Bogdannak igaza volt — a sziklák meglepően hasonlítottak öreg, ritkás fogakra.
A rázkódás egyre elviselhetetlenebb lett. Jurkovszkij hirtelen felnyögött, megrázta a fejét — megharapta a nyelvét. Bikov megérintette Jermakov vállát.
— Meg kell állni, Anatolij Boriszovics, így könnyen felhasíthatjuk a Fiú alját.
Jermakov bólintott. Odakormányozta a járművet a legközelebbi oszlophoz, s kikapcsolta a hajtóművet.
— Fel kell deríteni az utat — mondta Bikov, s a kémlelőnyíláshoz hajolt. — Lehet, hogy érdemes visszatérni s megkerülni ezt a helyet.
— Nem — sóhajtott Jermakov. — A sziklás szakasz bizonyára messzire nyúlik. Nincs rá időnk…
— Fel kell robbantani a sziklákat. Néhány akna, ennyi az egész — javasolta Bogdan Szpicin.
Jermakov töprengett egy ideig, majd határozottan felállt.
— Felderítő útra indulunk. Négyesben. A vezető a járműnél marad.
— Értettem.
— Felderítő út, ez remek! — énekelte vidáman Dauge, s geológuskalapácsát lóbálta.
— A kalapácsot itt hagyjuk — utasította Jermakov. — Csak fegyvert viszünk magunkkal.
— Anatolij Boriszovics, hiszen eddig egyetlenegyszer sem…
— Nincs idő. Jurkovszkij, Szpicin, gyorsabban! Bikov, a járművet nem hagyhatja el! Még akkor sem, ha lövéseket hall… Készen vannak? Indulás!
Bikov a többiekkel együtt kimászott, s leült a terepjáró páncéljára. A Fiú enyhén kiemelkedő parancsnoki tornyán ült, s nézte az egymástól eltávolodó úton haladó, apró emberi alakokat — picik voltak, akár a legyek a hatalmas, repedt sziklák között. Jurkovszkij Bogdannal jobbra ment. Jermakov Daugéval egyenesen. Egy ideig még hallotta Jurkovszkij hangját, aki azt bizonygatta, hogy itt van a világ legjobb geológiai mintaterepe, hallotta Bogdan vidám kacagását, Johanics kedélyes basszusát, aki egyre az argonautákról szóló dalocskát dúdolta, majd minden elcsendesült. Bikov magára maradt.
Az égbolton egyre felhők vágtattak, szél süvített a magasban a kőoszlopok csúcsánál, s néhányszor szaggatott recsegés hallatszott — Bikov azt hitte, hogy jelzőlövések, felpattant helyéről, és körülnézett. Azután rájött, hogy csupán a szél veri egymáshoz a köveket, de azért visszamászott a járműbe, elővett egy géppisztolyt, és vállára akasztotta. Nehéz lökések rázták meg a talajt.
Mégiscsak fantasztikusan komor hely! Elől-hátul mogorva, meztelen sziklák, mint egy hatalmas, szétrombolt épület oszlopai. Bikov maga elé képzelte: egykor csodás antik palota állt itt. Nem voltak benne szobák, csupán fekete kőből faragott, díszes oszlopok. Az oszlopok között hófehér öltözékű emberek lépdeltek méltóságteljesen, tisztes, szakállas bölcsek, kecses asszonyok, rézsisakos, pajzsos harcosok… Mint azon a rajzon, amit egykor egy Atlantiszról szóló történelmi regényben látott… “Majd kitört a fekete vihar, és szétrombolta a boltozatot, a mennyezet lezuhant, az oszlopok közé szakadt. Minden elpusztult, s a sivatagban csupán a néma, sima, fekete oszloperdő maradt…
Bikov hirtelen felpattant, géppisztolyához kapott. Úgy réMiett neki, hogy hatalmas, ház nagyságú, fekete alak surrant elő a közeli oszlop mögül, megállt s leskelődött.
Nem, csak egy kőszikla. A sziklák meglepték különös alakjukkal. Amikor kissé megnyugodott, bámulni kezdte a legközelebb állókat, ismerős formákat keresett bennük.
Tessék: egy alvó oroszlán; nevető arc sapkában; hatalmas varangy; ismeretlen állat, szarvakkal és kimeredő szemmel… A kőrengeteg élte a maga mozdulatlan, szendergő életét. Csendben, észrevétlen lélegeztek a kőbe dermedt különös állatok, oldaluk meg-megremegett, s nehéz, lehunyt szemhéjuk alól titokban figyelték a másik világ jövevényeit. Tigrisek, gyíkok, sárkányok — a vénuszi kőerdő dermedt öröksége.
