s akkor majd éppen ezen a helyen ihatnak egy korsó hideg sört, mint Ashabadban, a Proletár sugárút és a Dzerzsinszkij utca sarkán…
— Tessék, újabb rejtély… — A “szépfiú” kinyújtotta kezét.
A sziklák csúcsa felett az előbbi lilás csíkok tűntek fel hangtalanul, s elnyúltak az égen. Bikov felpattant.
— Aha! Maga is látja?
— Mit jelent, hogy “is”? — csodálkozott Jurkovszkij. — Nehéz lenne nem észrevenni őket…
A csíkok lassan kihunytak, mintha felolvadtak volna a bíborszínű fényben.
A messzeségben még két alak jelent meg, felmásztak egy sziklára, egyikőjük intett. Bikov visszaintett neki.
— Tessék, megjött Jermakov és Dauge. Mi van Bogdannal? Talán elkerülték egymást, Vlagyimir Szergejevics?
— Igen, bizonyára elkerült engem — felelte szórakozottan Jurkovszkij, s közeledő társait figyelte. — Itt könnyű elkerülni egymást, tízlépésnyire sem látsz a kövektől, én pedig egy másik úton tértem vissza. Régen elment?
— Hogyhogy elment? Magával együtt…
— Micsoda? — kérdezte Jurkovszkij, mint aki rosszul érti, amit mondanak neki.
Bikov töprengve hallgatott. Mi az, talán kinevet ez a csudabogár?
— Valami apró baleset érte, eresztett az oxigénpalackja. Nem zárt rendesen…
— Mi ez? — Különös nyugtalanság futott végig Bikovon. Nem értette, mit mond Jurkovszkij.
Társa szintén csodálkozott.
— Valami történt Bogdan oxigénpalackjával. Azt mondta, ne maradjak el, egyedül tért vissza a Fiúhoz, hogy hozzon egy újat… Biztos, ami biztos.
Mi az, talán elhagyta a járművet, Alekszej Petrovics?
— Bogdan visszatért a Fiúhoz?
— Visszatért. Egy új oxigénpalackért…
— Bogdan nem tért vissza a Fiúhoz — nyögte ki nagy nehezen Bikov, s a rossz előérzet dermesztő szele végigsuhant egész testén.
— Nem tért vissza?
Mindketten egyszerre ugrottak fel s meredtek egymásra, még nem jutott el teljes súlyával tudatukig a közelgő tragédia.
Bikov nem látta Jurkovszkij arcát, s egyszer csak nem hallotta lélegzését sem.
— Óvatosabban, óvatosabban, Anatolij Boriszovics… Úgy, úgy! — harsant Dauge hangja.
Bikov megfordult. Dauge és Jermakov a terepjáró felé közeledtek. A geológus nyakában két géppisztoly lógott, s kézen fogva támogatta parancsnokát. Jermakov lassan lépdelt, erősen sántított a jobb lábára. Mielőtt odaért volna hozzájuk, összeszorított fogai között ezt sziszegte: — Készüljön fel, vezető! Át lehet jutni. Mindnyájan fel a gépre!
Jurkovszkij váratlanul a földre ugrott, felkapta géppisztolyát, s egy szót sem szólva visszarohant a kőrengetegbe, csúszkált és botladozott a sziklák felületén. Bikov alig egy másodpercre maradt le mögötte.
— Dauge! — kiáltott rá olyan hangosan, hogy társa megrezzent és kihúzta magát. — Adj egy géppisztolyt a parancsnoknak, s indulj szaporán Jurkovszkij után!.. Anatolij Boriszovics, bizonyára valami baj történt Bogdannal. Megengedi, hogy menjek?
— Menjen! — kiáltotta Jermakov.
Dauge már előtte rohant, lába állandóan belegabalyodott a moha szúrós szárába. Bikov Dauge után vetette magát.
Lába megcsúszott, lesiklott a sima kövekről. A talaj — nagy szemű murva, felerészt kockakő nagyságú zúzalékkal s az egész megszórva homokkal és porral — minduntalan kicsúszott a lába alól, éles szilánkok borzolódtak fel.
Bikovot rögtön elborította a veríték. “Gyorsabban, gyorsabban!” — lüktetett az ér a halántékában. Agya villámgyorsan és pontosan működött. Bogdant vagy megtámadták (“Aligha lehetséges, hiszen a sziklák halottak”), vagy elcsúszott, összetörte magát, s eszméletlenül hever valahol (“Akkor megtaláljuk, feltétlenül megtaláljuk”), vagy eltévedt (“Akkor viszont miért nem lő, nem hív minket?”). Hangos géppisztolysorozat csattant.
