Dauge és Jurkovszkij természetesen nem mulasztották el az alkalmat, hogy ennek kapcsán kidolgozzanak néhány elméletet. A rázkódástól himbálódzva és fel-fel ugrálva, fejük a mennyezet alacsony borításába ütve, szinklináliákról és epeirogenézisről szavaltak, azzal vádolták egymást, hogy a másik elemi igazságoknak sincs tudatában, és saját igazuk megtámogatására hol Jermakovhoz, hol Bogdanhoz fordultak segítségért. A parancsnok végül felvette sisakját, és kikapcsolta a fülhallgatót, Bogdan pedig arra a retorikus kérdésre, hogy mi a véleménye a felső talajrétegek matemorfózisáról a gránitbeszüremkedések hatására a Vénuszon, komolyan ezt a kijelentést tette: — Szerintem a recesszív allelium hat a fenotípusra, s csak ekkor lehetséges a homozigoten genotipia…
Válaszán a vitatkozók felháborodtak, viszont beszüntették a szópárbajt.
Bikov, aki a tektonikához körülbelül annyit értett, mint a formális genetikához, örült, hogy a vita befejeződött; a geológusok összevissza hadarása szerinte valahogy nem illett a kémlelőnyílás túloldalán uralkodó vad és zord világ vörösesfekete félhomályához.
Tegnap, amikor tapadós iszaptól lucskosan, fehér mocsári növények indáit húzva maga után a terepjáró végre kitört az ingoványból és a ködből, s kijutott a fekete hegygerinc köves lábához, hosszú ideig kellett próbálkozniuk, míg sikerült valami átjárófélére találniuk. A vöröses, vaskemény szálú mohával benőtt sziklák reménytelenül megközelíthetetlennek tűntek. Jermakovnak ekkor eszébe jutott, hogy az átjáró kereséséhez felhasználhatja a rádiólokátort is, s amit keresett, azt néhány másodperc alatt meglelte — ezt a bizonyos szurdokot, melyet félméteres tövisekkel borított, csupasz ágak vad indái takartak.
A terepjáró üvöltve és csikorogva tört be az acélos dzsungelbe, kinyújtott “segédcsápjaival” tördelte és maga alá gyűrte a rugalmas törzseket, s befurakodott az átjáróba.
Amikor kijutott a szabadba, az űrhajósok némán vizsgálgatták a kétoldalt húzódó falat és az égbolt véres csíkját. Majd Dauge megszólalt: — De hiszen remeg a föld a lábunk alatt!
Bikov mit sem érzett, Jermakov azonban halkan megjegyezte: — Ez a Golkonda… — s Bikov felé fordulva megkérdezte: — Indulhatunk?
— Kockáztassuk meg, Anatolij Boriszovics — felelte derűsen Alekszej Petrovics. — Ha pedig kőomlásra vagy zsákutcára bukkanunk, visszatérünk s tovább keresünk, ennyi az egész. Vagy átjárót robbantunk…
A Fiú továbbindult. Óra órát követett, kilométer kilométert, sem zsákutcába, sem kőomlásba nem kerültek, s Alekszej Petrovics megnyugodott.
A hajtómű egyenletesen zúg, a ládák és rögzítőszíjak halkan nyikorognak és recsegnek. Mindenki elaludt, még a soha nem nyugvó Jurkovszklj is. Az infravörös fényvető fölötti visszapillantó tükörben Bikov látja a kabin belsejét.
Bogdan, fejét a rádiókészülék tetejére hajtva, szendereg.
Jurkovszkij arccal a bálákon alszik. Társához dőlve szendereg Johanics is, huncut képét ráncolja álmában.
Mellettük ezüst sisakjával, félálomban bólogat Jermakov. A kémlelőnyílás mellett ferde, csillogó fekete fal úszik el — jobbról-balról sziklafal. A reflektorok fénye mozdulatlan, fekete hamudűnék feltúrt gerincén táncol. Messzebb félhomály és sötétség. Amott valahol a falak szétnyílnak, és a Fiú kijut a sivatagba. Ha csak elöl nem bukkannak zsákutcára.