Bikov arra gondolt, hogy ennek a vidéknek mégiscsak rendkívül szegényes az élővilága. A Földön a sivatagban találhatsz kígyót, skorpiót, rovarpókot, a sivatag szélén tatárantilopot… Itt viszont? Igaz, a mocsárban nyüzsgött sok élőlény, talán túlságosan is sok, a hegyekben és a sivatagban viszont csak kemény, szűrös, egyenest a kövekből előbújó cserje volt… Amikor a Fiú a mocsár környékén kitört a hegyek gyűrűjéből, Bikov úgy érezte, fürge árny suhant el a kőfal mentén, s az árny elrejtőzött a szúrós bokrok között. Nyilván csak érzéki csalódás volt…
Isten háta mögötti hely… Kő, kő mindenütt. Halott, mozdulatlan, fekete kő…
Bikovnak eszébe jutott a tavaszi fű zöld szőnyege, a mezei szil lehajló ágai, a külváros fehér vályogházai, az öntözőcsatornában csobogó víz, s szomorúan fel-sóhajtott: ó, a Föld, a Föld…
Messze, az egyik nagy kő mögül fekete alak ugrott ki — tehát visszatérnek! Bikov teljes magasságában felegyenesedett, s kémlelni kezdett. Valaki kényelmesen lépdelt, s kezével hadonászott, hogy megőrizze egyensúlyát. Most megbotlott, majdnem elesett, s Bikov fülhallgatója halkan megreccsent. Jurkovszkij hangja volt!
Pokoli kellemes érzés embert látni ebben a kőtemetőben.
Megy, nem siet, a hangja viszont dühös — bizonyára tovább nincs út… Rosszul áll a szénájuk, robbantani kell a sziklákat… mennyi vesződség… Bikov ismét sóhajtott, majd önkéntelenül elnevette magát: ej, hogy cifrázza! A geológus esetlenül meglendítette lábát, leguggolt, s lecsúszott egy nagy szikláról, nyilván azért mászott fel rá, hogy megrövidítse az útját. A fülhallgatóban elégedetlen morgás.
Alekszej Petrovics mosolygott — de jó, milyen jó embert látni itt! Jurkovszkij végül is nem rossz fiú, és egyáltalán nem olyan piperkőc. Szereti viszont felhúzni az orrát, meg…
olyan költőféle. Bikov nem nagyon értett a versekhez, s szkeptikusan viszonyult a romantikához.
Jurkovszkij nagyokat fújtatva megérkezett. Lekapta a nyakából a géppisztolyt, undorral a terepjáró páncéljára hajította, s letelepedett egy kőre. Bikov rövid várakozás után megkérdezte: — Van út?
Jurkovszkij legyintett.
— Hömpölykövek, mindenféle gödrök, az ördög vinné őket! Úgy másfél méteres darabok ágaskodnak ki a homokból, élesek, mint a borotva, arra pedig — abba az irányba mutatott, ahonnan jött —, vagy kétszáz méterre, a Vénusz fogai falként tornyosulnak, ember azon át nem mászik. Egy szó mint száz, zsákutca. Sofőr barátom, nem maradt más hátra, mint hogy visszafordítsa a páncélozott szekérrudat. Egy nagyokos azt javasolta, vegyenek fel a Hiuszra helikoptert! Itt az a kis gép három másodperc alatt forgáccsá válna…
— Lehet, hogy Jermakov és Dauge találnak utat…
— Lehet, bár kétlem, bizonyára kerülőutat kell keresni.
Hiszen sorban nem robbanthatjuk fel az összes sziklát! Én a maga helyében már fűteném a kazánt.
Jurkovszkij felmászott a jármű páncéljára, leült Bikov mellé, kinyújtotta lábát, s egymáshoz ütötte bakancsa talpát.
— Hallja a Golkondát? Érzi, Alekszej Petrovics? A rejtélyek és titkok csodás vidéke… Vad, ősi természet. Emberi lélegzet által még nem szennyezett levegő s úttalan, emberi láb nem érintette tér, á?…
Bikov érthetetlenül nyögött valamit. Ingerelte Jurkovszkij beszédmodora. Nagyszerű, romantikus szárnyalását értelmetlennek, mímeltnek érezte. Úgy gondolta, hogy a Hiusz azoknak tör utat, akik a nyomában haladva végeznek a “járatlan vidékkel”, megváltoztatják a klímát, csodás városokat emelnek…