Arra még volt ereje, hogy kimásszon a hasadékból, s beszálljon a terepjáróba. Ott azután elzuhant, s elnyomta az álom…
Bikov kiitta a gyümölcslevet, összegyűjtötte a morzsákat, s lehajította a szeméttárolóba. Jermakov nem mozdult, Dauge zavaros szemét meresztgetve felállt, s odaugrott hozzá.
— Bogdan! Bogdanics! Megkerültél, drága barátom! — Hangja azonban elcsüggedt, rögtön összeroskadt, leült, mindkét kezével az arcát dörzsölte. Rövid hallgatás után megszólalt: — Bocsásson meg, Anatolij Boriszovics… Úgy rémlett, hogy… — megpróbálta remegő kézzel felvenni sisakját.
Jermakov futó pillantást vetett rá, s elfordult.
— Talán még egyszer megpróbáljuk, Anatolij Boriszovics — mondta határozatlanul Bikov.
— Igen. — Jermakov ajka némán mozdult.
Eltelt még negyvennyolc óra, tele hihetetlen feszültséggel, reménnyel és keserű csalódással. A kutatás eredménytelen volt.
Semmi! Egyetlen nyom sincs. A Fiú körül egy kilométeres körzetben az űrhajósok felkutattak minden apró repedést. Négyszer ereszkedtek le a hasadékba, amely mellett a géppisztolyt találták. Többet nem tehettek, Jurkovszkij tompán zokogott, s erőtlen dühvel szorította ökölbe nagy kezét. Ha Bogdan a szeme láttára pusztult volna el, harcban vagy kőomlás alatt, ha legalább a testét megtalálták volna, könnyebb lett volna a szíve.
Jermakov hallgatott. Valahányszor társai kutatóútra indultak, kificamodott lábát nagy nehezen vonszolva kimászott a terepjáróból, s órákig ült mellette, a géppisztolyt a térdére helyezte — a jelet várta. S amíg társai a többórás gyaloglástól elcsigázottan pihentek, fent őrségben volt, s igyekezett kapcsolatot létesíteni a Hiusszal. Jermakov várta, de ugyanakkor félt is a beszélgetéstől a távoli navigátorral, de amikor a légkört zavarok ingerlő recsegése közepette végre eljutott hozzá Mihail Antonovics örömteli hangja, a parancsnok nyugodt, sőt kissé tréfás hangnemben szólalt meg. Azt mondta, hogy közel a cél, minden rendben, hangulatuk remek. A rossz út miatt egy kissé elidőztek a sziklák között, de ez nem vészes. Az expedíció minden tagja üdvözletét küldi.
Beszélgetésüket hallva a geológusok egyetértőn hallgattak — semmi értelme, hogy Mihail tudjon mindenről. Amúgy sincs ott egymagában könnyű dolga.
Jurkovszkij ezen a napon tette utolsó őrült próbálkozását, hogy megfejtse Bogdan eltűnésének titkát. Tapasztalt hegymászó lévén, felmászott az egyik legmagasabb oszlop tetejére, mely úgy száz méterre magaslott a Fiútól. A harmincméteres, fekete szikladarab hosszában kettéhasadt, s a geológus a repedés peremébe kapaszkodva, emberfeletti ügyességgel kapaszkodott fel rá, hogy körbepillantson a vidéken.
Bikov és a levert Dauge türelmesen álltak a szikla lábánál. Később, amikor Jurkovszkij leereszkedett, és hátát a kő sima falának vetve pihent, ugyanilyen türelmesen várták, hogy megszólaljon.
Jurkovszkij azonban csak ennyit mondott: — A Golkonda közel van… Mintha a tenyerünkön lenne…
Jermakov a Fiúnál várta, előreengedte őket, majd ő maga is utánuk mászott a terepjáróba. Amikor mindnyájan levették sisakjukat, halkan ennyit mondott: — Egy óra múlva indulunk.
Bikov nem csodálkozott, már várta ezeket a szavakat. Még ha jó is lett volna Szpicin oxigénpalackja, a tartalék már régen elfogyott volna benne, amit pedig az oxigénszűrő ki tudott venni a Vénusz légköréből, az alig harminc-negyven órára hosszabbította volna csak meg agóniáját. Bogdan Szpicin halott volt.
Amikor Jermakov bejelentette, hogy a Fiú elindul, Jurkovszkij összeszorította öklét, Dauge pedig felemelte sötét arcát, fáradt, beesett szemét.
— Nincs időnk, hogy tovább időzzünk itt, ezt nem tartom sem lehetségesnek… sem célszerűnek.
Jurkovszkij imbolyogva felállt.
— Anatolij Boriszovics!
Jermakov hallgatott. Jurkovszkij ajka némán mozgott, reszkető kezét melléhez szorította. Dauge ismét lehorgasztotta fejét. A néma csend sokáig húzódott, s Bikov nem bírta tovább. Felállt, s az irányítópulthoz lépett. Ekkor erőltetett hangon megszólalt Jurkovszkij: — Én nem megyek innen el!
