Elhallgatott, próbálta leküzdeni felindultságát. Majd felemelte összeszorított öklét, s határozottan kijelentette: — Legyen emléked áldott!
Felemelték az űrhajós testét, s óvatosan a padlóra fektették.
— Nos, jobb emlékművet, mint ez az űrhajó, ki sem lehetne találni — Jermakov meghajtotta fejét. — Hagyjuk itt.
Bikov nézte a sovány, megnyomorított arcot. Melyet sebtében és ügyetlenül kötöztek be lepedőkkel és fehérneműfoszlányokkal, s arra gondolt, hogy ez az ember, a tudomány harcosa bizonyára nem félt egyedül meghalni a Földtől több millió kilométerre. Az ilyenek nem veszítik el bátorságukat, nem hátrálnak. Általuk erős az emberiség.
Szpicin ellépett a rádióadótól.
— Ő maga javította meg a készüléket — közölte halkan —, s ő maga állította be az automata irányjelzőt. Hogy miként maradt épen ekkora erejű becsapódás után, ezt el sem tudom képzelni. Hiszen minden más apró darabokra tört.
Bikov összerezzent, hirtelen eszébe jutott valami. — Anatolij Boriszovics, hol vannak a többiek?
— Kicsodák?
— Nos, hát a társai.
Jermakov fejét rázta.
— Bondepadhaj egyedül repült a Vénuszra.
Az űrhajósok magukkal vitték a fedélzeti naplót, az automatikus laboratórium mágneses szalagjait és a feljegyzéseket, gondosan becsukták az ajtót maguk mögött, s a kijárathoz indultak. Miután kimásztak az űrhajóból, Jermakov fojtott hangon ennyit mondott: — Ott, a Fiúban ne részletezzék túlságosan, hogy mit láttak. Szpicin, készítsen néhány felvételt az űrhajóról, és indulás!
Amikor a Fiú utasfülkéjében ismét helyet foglaltak a vezérlőpultnál, Jermakov röviden és szárazon elmesélte a geológusoknak Bondepadhaj pusztulását.
Dauge csak annyit kérdezett: — Ő az a Bidhan Bondepadhaj, aki obszervatóriumot alapított a Holdon? A calcuttai?
Senki nem felelt, s csak néhány másodperc múlva szólalt meg Jermakov, miután levette tekintetét a kémlelőnyílásról.
— Borzasztó bolygó… Mégis legyőzzük! Megszelídítjük!
Jermakov sisakban volt, s ezért Bikov nem látta az arcát, látta viszont ökölbe szorított kezét, mely a vezérlőpulton hevert, s tudta, hogy a szilikátszövet alatt összeszorított ujjai hidegek és fehérek, akár a márvány.
A Fiú magabiztosan haladt észak felé, a széllel szemben, s kerülgetve a forgószeleket. Elöl az égbolt vöröses ragyogását kioltva hihetetlen szép, vakító, kék színű hajnal köszöntött be. Hátteréből világosan rajzolódott ki a távoli dombok hullámzó sora. A hajnalpír remegett, néhány percig kékesfehér hullámok futottak végig rajta, majd elhalványult és eltűnt.
— A Golkonda csalfa mosollyal üdvözölt — mondta Jermakov. — Fekete vihar közeleg. Alekszej Petrovics, vegye át a kormányzást! Most aztán minden ügyességére szükség lesz.
A Vénusz kimutatja foga fehérét
Bikov később képtelen volt az elejétől a végéig visszaidézni, mi is történt néhány perccel a parancsnok szavai után. Még kevésbé tudtak volna erről beszámolni társai, akiknek idejük vagy talán kedvük nem volt, hogy odaszíjazzák magukat üléseikhez. A Golkonda fekete viharja nem száguld, és nem támad messziről süvöltő hurrikánként az emberre — egy szemvillanás alatt jelenik meg, mint a tükörkép, s egyszerre rohamoz jobbról, balról, elölről és hátulról, felülről és alulról. Bikov az infraképernyőre pillantva csak egy hatalmas, tintafekete falat vett észre úgy száz méterre a Fiútól, és máris beköszöntött a sötétség. Itt véget értek a kézzelfogható emlékek, s maradtak csupán az érzések.
