Jermakov azonban szótlanul megszorította a kezét.
— Alekszej Petrovics, azért nem ártott volna, ha előre figyelmeztet bennünket.
— Ezt ne kívánjuk! — nevette el magát Szpicin. — Az igazi profi mindig egy kicsit bűvészkedik is. Végtére kell, hogy tudását élvezni is tudja!
Megkezdődött a berakodás a Fiúba. Az űrhajósok néhány órát dolgoztak megszakítás nélkül, élelmiszerrel és felszereléssel teli ládákat, savanyított, vitaminnal dúsított vízzel töltött tömlőket cipeltek át a raktárakból a zsilipkamrába, majd onnan a terepjáróba.
Az ingoványra éjszaka borult, áthatolhatatlan sötétség vett körül mindent. A fekete ködből tompa és ijesztő hangok hallatszottak. S alig hallhatóan, de állandóan és makacsul kattogott a dózismérő: tik… tik-tik… tik…
Végül befejezték az átrakodást. Bikov és Jermakov még utoljára a periszkópoktól a lánctalpakig végigvizsgálták a járművet, bebújtak a motorházba is, ellenőrizték a teher rögzítését, mely elfoglalta az utastér szinte összes szabad helyét, majd kimásztak. Már mindnyájan várták őket, szkafanderük szilikátszövete csillogott a reflektorok fényében.
Bikov szorosan lezárta a jármű nyílásait. Jermakov kiadta az utasítást.
— Most pedig mindenkinek alvás! Negyedóra múlva személyesen ellenőrzőm.
Az űrhajósok fáradtan, de elégedetten, tréfálkozva másztak be a Hiuszba.
Aludni végül is nem volt módjuk. Amikor a különleges védőöltözetet levéve, elindullak a társalgóba, hogy hirtelenjében megvacsorázzanak, az elöl siető Krutyikov egyszer csak megcsúszott, és teljes erőből a padlóra pottyant.
— Íme, a torkosság méltó jutalma — hirdette fennhangon Jurkovszkij.
— Az ördögbe! — A kövér navigátor felpattant, s megszagolta a tenyerét.
— Mi ez… ki öntötte szét itt ezt a disznóságot?
— Miféle disznóságot?
— Várjatok, barátaim — mondta nyugtalanul Jermakov. — Valóban, ez meg mi?
A társalgó padlóját vékony, vöröses, áttetsző nyálkaréteg borította. Bikov csak most érezte meg a rothadó gyümölcs bűzére emlékeztető, csípős és kellemetlen szagot. A bűz egyszerre kaparni kezdte a torkát. Jurkovszkij hangosan szippantott, majd fújt egyet, és trüsszentet.
— Honnét ez a bűz? — kérdezte, és körülnézett.
Jermakov lehajolt, s óvatosan egy keveset kesztyűjére vett a nyálkás hártyából. Az űrhajósok értetlenül bámultak.
— Mi történt voltaképp? — kérdezte Dauge türelmetlenül.
— Tessék, nézzétek! — Krutyikov a tálalószekrényre mutatott. — Ott is, és ott is!
A tálaló rosszul becsukott ajtajából fonálszerű, vöröses füzérek lógtak ki. Nagy, vörös folt sötétlett a sarokban, a hűtőgép mellett. Az asztalon hagyott tányért bolyhos, rozsdaszínű pókháló fonta be.
— Penész lenne, vagy mi?
Jermakov undorodva törölte meg zsebkendőjével az ujját, s fejét csóválta.
— Erről megfeledkeztünk… — mormolta magában.
— Aha! — Jurkovszkij felkapta a tányért az asztalról, föléhajolt, majd undorral visszatette. — Világos.
A tálalóhoz lépett, majd a hűtőgép melletti folt fölé hajolt.
Bikov rémülten és csodálkozva figyelte, mit csinál.
— Mi történt? — kérdezte ismét Dauge.
— Hiszen megmondták — felelte Jurkovszkij. — Megfeledkeztünk az éberségről. Beengedtük az ellenséget az erődbe.
— Miféle ellenséget?
— Penészgombák… — jegyezte meg mintegy magának Jermakov. — Behurcoltuk a Hiuszra a vénuszi világ spóráit, s íme, az eredmény… Hogyan is feledkezhettem meg róla? — Tenyerével erőteljesen végigdörzsölte az arcát. — Tessék, barátaim. Félre az alvással és a vacsorával! Feltétlenül végig kell vizsgálni az űrhajót, s ultrahanggal gondosan fertőtleníteni kell az összes helyiséget. Egyelőre reménykedjünk benne, hogy semmi veszély nincs… de azért mindenesetre javaslom, tüstént zuhanyozzatok le, és dörzsöljétek be magatokat alkohollal.
