Szpicin — aki a sisakjához vezetett egy köteg színes zsinórt, ki tudja, hányadszor próbált kapcsolatba lépni a Hiusszal.
Dauge és Jurkovszkij próbálták megbeszélni a kutatási tervet, s időről időre hevesen gesztikuláltak, nehogy kiabálásukkal zavarják a többieket.
Bikov a vezetést átadta Jermakovnak, adott néhány hasznos tanácsot, majd felmászott a zsákokra, s már készült, hogy végigaludja azt a másfél-két órát, ami Jermakov számítása szerint a Golkondáig maradt. Terve azonban nem sikerült.
Bogdan Szpicin váratlanul felemelte a kezét, s kérte, hogy maradjanak csendben.
Jurkovszkij vidáman érdeklődött.
— Mi az? Van összeköttetés?
— Nem… de… várjatok egy kicsit.
Sietve csavargatni kezdte a finombeállító fogazott gombját, majd moccanni sem mert, úgy fülelt.
— Irányjelzés.
— Ki adja a jeleket? A Hiusz?
— Nem. Hallgassátok!
Dauge és Jurkovszkij előrehajoltak. Jermakov otthagyta az irányítópultot, s ő is a készülékhez húzódott. Dauge elnyújtottan füttyentett.
— Lehet, hogy valaki már itt van?
— Úgy tűnik, igen.
— Jobbra tőlünk… Érdekes! — Jermakov Bikovhoz fordult. — Alekszej Petrovics, vegye át egy percre a vezetést!..
— Értettem…
Jermakov Szpicin mellé ült, s elvette tőle a fejhallgatót.
Arca izgatott volt.
— Három pont, három vonás. Ki lehet ez?
Lekapta a fülhallgatót, s felállt.
— Az utóbbi tíz év során a Golkonda körzetébe hat expedíciót s legalább tucatnyi pilóta nélküli eszközt juttattak.
— Hát akkor lehet, hogy — Dauge szeme tágra nyílt —, lehet, hogy emberek is vannak ott? Balesetet szenvedtek, és segítséget kérnek?
— Kétlem — ingatta Jurkovszkij a fejét. — Mi a véleménye, Anatolij Boriszovics?
— Krivickij a Marson három hónapig bírta ki a rakétájában.
De ő talált vizet…
— Igen, vizet…
— Így hát az a legvalószínűbb, hogy ez egy automatikus irányjelző.
Bikov, aki türelmetlenül feszengett az ülésen, közbeszólt: — Akkor odamegyünk?
— Gyerünk…
Jermakov töprengett. Bikov először látta, hogy parancsnokuk habozik. Habozásának azonban meglehetősen súlyos okai voltak, s ezt mindnyájan tudták.
— A víz — jegyezte meg Jermakov.
— A víz — ismételte visszhangként Jurkovszkij.
— Lehet, hogy még sincs olyan messze? — kérdezte könyörgőn Dauge.
Jermakov elszántan döntött.
— Rendben! Ha két óra alatt odaérünk, egyetértek.
Alekszej Petrovics, forduljon el! Vegye fel az irányt a tájoló szerint — ismét a rádió fölé hajolt —, körülbelül hatvan fok. Pontosan ennyi. S próbáljon mindent kiszorítani a hajtóműből.
A Fiú serényen vágtatott, szemben az észak felől repülő porzuhataggal. A szél a jármű bal oldalát verte, s rohamai néha akkora erővel törtek a terepjáróra, hogy Bikov a vezető “hatodik” érzékével észlelte: a kormányzás bizonytalan lett. Ilyenkor finoman irányt változtatott, igyekezett a jármű homloklemezét szembeállítani a sűrű gázhullámokkal, vagy jobb oldalt kinyújtotta a támasztókart. Bogdan, fülén a hallgatóval, a rádiónál ült, s felhangon, suttogva korrigálta az irányt. A tükörben látni lehetett Dauge sápadt arcát, az ajkát harapdálta. Repültek a percek s a bíborszínű felhők… Egyszer csak Jurkovszkij előrehajolt, érthetetlenül felkiáltott, s előremutatott. A porfelhőn keresztül Bikov néhány méter átmérőjű, különös, üveges felületű, csupasz térséget vett észre, melynek közepén hatalmas, szaggatott peremű lyuk ásítozott, aztán a lánctalpak kemény talajon dübörögtek. Kérdőn pillantott Daugéra, aki azonban nyilván semmit nem vett észre, s értetlenül nézett vissza rá. “Van elég rejtély a Vénuszon — gondolta Bikov. — Előre, előre!”