Suhan a ferde kőfal, s a kémlelőnyíláson betekint az izzó égbolt. A terepjáró kijut a mélyedésből, s a fényfoltok ismét fekete porhullámokon kúsznak át. Még egy kátyú, újabb rés, majd ismét…
Megtettek húsz kilométert az ingoványban s majdnem annyit a szurdokban. Bikov már ötödik órája ül az irányítópultnál. Lába elzsibbadt, halántéka sajog az örökös készenléttől, a vörös és fekete szín szokatlan keveredésétől szeme könnyezik.
Ilyen úton azonban nem adhatja át a jármű vezetését senkinek, még a parancsnoknak sem. A terepjáróval természetesen nem történne semmi, a sebesség viszont…
itt még Bikov sem engedheti meg azt a fényűzést, hogy óránként hat-nyolc kilométernél gyorsabban haladjon. Csak érnének már véget ezek az átkozott sziklák! Jermakov kiegyenesedett, s hátratolta sisakját.
— Milyen az út, Alekszej Petrovics?
— Semmi változás.
— Elfáradt?
Bikov vállat vont.
— Talán átadhatná a vezetést, és aludhatna egy kicsit.
— Nagyon nehéz az út.
— Igen, borzasztó a terep. Semmi baj, nemsokára kiérünk a sivatagba.
— De jó lenne!
Jurkovszkij feltápászkodott, felült, tenyerével az arcát dörzsölte.
— Ó, de jót aludtam! Dauge!
— Hm…m…m
— Kelj fel!
— Mi történt? Pfúj… Barátaim, olyan álmom volt!
Johanics rekedt hangon nekilátott, hogy elmesélje, mit álmodott, Bikov azonban nem figyelt rá. Valami történt kint, a Fiú szilárd páncélján túl, a szabadban. Egyszerre sötétebb lett. Az égbolt piszkosbarna árnyalatot vett fel, s a reflektorok fénysugarában hirtelen milliárdnyi fekete pont kavargott s ereszkedett le lassan a szakadék fenekére. A fekete por valahonnét felülről szóródott, sűrűn, akár a hószakadás, s nemsokára sem az utat, sem a sziklákat nem lehetett látni. A külső dózismérők jelzőlámpái málnaszínű fényben villogtak, az alfa-, béta-sugárzásmérő mutatói nyugtalanul ugrálni kezdtek. Bikov hirtelen fékezett. A terepjáró jobb lánctalpával belecsúszott egy árokba, megfordult és keresztbe állt a szurdokban. A lebegő portól tompa reflektorsugár sima bazaltfelületbe ütközött.
— Mi történt? — kérdezte Jermakov.
Bikov némán kitárta előtte a figyelőnyílást. Jermakov hallgatott egy percig, kinézett, majd kijelentette: — Fekete vihar. Már volt benne részem.
— Mi van? — kérdezte izgatottan Dauge.
Szpicin Bikov vállán kérésztől előrehajolva dünnyögte: — Kéményseprők karneválja — Mi ez, Anatolij Soriszovics?
— Fekete vihar. Még egy bizonyítéka annak, hogy már nem vagyunk messze a Golkondától. Alekszej Petrovics, kapcsolja ki a motort!
A vezető engedelmeskedett, de a Fiút tovább rázta az apró és kellemetlen remegés. Szaporán csengett egy rosszul rögzített fémtárgy a kabinban.
— Kimegyünk? — kérdezte Jurkovszkij.
— Minek? Nem látja, hogy a por radioaktív? Utána sok idő elmegy a radioaktivitás semlegesítésére.
— Jó lenne legalább próbát venni ebből az ocsmányságból!
— Vehetünk manipulátorokkal — javasolta Bikov. — Megengedi, Anatolij Boriszovics? — Daugéhoz fordult. — Lökd ki a konténert!
Jurkovszkij és Dauge eltűntek a zsilipkamrában, mely a felső nyíláshoz vezetett, s egy perc múlva a Fiú előtt csavaros tetejű ólomhenger repült a fekete porba. Bikov tenyerét a manipulátor fogantyúira helyezte. Hosszú, ízelt “karok” nyúltak ki a terepjáró hasa alól, lassan, mintegy óvakodva tapogatóztak a levegőben, majd a henger fölé ereszkedtek. Bikov esetlenül felemelte jobb vállát, könyökét hevesen felrántotta. A manipulátor fogója belekapaszkodott a hengerbe.
— Gyerünk! — kiáltott fel vidáman Szpicin.
— Ne zavarj, mert elvétem! — szisszent rá a fogai között Bikov.