott. — Összegezzük mindazt, amit tudunk. A Hiusz mindnyájunk számára teljesen váratlanul egy mocsárba szállt le. Számításaim szerint úgy száz kilométerre délre lehetünk a Golkondától. Nem többre… Amint látják, a távolság nem nagy.
Más körülmények között elegendő lett volna egy nap, hogy megtegyük ezt a távolságot. Azonban…
— Nos, erről van szó — suttogta Szpicin.
— …mocsárban kuksolunk. Mi több, a rádiólokációs felderítés alapján, nem túlságosan biztonságos helyen.
Igaz, a mocsarat hegygerinc veszi körül, sziklagyűrű övezi, s ebben a gyűrűben nem sikerült rést felfedeznünk, — Vulkán? — érdeklődött Dauge.
— Lehetséges, hogy egy óriási iszapvulkán kráterében vagyunk.