A makacs fémkarok kicsavarták a henger tetejét, a nyitott tartályt egy darabig a fekete hóesésben tartották, majd ismét lezárták fedelét, s pontos mozdulattal a felső nyíláshoz emelték a konténert.
— Megvan! — kiáltotta Dauge a zsilipkamrából.
Bikov visszahúzta a manipulátor karjait, s letörölte a verítéket homlokáról. Jermakov halkan megjegyezte: — Kétszer is alkalmam nyílt már megfigyelni a fekete vihart. Előtte minden alkalommal erős földlökéseket észleltünk.
— De hiszen most semmiféle földlökés nem volt! — állapította meg Bikov.
— Menet közben nem észlelhettük.
— A föld pedig egyre erősebben remeg — Szpicin hallgatózott. — A völgykatlan bejáratánál alig éreztük a rázkódást, most viszont…
— Közelebb kerültünk a Golkondához.
Jurkovszkij és Dauge visszajöttek a zsilipkamrából, s élénken vitatkoztak tapasztalataikról. Jermakov pedig kiadta az utasítást, hogy menjenek tovább. Bikov bekapcsolta az infravörös sugárvetőt. Kétoldalt imbolyogva ismét vonulni kezdtek a katlan falai. Félóra múlva véget ért a “fekete hóesés”, mely kétségkívül vulkáni eredetű hamu volt. Az égbolt keskeny csíkja ismét felvette korábbi narancssárga-vöröses színét. Bikov izgatottan nyomogatta az irányítópult gombjait, de azért fél füllel a háta mögötti eszmecserére is figyelt.
Jurkovszkij és Dauge fölöttébb heves párbeszédéből kiderült, hogy először: a “fekete hó” kétségkívül vulkáni hamu, másodszor: komolyan csak az beszélhet a radioaktív vulkáni hamuról, aki “képtelen egyszerű körvonalai alapján felfogni egy ferde ingategrált” (a tudományos tehetetlenség efféle meghatározását Bikov kissé homályosan érezte, egy dologban viszont biztos volt, egyik geológusnak sem volt kellő ismerete ahhoz, hogy komolyan vitatkozzon a radioaktív vulkanikus porról), harmadszor: hogy a “fekete szélviharok” jelentkezése bizonyára összefügg a Golkonda tevékenységével, s negyedszer: hogy ennek kapcsán egyelőre semmi határozottat nem mondhatnak.
Noha a helyzet eléggé zavaros volt, az űrhajósok alaposan megreggeliztek. Bikov csökkentette a sebességet, gyorsan bekapott két szelet sonkát kenyérrel, s megivott egy egész termoszra való kakaót. A lakoma után Jermakov, Dauge és Jurkovszkij begyűjtötték a gyorslaboratórium eredményeit. A mocsártól távolodva arányosan csökkent a légkör nedvességtartalma, már majdnem nullára esett vissza. Nőtt az atmoszférában az inert gázok radioaktív izotópjainak, a szénnek és szén-monoxidnak az aránya, a hőmérséklet hetvenöt és száz fok meleg között ingadozott.
Általános meglepetésre és Jurkovszkij lelkesedésére a gyorslaboratórium kimutatta, hogy a légkörben élő protoplazma is található — mikroorganizmusok, baktériumok vagy vírusok éltek még ebben a száraz, felizzított levegőben is. A felfedezés közvetlen eredménye az volt, hogy Jermakov felhívta figyelmüket: óvatosabbak legyenek, ha elhagyják a terepjárót, s megígérte, hogy az első megfelelő alkalomkor mindenki kap egy nagy adag komplex antibiotikum-injekciót.
Dauge egy darabig sóhajtozott, majd kijelentette: reméli, hogy megéri azt az időt, amikor a Vénuszt virágzó kertté változtatják, s akkor ebben a kertben nem kell majd különleges védőruha, abban bárki szabadon sétálhat, anélkül hogy összeszedne valamiféle undorító betegséget.
— Egyébként is az az ember küldetése — tette hozzá rövid töprengés után —, hogy virágzó kertté változtasson mindent, ahová beteszi a lábát. És ha mi nem is éljük meg a vénuszi kertek idejét, majd a gyerekeink…
Ezután hosszú vitába keveredett Jurkovszkijjal arról, miként lehet átalakítani a természetet — elsősorban a légkört és a klímát — egy egész bolygó méreteiben. Mind Dauge, mind Jurkovszkij egyetértettek abban, hogy ez elvileg egyáltalán nem lehetetlen, a gyakorlati módszerekben azonban olyan nagy volt közöttük a nézeteltérés, hogy megint majdnem összekaptak.
