— Por! Radioaktív korom! — Jermakov idegesen hajolt a padlóhoz, a fal mellett. — Sisakot fel! Szpicin, nyomban mosdjon meg! Felkészülni a dezaktíválásra!
Bikov megértette, miről van szó. A falakat, a padlót, a ládákat, zsákokat, műszereket, ruhákat, Szpicin arcát vékony, fekete púder borította, mely a vihar fantasztikus nyomására hatolt be a lezárt nyílások mikroszkopikus, szinte kapilláris résein. A jelzőberendezés poros fedele zöldes fényben villogott, s mindnyájan tüstént meghallották a sugárzásmérők zümmögését. Jurkovszkij sietve tapogatni kezdte védőöltözékének kapcsait. Bogdan rohant a mosdóba. Dauge egy másodpercig habozott, azonban a parancsnok nyomatékos pillantására határozottan visszadugta fejét a sisakba.
— Alekszej Petrovics, vizsgálja meg kívülről a Fiút! — adta ki röviden az utasítást Jermakov, s nyomban felvette sisakját.
Kint meglepő nagy csend volt. A Golkonda felől korábban megszakítás nélkül fújó szél lecsendesült. Eltűntek a gigászi méretű légtölcsérek is, melyek félórával korábban még ott kóboroltak a látóhatár peremén. Bikov leugrott a Fiú páncéljáról, s térdig süppedt a puha, fekete porba. A talaj oly erősen remegett, hogy a fogai is összekoccantak tőle. A fülhallgatóba percenként tompa dübörgés szűrődött be.
— A Golkonda! — Bikov a dombokban végződő látóhatárra meredt.
Bíborszínű délibábként hol kirajzolódott, hol pedig eltűnt előttük egy távoli, nagyon távoli hegygerinc, s ott rebegett az izzó gáz magasba szökő áradatában. Bu-bu-bu-bu — zúgott onnan.
A Fiú felágaskodva, enyhén jobb oldalára dőlve állt, óriási, megnyomorított, fekete pókra emlékeztetett. A terepjáró alatt lankás dombot hordott össze a vihar, ízelt támaszkodókarjai belesüppedtek a porba.
Mikor Bikov elölről is megkerülte a terepjárót, széles, félig-meddig beszórt barázdákat pillantott meg, néhány méteren át húzódtak — a visszavonulás nyomai voltak. Nem tűntek mélynek, de amikor belelépett az egyikbe, derékig süppedt.
A jobb oldali, hátsó támasztókart már csak a “lélegzet” tartotta. A vihar nyomása kifordította izületéből a titánötvözet “csontot”, s az tehetetlenül, hamuval félig betakarva hevert. Meg lehetett ugyan javítani, de korábbi szilárdságát sohasem érik el.
Bikov sóhajtott, s munkához látott.
A javítás már a vége felé járt, amikor a munkába belemerült Bikov a feje fölött meghallotta Jermakov hangját.
— Hogy áll? Mi már készen vagyunk…
A parancsnok leugrott a terepjáróról, s melléje guggolt.
— Könnyen megúsztuk. Látom, maga is végez.
— lge-e-en… — szuszogta Bikov. — Kár a Fiúért, megnyomorították szegénykének a lábát.
Feltérdelt, s bíráló pillantást vetett munkájának eredményére.
— Vidám sétakirándulásra jó lesz… Baj van, Anatolij Boriszovics, maga is látja… — Sóhajtott, s nekifogott, hogy összeszedje a szerszámokat. — Hátrálnom kellett volna. Akkor minden épen marad…
A parancsnok elnevette magát.
— Tudja, meddig tartott a hurrikán? — kérdezte váratlanul.
— Hát… úgy húsz percig… Nehéz lenne megmondani, nem néztem az órámat.
— Én viszont néztem: három és fél percig.
— Hogya-a-an?
— Három és fél percig, Alekszej Petrovics. S ez alatt az idő alatt ezer métert lökött vissza bennünket. Ha maga meghátrál, a Fiú most innen száz kilométerre lenne… S ráadásul ripityára törve heverne. El sem tudja képzelni, milyen remek munkát végzett, Alekszej Petrovics. — Gyengéden megsimogatta az acélkart. — Most pedig előre! — Szabad az út, a Golkonda itt van a közelben. Hallgassa csak, bu-bu-bu… legfeljebb, ha ötven kilométer lehet. Már látni, ott azok a fekete foltok… Nem, nem hegyek azok, a Golkonda gomolyog.
