Szerfölött különös vulkán, mert a mocsár vizének elemzése azt mutatja… — Jermakov kinyitotta noteszét. — Nos, hallgassák. Körülbelül azonos arányú keveréke a nehéz és szupernehéz víznek. Jurkovszkij felpattant ültéből. — Tritiumvíz?
— TO — biccentett Jermakov. 2 — De…
— Igen. A tritium felezési ideje körülbelül tizenkét év. Tehát…
— Tehát — kapcsolódott szavaihoz Dauge — a mi vulkánunk vagy nagyon is mostanában keletkezett, vagy létezik valamilyen természetes forrás, mely folyamatosan pótolja a fogyó tritiumot…
“Milyen lehet a szupernehéz hidrogén természetes forrása, azé az izotópé, mely a Földön csak különlegesen felszerelt reaktorokban jelentkezik?” — Bikov ezt képtelen volt maga elé képzelni. Inkább hallgatott s tovább figyelt.
— Ez még nem minden — folytatta Jermakov. — A kráter, ha egyáltalán kráter, feneketlen mélységű. Legalábbis visszhangos mélységmérőnk tehetetlennek bizonyult.
— Mekkora a kráter átmérője? — kérdezte gyorsan Jurkovszkij.
— A kráter szemmel láthatóan majdnem kör alakú, átmérője közel ötven kilométer. A Hiusz a kráter északkeleti pereméhez van közelebb; ettől az oldaltól a hegygerincig nyolc kilométer választ el bennünket. Ez a helyzet, barátaim.
Jurkovszkij, haját simogatva, felállt.
— Egy szó mint száz, több száz méter mély ingovány húzódik alattunk. Száz kilométer választ el bennünket a céltól, amiből tíz kilométer mocsár, a többi sziklás hegyvonulat. Helyesen értem?
— Ez a helyzet — bólintott Jermakov.
— A mocsár fele tritiumvíz. Engedtessék meg, hogy megjegyezzem, a tritium, miközben felbomlik, neutronokat bocsát ki, s a neutronsugárzás, gondolok itt a hosszan tartó neutronsugárzásra, korántsem gyönyör, még különleges védőöltözékben sem.
— Tökéletesen igaza van.
— De… Bikov biztosít bennünket, hogy a Fiú átkel a mocsáron. És a sziklákon?
— A Fiú mindenütt átjut — ismételte makacsul Bikov.
— Legrosszabb esetben szétromboljuk a sziklákat.
— Hm… És mégis azt javaslom, hogy miközben a Fiún útnak indulunk, hagyjuk a Hiuszt biztonságosabb helyen. Ajánlom figyelmetekbe!
Jurkovszkij leült.
— Nem hiszem, hogy robbantanunk kellene a sziklákat — kezdte Dauge —, a hegygerinc nem lehet egybefüggő.
Egyszerűen keresnünk kell egy átjárót, s találni fogunk.
— Kérem, vegyétek még figyelembe — szólt közbe Szpicin —, hogy a Hiusz nincs felkészülve a vízszintes repülésre. Nagyon könnyen tévedhetünk, s néhány ezer kilométerrel odébb szállhatunk le. Mindnyájan tudjuk, milyenek a légköri áramlások ezen a kedves bolygón. Végül is jobb mocsárban kuksolni, mint sziklákon heverni…
Jurkovszkij vállat vont.
— Ha jól értem — szólalt meg az eddig néma Krutyikov —, arról van szó, hogy mi a kockázatosabb, az, hogy itt maradunk, vagy hogy megpróbálunk kikerülni a mocsárból. Ugye, így van?
— Mi a véleménye? — kérdezte tőle Jermakov.
— Ha Aljosa… vagyis Alekszej Petrovics kezeskedik a Fiúért, s ha a geológusok kezeskednek a Hiuszért, akkor mindent úgy kell hagyni, ahogy van.
— Mit jelent az, hogy kezeskednek a Hiuszért? — kérdezte Jurkovszkij.
— Vagyis bizonyítják, hogy a Hiusz nem süpped bele ebbe a mélybe, s nem fordul fel. — A navigátor szájába dugta üres pipáját.
Jurkovszkij felállt.
— Tehát a Hiusz itt marad — jelentette ki határozottan. — Daugéval elvégeztük a szükséges méréseket, s úgy érzem, az űrhajó elég szilárdan áll. Legalábbis, Mihail Antonovics kifejezésével élve, annak a kockázata, hogy belesüppedünk az ingoványba, nem több, mint annak, hogy helyváltoztatás közben esetleg egy sziklára zuhanunk. Tehát a Hiusz marad a helyén.
Bikov Jurkovszkijra sandított, aki rezzenéstelen arccal ült.