A szurdok váratlanul ért véget. A sziklafalak hirtelen egyre alacsonyabbak lettek, és messzire távolodtak egymástól, a reflektorok fénye eltűnt a felhőtlen ég kékesvörös ragyogásában. Bikov fokozta a sebességet. A Fiú megdőlt, belebukott az utolsó árokba, lánctalpa dübörgött a köveken, s végtelen, egyenletes és sima síkság tárult fel az űrhajósok szeme előtt.
— Sivatag! — közölte vidáman Bikov.
— Állítsd meg a gépet, Alekszej! — kérte őt izgalomtól remegő hangon Dauge.
A Fiú megállt. Az űrhajósok sietve felcsatolták sisakjukat, s a kijárati nyíláshoz ugrottak. Bikov hagyta el utolsónak a terepjárót.
Igen, a hegyek véget értek. A látóhatárba belemaró, fogazott, fekete hegygerincvonulat mögöttük maradt. S mögöttük maradt a keskeny, meglepően sima átjáró. De az, amit először sivatagnak hittek, ismét váratlan meglepetéssel szolgált.
Legalábbis Szpicin számára, aki sohasem látott sivatagot.
Képtelen volt elképzelni a sivatagot vörösesfekete homok és buckák nélkül.
A Fiú előtt pedig asztalsíma, fekete síkság terült el, melyen mint ködfoszlányok, apró, fekete porforgatagok száguldoztak. A távoli, vörös ködbe borult látóhatárnál vékony, elegánsan hajladozó árnyak úsztak lassan, mint farkukra emelkedett, hatalmas kígyók. S fölöttük pedig ott terpeszkedett az égbolt narancsvörös kupolája.
Szabálytalan alakú, sötét, bíborszínű felhők rohantak őrült sebességgel a Fiú felé.
— Hogy tetszik magának ez az út? — hallotta Bikov a háta mögött Jermakov hangját.
— Sivatag… — felelte nyugodtan a kérdezett.
— Természetesen. Ismerős vidék. Igaz, Itt nincs szakszaul, viszont ez az igazi Karakum, az igazi fekete homoksivatag.
— Fekete, bizony fekete… — Bikov megakadt. — No, az út nem rossz, széles, egyenletes… Most majd repülni fogunk.
— Hurrá! — üvöltött fel bohóckodva Dauge. — S remek pikniket csapunk a szabad ég alatt!
Az űrhajósok tréfálkozva és nevetgélve tértek vissza járművükbe. A hangulatuk érezhetően emelkedett. Csupán Bogdan Szpicin időzött egy kissé tovább a bejárati nyílásnál, körülnézett, s mélyet sóhajtva kijelentette: — Itt pont olyan, mint Stendhalnál.
— Vagyis? — értetlenkedett Bikov.
— Minden vörös és fekete. Tudod, soha nem szerettem igazán Stendhalt…
Bikov újból helyet foglalt az irányítópultnál. A Fiú megremegett, és sebességét növelve, lágyan himbálódzva meglódult. A szél belekapott és szétszórta a lánctalp kavarta porcsíkokat. Szemberohant velük a fekete sivatag, a szél ködcsíkokat s forró porörvényeket kergetett előttük.
A vöröses látóhatáron a súlyos felhők felé nyújtózó, tekergőző oszlopok jártak fel s alá. Hirtelen apró domb nőtt ki a talajból, örvénylő tölcsérként a magasba nyúlt, s beleolvadt a felhőkbe — eggyel több fekete oszlopot kergetett tovább a sivatagi szél.
— Forgószelek — jegyezte meg Bikov. — Mennyi van belőlük…
— Jobb, ha nem kerülünk bele egy ilyen tölcsérbe — állapította meg Dauge.
— Bizony, jobb, ha kikerüljük — dünnyögte Bikov, mert eszébe jutott, hogyan változtatott a Góbi sivatag kellős közepén egy légtölcsér — bár hatalmas volt, de mégiscsak kisebb, mint a vénusziak — egy geológustábort homokdűnévé.
A szél erősödött. A bazaltfal tövénél alig lehetett észlelni, most viszont ott dörömbölt a jármű homlokpáncélzatán, s áthatóan fütyült az antennák hálójában. Az út emelkedett, egyre inkább érezték. A terepjáró széles fennsíkra ért. A szél helyenként elfújta a homokréteget, s ilyenkor a lánctalpak egyenletesen dübörögtek a fehér, repedezett kőlapokon.