Bikov, mielőtt követte volna parancsnokát, s bemászott volna a terepjáróba, körbepillantott. S ekkor, a különös ködben elmosódott, széles, lilás csíkok jelentek meg a látóhatár peremén. A szeme káprázott. Bikov hunyorgott, a fejét rázta. A csíkok eltűntek.
— Még csak ez hiányzott! — dünnyögte, miközben felfelé kapaszkodott a jármű páncélján. — Hallucinálok… Szép dolog!
A Fiú fülkéje belül tisztára volt mosva, fém és műanyag egyaránt csillogott. A rakományt gondosan összerakták és rögzítették. Bogdan a fürdés után nedves és borzas hajjal a rádió mellett tüsténkedett. A geológusok megszokott szögletükben üldögéltek, a lehajtható asztalnál. Jurkovszkij sebesen lapozgatott egy kézikönyvet, s közben a foga között fütyörészett. Otthonos csend és békesség… Bikovra hirtelen rátört az álmosság — előjött az utóbbi órák emberfeletti feszültsége. A szeme majd leragadt.
— Anatolij Boriszovics…
— Aludni, menjen aludni! — szakította gyorsan félbe Bikovot Jermakov.
— Menjen tüstént aludni!
— Értettem! — mondta vidáman Bikov, lekapta sisakját, s a zsákokra ült.
Dauge ajkán baráti mosollyal figyelte. Amikor Bikov levette a sisakot, Dauge felpattant, s furcsa hang hagyta el a torkát, ez meglepte Alekszej Petrovicsot, s a többiek is mind odafordultak.
— Mi van? — kérdezte zavarodottan Bikov s nézegetni kezdte magát.
— Várj, várj csak, Alekszej, mi ez? — kérdezte dadogva Dauge.
— Miről van hát szó?
— Csupa vér az arca, Alekszej Petrovics — mondta Jermakov. — Nyilván beverte a homlokát az első lökésnél.
— Semmi, kicsit bevertem — mormogta a vezető, orrát tapogatva.
— Ne nyúljon hozzá! Mindjárt lemosom a horzsolást… Ne nyúljon hozzá, ha mondom! Vlagyimir Szergejevics, nyújtson oda neki egy tükröt.
Óriási, kék folt sötétlett Bikov homlokán, orra megdagadt, alsó ajka szokatlan formájúvá torzult, és még szivárgott belőle a vér.
Arcát kacskaringós véraláfutások díszítették. Bikov haragosan eltolta magától a tükröt.
— Nem veszélyes. — Jermakov gyorsan és ügyesen kimosta a sebeit. — Mutatós sebek, de nem veszélyesek… Hogy lehet, hogy nem vette észre, és semmit nem érzett?
— Egy kicsit belém hasított… persze ki gondolta volna?
— Én magam egy csöppet sem csodálkozom ezen — szólalt meg Dauge.
— Min?
— Azon, hogy semmit nem éreztél. Én például csak annyit éreztem, hogy állandóan égnek áll a lábam, s a nyelvemmel tartom vissza a gyomromat…
— Nem állhattál állandóan tótágast… Köszönöm, Anatolij Boriszovics.
Minden rendben.
Bikov felakasztotta a sisakját egy kampóra, s a gyönyörűségtől nyögve néhányat, felmászott a zsákokra.
Jurkovszkij még mondott neki valamit, de Bikov már aludt. Nagy, fehér hajó vitte magával, finoman himbálódzott egy széles, kék folyón.
Ragyogott a nap, a távolban kékes ködbe veszve rajzolódott ki a part, a víz felett vakítóan fehér madár száguldott szélsebesen. A himbálódzás egyre erősebb lett, a fedélzet kicsúszott a lába alól. Valaki felkiáltott: “Bu-bu-bu! Micsoda út!” Bikov átrepült a fedélzeten, rúgott egyet, s felébredt. A terepjáró rázkódott és ugrált. Jermakov vezette, míg a többiek egymásba kapaszkodva ott tolongtak mögötte, s a képernyőre meredtek.
— Mintha agyarakon járnánk — jegyezte meg Bogdan Szpicin. — Szépség agg istennője, a fogaid között vagyunk!
Bikov lemászott kemény fekhelyéről, s társaihoz közelebb húzódva betolakodott Bogdan és Dauge közé. A sivatag véget ért. Szürke kövek garmadáit elkerülve a Fiú sima, egyenes oszlopok erdején hatolt át. A kőhalmok felett több méter magas, hegyes végű, fekete sziklák tornyosultak — a távolban még több százat látott belőlük. A talajt repedések és tölcsérek szabdalták, durva moha nőtte be őket. Szúrós ágak fonódtak az alacsony égboltba fúródó sziklatornyok köré. A kőrengeteg körbefogta a terepjárót.