— Menjünk tovább. A Hiuszt nem hagyhatjuk felügyelet nélkül. Ezért a Fiúval öt ember indul útnak. Az egyik pilóta itt marad.
Szpicin összerezzent, és nyugtalanul Jermakovra pillantott. Krutyikov kihúzta szájából a pipát.
— A Hiuszon hagyom Krutyikovot állandó ügyeletre. Nincs ellenvetés?
Komoly ellenvetésre gondolok…
A navigátor széles, jóindulatú arcán látszott, hogy neki van ellenvetése, de sajnos nem túl komoly.
— Nagyszerű! Barátaim, ne vesztegessük az időt. Az elkövetkező huszonnégy órán belül indulnunk kell.
Igaz, most a vénuszi… időszámítás szerint este van, s az indulás éjszakára esik, nem hiszem azonban, hogy a sötétség jobban zavarna bennünket, mint most a köd.
Menjünk, harapjunk valamit…
— …ami isten kegyelméből adatott! — sóhajtott Krutyikov.
— … s lássunk hozzá a Fiú felkészítéséhez. Van kérdésünk?
A tanácskozás véget ért. Bikov észrevette, hogy társai sorra igyekeztek kifejezni együttérzésüket Mihail Antonovics iránt, aki valóban szomorú képet vágott, Jurkovszkij saját kezűleg töltött neki egy csésze kakaót, Dauge szünet nélkül láthatatlan szöszöket szedett le róla, Szpicin pedig kinyitott neki egy doboz zsírmentes kolbászkonzervet.
— Egyébként — jegyezte meg Jurkovszkij, s villáját beledöfte a hideg csirkébe — nagy szerencse, hogy a Hiusz kupolájától az ingovány felszínéig mindössze néhány méter a távolság.
Nem kell vesződnünk a blokkrendszerrel, amiről, az igazat megvallva, személy szerint fogalmam sincs.
— Semmiség — jelentette ki Dauge —, ez egyáltalán nem olyan bonyolult s lesz még alkalmad, hogy kitanuld, Vlagyimir, amikor a Fiút visszatesszük a helyére. Most viszont menni fog magától, ez a szerencsénk… Igaz, Alekszej?
— Akár a karikacsapás — dünnyögte Bikov tele szájjal.
Valóban, a Fiút olyan könnyen leengedték, “akár a karikacsapás”. Levették a konténer elülső falát, kioldották a belső rögzítéseket, s Bikov kissé fontoskodva megkérte társait, térjenek vissza a zsilipkamrába.
— Így… hm… biztonságosabb lesz — magyarázta kitérőn és határozatlanul.
Az űrhajósok csodálkozva nevetgéltek, de engedelmeskedtek. Bikov lezárta a terepjáró nyilasait, az irányítópulthoz ült, s megnyomta a billentyűket. A Fiú felbőgött, lánctalpai halkan megcsördültek. “Most pedig — gondolta Bikov —, most majd elképednek.” A hajtómű fülsüketítőn felzúgott, és a Fiú szökkent egyet. Az űrhajósok csak annyit láttak, hogy egy széles, sötét tömeg zúgva és fémes csattanással elvillant előttük, s beleveszett a ködbe.
A Hiusz megingott, mint egy csónak a hullámokon. Az ingovány megremegett a nehéz ütéstől. A terepjáró lánctalpával az “aszfaltkéreg” peremét tördelve kijutott a mocsárból, hihetetlen könnyedséggel félig úszott, félig lánctalpain gördült, iszap szökőkutakat fröcskölt szerteszét, egy szűk kört irt le, majd mozdulatlanul megállt az űrhajó kijáratánál. Reflektorának éles, fehér fénye megvilágította a gomolygó ködfelhőket.
— Igazi profi! — dörmögte Jurkovszkij.
Krutyikov lelkesen tapsolni kezdett. Mint szürke kísértet, egy esetlen alak jelent meg a bejárati nyilas előtt, kezét nadrágja varrásához szorította, s máris felcsendült a fülhallgatóban rekedtes hangja: — Parancsnok elvtárs, a Fiút menetkész állapotba hoztam.
Ha valakiről elmondhatjuk, hogy szakmája virtuóz mestere, akkor Bikov mindig az volt. Legalábbis fantasztikus szökkenései lánctalpas terepjárókkal, anélkül hogy előzetesen lendületet vett volna, a legnagyszerűbb vezetők közé sorolták. Tudatában volt ennek, s büszke volt rá. Az ötlet, hogy társait meglepje, váratlanul született meg benne, amikor a konténer elülső falának leszerelésével bajlódott. Még nem tudta, mit szól ehhez az akrobatikus mutatványhoz a parancsnok, s ez kissé nyugtalanította.