— Talán utána? — érdeklődött Jurkovszkij.
— Utána is. De most is, feltétlenül. Munkára, munkára fel!
Az űrhajósok, akiket az új, váratlan esemény alaposan meglepett, s nyugtalanított a parancsnok hangjában felcsendülő, ismeretlen bizonytalanság, hozzáfogtak a rakéta átvizsgálásához. A kajütökben a fal bőrborítását helyenként gombostűfej nagyságú, fehéres buborékok pettyezték. A polimerborítás nem szenvedett kárt. A nedvességtartalmú tárgyakon fonálszerű penész nőtt ki. A gyapjú szőnyegeken, a zuhanyozóban a törülközőkön, a lepedőkön rozsdaszínű, bolyhos pókhálócsomók lógtak.
Krutyikov rémülten fedezte fel, hogy a tálalóban található összes szabadon tartott élelmiszer, beleértve az általa oly kedvelt sonkát is, undorító, barnás csomóvá változott, s csípős, émelyítő bűzt árasztott. Igazi csapás volt ez, az ultrahang-sugárzóval végig kellett tapogatni minden zugot.
— Úgy tűnik, a közönséges víz sokkal kedvezőbb a helyi növényvilág számára, mint a nehézvíz — jegyezte meg Jurkovszkij.
— Igen… sajnos… — felelte szárazon Jermakov.
Bikov — biztos, ami biztos — fertőtlenítő folyadékkal fröcskölte be az összes géppisztolyt és gránátot, s lement, hogy segítsen Daugénak, aki a polietilénzacskókba csomagolt, “örökké friss” kenyeret válogatta át. Szerencsére a kenyér nem sérült meg.
— Nem tudod, miért lett Jermakov ilyen nyugtalan? — kérdezte barátjától.
— Fogalmam sincs. Vagyis, sokkal nyugodtabb lett volna, ha nem történik ez a disznóság… Csak egyet mondhatok, Jermakov nem az az ember, aki minden apróság miatt nyugtalankodik.
Bikov ezt maga is érezte. Később aztán Jermakov kielégítette a kíváncsiságát. Amikor három óra múlva a legénység végképp kimerült tagjai végre összegyűltek a Hiusz társalgójában, hogy — mint Krutyikov keserű szarkazmussal megjegyezte — elfogyasszák azt, ami “Isten kegyelméből megmaradt” (erőlevest és csokoládét), a parancsnok, társai tekintetét kerülve, így szólt: — Öt éve az Astra-12 amerikai csillagűrhajó legénysége, a Kallisztón leszállva, ismeretlen betegségben pusztult el, agóniájuk tizenöt óráig tartott. Úgy vélem, velünk semmi ilyesmi nem történhet. Minden okom megvan, hogy higgyek ebben.
De… legyenek óvatosak. A legkisebb rosszullétet jelezzék.
Egy ideig hallgatott, ujjaival némán dobolt az asztal lapján, majd hozzátette: — Vacsora után mindenki mosakodjon le, törülközzék meg alaposan, és aztán alvás. Mindenki hét órát aludhat. Krutyikov, kérem, jöjjön be hozzám!
— De szívesen felhajtanék most egy kupica konyakot! — suttogta Bikov.
Johanics halkan felsóhajtott.
Vörös és fekete
Jobbról és balról meredek sziklák úsznak el mellettük, feketék, simák és ragyogók, akár az antracit. Elöl minden vöröses félhomályba vész azt hihetnék, hogy a véget nem érő folyosó falai ott találkoznak. A szakadék felforgatott és összetúrt fenekét vastag, nehéz, fekete porréteg borítja. A por felkavarodik a terepjáró után, de gyorsan le is ülepedik, s megőrzi a lánctalpak nyomát. Fent az égbolt keskeny, sziklacsúcsoktól fogazott, narancsvörös csíkja húzódik, foltos, bíborszínű felhők vágtatnak rajta őrült sebességgel.
Félelmetes és hátborzongató az egyenes és keskeny, fekete bazaltsziklák övezte alagútban haladni, melyet mintha éles késsel hasítottak volna ki. Meglehet, hogy ugyanilyen úton vezette egykor Vergilius a pokolba az Isteni Színjáték szerzőjét. A kőfal simasága azt sugallja… meglepően pontosak, sőt lehet, hogy értelemmel bírók voltak azok az erők, melyek létrehozták. Íme, a Vénusz újabb rejtélye, mely túlságosan bonyolult ahhoz, hogy így menetközben megoldják.