A sebességmérő remegő mutatója a 100 és 120 között ingadozott. A titokzatos, vörös-fekete világ jobbról és balról elrepült mellettük, Bikov szeme káprázott.
— Gyorsabban, Alekszej, gyorsabban! — suttogta Dauge.
Bikov hunyorgott, s megrázta a fejét. Jurkovszkij ebben a pillanatban felkiáltott: — Balra, forduljon balra! Ott van!
— Űrhajó! — súgta egyetlen lélegzettel Dauge.
Igen, űrhajó volt, s még a bolygóközi Űrrepülésekben járatlan Bikov is rájött az első pillantásra, miféle katasztrófa sújtotta hatalmas fémtestét. Nyilvánvaló volt, hogy oldala óriási erővel egy lapos bazaltdombnak vágódott, s úgy maradt a felforgatott kőzet ciklonszerű tömbjei között.
Stabilizátorainak széles szárnyai összegörbedtek, s vékony bádoglemezekként lógtak, törzsének hátsó részén kanyargós repedés húzódott végig, s fekete homok töltötte meg. Lent, közvetlenül a földnél, kerek nyílás ásítozott — tárva-nyitva volt…
— Igen, automatikus irányjelző adta a jeleket… — állapította meg tompán Jurkovszkij.
Bikov társaira pillantott. Dauge beharapta az ajkát.
Jurkovszkij szép metszésű arca mozdulatlanná dermedt.
Szpicin a fejét csóválta, mint aki azt kapta, amit várt, s most megbizonyosodott erről. Jermakov tenyerével az állat dörzsölte, s komoran bámult ki a kémlelőnyíláson.
— Kerüljön közelebb, Alekszej Petrovics — javasolta —, körül kell nézni…
Amikor a Fiú a kavicshalmokon átjutva megállt az űrhajó nyitott ajtaja előtt, mindnyájan sietve felcsatolták sisakjukat, kiszálláshoz készültek. Jermakov azonban megállította őket: — Semmi értelme, hogy mindenki kiszálljon. Bikov és Szpicin jön velem.
Az áthatolhatatlan sötétben lámpákkal világítottak utat maguknak.
Négykézláb végigkúsztak a felfordult folyosón, s egy elgörbült acélajtóhoz értek. Bikov hallotta, hogyan csikorog a térdén a szilikátruha, s érezte, hogy hevesebben lüktet az ér a halántékán.
— Az ör-r-dögbe! — vetette oda fújtatva Jermakov. — Nincs elég erőm hozzá. Próbálja meg maga, Alekszej Petrovics!
Bikov az ajtónak feszült, s megnyomta. Az acéllemez fülsiketítő csikorgással engedett, S keskeny résnyire nyílt.
— Lépjünk be, barátaim…
Üres, négyszögletes helyiségbe jutottak — bizonyára ez volt a zsilipkamra. A lámpák fényében összetört műszerek szilánkjai csillogtak. Jermakov lehajolt, felvett egy pikkelyes fémruhát, s gondosan megvizsgálta.
— Az oxigénpalackok üresek — dörmögte —, minden világos.
— Nézzetek ide! — kiáltotta fojtott hangon Szpicin.
Bikov megfordult, s hátralépett. Valami megcsörrent a lába alatt.
Hátulról keskeny fénycsík villant.
— A bejárat — állapította meg Jermakov. — Menjünk!
Átjutottak a megvilágított társalgón, óvatosan lépdeltek át a bútorok roncsain s égett rongyokon, melyeket sötétvörös foltok tarkítottak — bizonyára valamikor lepedők voltak —, s azután befurakodtak a parancsnoki fülkébe.
— Itt…
Az egykor mennyezetként szolgáló falon félgömb alakú, tompa fényű lámpa világított. A keresztbe kettéhasadt vezérlőpult elmozdult a helyéről, s kiégett huzalok lógtak ki belőle. A rádióberendezés azonban működött, zöld és kék tüzek égtek a kerek és összetört üveg mögött. S szürke gézzel bepólyált, bozontos fejét mellére ejtve egy halott férfi ült előtte.
— Üdvöz légy, pandit, Bidhan Bondepadhaj, bátor calcuttai! — mondta halkan Jermakov; kiegyenesedett, s kezét a szék támlájára tette. — Lám hol kellett találkoznunk… Az őrhelyeden pusztultál el, mint egy igazi férfi…