Bogdan!.. Nem, Jurkovszkij volt. Helyes, derék fiú, betöltötte az irányjelzőt, felmászott egy sziklára, arra, amelyik varangyosbékára hasonlít, s géppisztolyából fülsiketítőn fellőtt az alacsony égbe. Most abbahagyja, hallgatózik… Nincs felelet, nincs… A kövek bonyolult visszhangja válaszol csak, meg a szél süvölt a hegyes végű sziklák csúcsai között…
Bikov hátát a zsákoknak vetve ült, lassan rágta a préselt sonkát, s mohón gyümölcslevet kortyolgatott hozzá egy műanyag pohárból. Nehézkesen, rekedten hortyogott álmában Dauge. Ott roskadt le, ahol ült, egyenest a padlóra. Sötét bőre még feketébb lett, borostás arca beesett. Időről időre sietve, összefüggéstelenül dünnyögött valamit lettül, s görcsösen mozgatta ajkát. Mozdulatlanul hajolt a rádió fölé Jermakov. Szemét lehunyta, csak sovány, száraz, fehér ujjat forgatták lassan a csillogó fogaslécet. Az étert tapogatta végig, próbált kapcsolatba lépni a Hiusszal.
Eddig ez mindig Bogdan feladata volt. Bogdané… Fejük felett, a terepjáró tetején lassú, fáradt léptek kopogtak. Jurkovszkij az.
Jurkovszkij bűnösnek érzi magát azért, mert Bogdannal baleset történt. Dauge és Bikov próbálták vigasztalni, de eredménytelenül.
— Nem lett volna szabad elengednem egyedül — mondogatta Jurkovszkij, s üres tekintettel meredt társaira.
Szegény Bogdan… Szegény Jurkovszkij…
Tizenkét órát bolyongtak a kőrengetegben. Lövéseikre tompa visszhang válaszolt, a távolban egyenletesen morajlott a Golkonda, nagy csattanással váltak ketté a görbe hátú sziklák, a dörrenésekre összerezzentek és körbepillantottak. Bogdan nem válaszolt. Kilőtt hüvelyekre találtak — ott, ahol már ők is megfordultak. Félig elmosódott lábnyomok — saját lábuk nyoma. Bogdan nem felelt… Szinte nem szóltak egymáshoz, csak akkor, amikor Dauge vagy Jurkovszkij megpróbáltak elválni a kis csapattól; Bikov ekkor rájuk parancsolt, hogy térjenek vissza, hangját azonban sem társai, sem ő maga nem ismerte meg.
Néhányszor úgy érezték, hogy lövések zaját hallják valahonnét a távolból, hanyatt-homlok rohantak oda, menet közben lövöldöztek, de mindig bebizonyosodott, hogy tévedtek. A veríték szemükbe csorgott, lábuk rogyadozott és reszketett. Egyre gyakrabban botlottak meg és estek el, s mind nehezebb volt feltápászkodniuk. Végül Jurkovszkij a földre zuhant, s Dauge, miközben igyekezett segíteni neki, maga is mellé rogyott. Bikov odalépett hozzájuk, s leereszkedett a kavicsra, nagy nehezen tudta csak behajlítani dermedt lábát. Egy ideig nézte, hogyan próbál Jurkovszkij lihegve feltápászkodni, karja már alig mozgott, képtelen volt felemelni nehéz fejét, majd kijelentette: — Menjünk a Fiúhoz… Pihenni kell egy kicsit.
— Ne-e-em! — nyögte rekedten Jurkovszkij.
Mégis visszatértek, Bikov cipelte mind a három géppisztolyt, s vezette a vállánál fogva Jurkovszkijt. Dauge imbolyogva előttük lépdelt, nem kereste az utat, s amikor egy sziklának dőlve megállt, Bikov odalépett hozzá, és hátulról meglökte. A geológus nagy nehezen elszakadt a sziklától, s botladozva továbbvánszorgott. Úgy tűnt, hogy a fáradtságtól vakon vonszolja magát, és mégis ő volt az első, aki észrevette a széles, fekete hasadékot s peremén Bogdan tompán csillogó géppisztolyát. Dauge felkiáltott, és térdre zuhant, érthetetlenül dünnyögött, s erőtlen kezével a mélyedés felé bökdösött…
Amikor a Fiú a köveken nehézkesen átbukdácsolva a hasadékhoz kúszott, Bikov a derekára kötött egy acélhuzalt, s leereszkedett.
Hallotta, ahogy rekedten ismételgeti fent Jurkovszkij: “Bogdan! Bogdan!..” A hasadék mélyén, a lámpa fényében Bikov egy halom kőre, homokra, a szűrös cserje ágaira és kavicsra talált. Félórát bolyongott a sötétben, végigtapogatott minden követ, bekukkantott minden repedésbe… Bogdan sehol nem volt.