Szeme tétován járt ide-oda, fehér arcán vörös foltok ütköztek ki.
— Valahol itt van a közelben… lehet, hogy még… Nem megyek el… — Hangja elakadt. — Anatolij Boriszovics!
Jermakov gyöngéd, meggyőző hangon szólt hozzá: — Vlagyimir Szergejevics, mennünk kell. Bogdan meghalt.
Nincsen több levegője. Teljesítenünk kell kötelességünket!
Nincs jogunk… Azt gondolja, az első antarktiszi expedícióknak könnyebb volt? És Barents, Szedov, Scott, Amundsen?… S dédapjuk Sztálingrád alatt?… Egyikőnk halála sem állíthatja meg a továbbnyomulást.
Jermakov soha még ilyen sokat nem beszélt.
Jurkovszkij a falba kapaszkodva Jermakov felé indult.
— Köpök az egészre!.. Köpök a Golkondára! Ez aljasság, Jermakov elvtárs! Nem megyek el! Az ördögbe! Egyedül maradok…
Bikov látta, ahogy Jermakov arca szürkébe vált át. Az űrhajó parancsnoka nem mozdult, hangjából azonban baráti együttérzés csengett: — Jurkovszkij elvtárs, félre a hisztériával, hozza rendbe magát!
Megparancsolom, hogy vegye fel a sisakot, s készüljön az útra!
Határozottan megfordult, s a vezérlőpulthoz ült.
Jurkovszkij elborulva visszazuhant az ülésbe. Válla rázkódott. Szánalomra méltóan s egyszersmind borzasztóan nézett ki.
— Vologya, meg kell tenni, meg kell tenni! — Dauge állt fölötte, s az ingadozó faiakba kapaszkodott. Földszínű arca eltorzult. Szeme fénye kihunyt. Halott, idegen hangon ismételte: — Meg kell tenni, Vologya, kell… Ez elkerülhetetlen! Ilyen a harc!
A füsttenger partján
— Itt menjünk ki.
— Értettem, Anatolij Boriszovics. Engedje, hadd segítsek… így…
Johanics, tartsd…
Bikov kinézett a nyíláson, akaratlanul is hunyorgott, majd kimászott a terepjáró páncéljára, s kezét nyújtotta Jermakovnak. A parancsnok után, orra alatt dünnyögve, a komor Dauge is kimászott, s csupán Jurkovszkij maradt a járműben, arccal a fal felé fordulva feküdt.
Íme, ilyen a Golkonda!.. A Fiútól egy kilométerre, a föld felelt szürke füst és porfüggöny gomolygott, s jobbról és balról egészen a látóhatárig húzódott. Imbolygott, feldagadt, hatalmas hullámokban lebegett. A távolban pedig, az égbolt felét eltakarva, gigászi, sziklás hegy emelkedett a magasba, szénfekete volt, s a sokszínű láng vakító fellobbanásai világították meg. Csúcsa eltűnt a rohanó, bíborszínű felhőkben. Ennek a fantasztikus, örökké fortyogó katlannak a mélyéből fülsiketítő dübörgést hozott feléjük a szél, a talaj remegett, s minduntalan ki akart csúszni a lábuk alól, mintha élőlény lenne. Bikov ajkát beharapva, sietve kikapcsolta a külvilág zajait a jármű utasai számára.
— Kapcsold ki a külső telefont!.. Hallod, Alekszej?! — üvöltötte Dauge, bele közvetlenül Bikov fülébe, s a vezető összerezzent. — Aljoska-a-a!..
— Mit üvöltesz! Már rég kikapcsoltam.
— Kikapcsoltad — folytatta csendesebben Dauge. — Én pedig tele torokból üvöltök, mint az erdőben…
Bu-bu-bu… A füstölgő függönyből lángoló gömb tört ki, felröppent, s fülsiketítő dörrenéssel szétrobbant.
— Gyönyörű! — ámuldozott lelkesen Dauge. — Megyek, s hívom Vlagyimirt…
— Nem kell zavarni — mormolta a foga között Jermakov kelletlenül.
Bikov képtelen volt levenni tekintetét a látóhatáron kirajzolódó, hihetetlenül óriási hegyről. Végül rájött — üstoszlop emelkedik előtte a magasba. Nem hitte, hogy ez a komor képződmény párából, felizzott gázokból és porszemekből áll. Ha figyelmesebben nézte, csak akkor vette ebből a távolságból észre, hogy a sima falak lassan és szakadatlanul mozognak felfelé az, alacsony égboltig. Egy pillanatra rosszullét fogta el. Az óriási cső belefúródott a bolygó testébe, s több ezer tonna homokot, port és követ szívott magába, hogy később kilövellje ezt a légkörbe. Ott, a fekete “hegy” lejtőin őrült gyorsasággal száguldanak az ég fele a hihetetlen hőmérsékletre felizzott kőzúzalék felhők.