A terepjárót gyorsvonati sebességgel taszította hátra a szélroham, s Bikov a lendülettől sisakjával a hoMiokfalnak ütközött. Csillagokat látott maga előtt. A fájdalomtól sziszegve érezte, hogy a Fiú felkapja az orrát, és felágaskodik. A biztonsági öv testébe vágott, recsegett, de kitartott. Körötte a vaksötétben minden sivított és dübörgött; Bikov süketen és vakon kapaszkodott az irányítópultba, az izgalomtól majd megfulladva teljes gázra kapcsolt előre, s kiengedte mind a négy támaszkodókart. A jobb oldali hátsó kar egy másodpercen belül eltört. A sötétség vad körhintaként forgott körötte. A Fiú oldalt fordult, néhány métert kúszott a homokban, majd felfordult.
Épen maradt támasztókarjai felemelték, s a vihar elvégezte a többit — a terepjáró ismét lánctalpára fordult.
Mint halálos veszélyhelyzetben mindig, Bikov agya most is gyorsan, hidegen és határozottan működött. A nagyszerű géppel szinte eggyéolvadva ellenállt, minden izmát megfeszítette, kimeredt szemmel nézte, hogyan jelennek meg az ernyőn a feneketlen sötétből előbukkanó, remegő, kék gomolyagok. “Megkapaszkodni, megkapaszkodni!”
Vakító gömbök ugráltak a képernyőn, tüzet fröcskölve, némán robbantak szét, a robajló és süvítő viharban a több tonnás jármű lánctalpai őrült sebességgel forogtak, a szuperkemény titán lánctalpszemek belevájtak a talajba, a Fiú mégis hátrált. A vihar újból felborította és elsodorta.
“Megkapaszkodni, megkapaszkodni!” U-u-ú, u-u-ú… üvöltött és bömbölt, dübörgött a vihar, Bikov dobhártyája majd beszakadt. Ajkán lapadós nedvesség… Vér?
Aj-jaj! Bikov fejjel lefelé lógott a biztonsági övön, s majdnem önkívületben nyomkodta a billentyűket…
Bozontos, lángoló gombolyagok száguldanak a képernyőn…
Gömbvillámok? Aha!
Megkapaszkodni, bármi is történjen!” S a Fiú ismét felágaskodik…
Majd minden ugyanolyan hirtelen véget ért; ahogy kezdődött, Bikov kikapcsolta a hajtóművet, s nagy nehezen levette kezét az irányítópultról. A kémlelőnyíláson ismét bekukucskált a külvilág piros fénye, mely most gyönyörűnek tűnt. A beköszöntött csendben sietve és határozottan kattogni kezdett a radioaktív sugárzásmérő.
Bikov hátrapillantott. Jermakov béna ujjaival az övekkel bajlódott. Bogdan Szpicin sisak nélkül a padlón ült, a rádió mellett, s mint aki eszét vesztette, a fejét forgatta. Az arca olyannyira fekete volt, hogy Bikov megrémült — alig ismert rá a rádiós űrhajósra. Jermakov végül kicsatolta biztonsági övét, s felállt. Lába rogyadozott.
— Nos, tudjátok, szép kis élet ez… — dünnyögte Bogdan. Fehér fogsora nyugtalan mosolyra villant. — Ilyen viharos lett volna a mi Földünk fiatalsága is?
A fal melletti asztal alól kimászott Dauge, négykézláb állt, megpróbált felállni, de azután nyilván meggondolta magát, lettül káromkodott egyet, a zsákoknak támaszkodva ismét visszaült a padlóra, s lehúzta sisakját.
Hányinger környékezte. Jurkovszkijt sokáig nem találták a széthullott ládák kupaca alatt. Eszméletét vesztette, de rögtön magához tért, s szemét kinyitva érdeklődött: — Hol vagyok?
Bikov megkönnyebbülten elmosolyodott, Bogdan pedig komolyan válaszolt: — A Fiúban, s a Fiú egy terepjáró…
— A pokolba a részletekkel! Melyik bolygón?
— Fura egy alak — epéskedett gonoszul Dauge —, bármely körülmények között képes szakállas vicceket idézgetni! — Továbbra is a padlón ült, s a térdén fekvő sisakjával babrált.
Jurkovszkij nyomban felállt, s figyelmesen szemlélgetni kezdte társát. — Cher Dauge! Tudod, milyen színed van most?
— Feltételezem, hogy sárga.
— Bíborszínű vagy, barátocskám, sötét bíborszínű!
Hasonulsz a bolygóhoz, ez aztán a mimikri!..
Elméskedését hirtelen Jermakov éles hangja szakította félbe.
— Legénység! Azonnal fel a sisakkal! Riadó!
Bikov, aki éppen levenni készült sisakját, csodálkozva megfordult.