A talaj erős radioaktivitása és a száz fokot Is elérő hőmérséklet ellenére a vidék látszólag nem volt kihalt.
Bikov az egyik kutatóút során elmaradt a geológusoktól, repedezett hömpölykövek ráncos oldalán szép, ezüstös fémzárványokat vizsgált, amikor távoli kiáltozásra lett figyelmes.
Kikapcsolta a géppisztoly biztosítóját, s rohant a zaj felé; futás közben megtapogatta az övén a gránátokat. Vele szemben, a szikla mögül a geológusok ugrottak elő.
Jurkovszkij folyvást hátrapillantgatott, s közben fegyverének csövével hadonászott. Dauge az övénél fogva cibálta társát. Néhány másodperc múlva már Bikov mellett álltak, s Dauge percenként körbekémlelve, zavarosan mesélte: — Ez aztán az ocsmányság! Rémes szörnyeteg!..
Láttad, Vologya? Képzeld, Alekszej, egyenest a sziklából kinyúlt egy ötméteres nyak, a végén csőrös torokkal… A géppisztolyomhoz kaptam… Láttad, Vologya?
— Semmit nem láttam — felelte komoran Jurkovszkij, s a hátizsákot igazgatta a vállán. — Felüvöltöttél, kilőttél egy sorozatot, s húztad az irhádat, még engem is magaddal ráncigáltál… Semmit nem láttam…
Egy ideig álltak, némán nézegették a fekete sziklákat, majd Dauge ismét hozzáfogott, hogy elmesélje, miként mentek, gyűjtötték az anyagot, hogyan hajolt le, hogy felvegyen egy “figyelemreméltó kövecskét”, s hirtelen hosszú, kanyargó árnyékot vett észre. Felkapta tekintetét, s csak annyit látott, hogy a tőle oldalt álló Jurkovszkij feje felett, egyenest a sziklából egy állat hosszú és hajlékony nyaka nyúlt ki, hatalmas szája volt, és nem volt szeme.
Teljesen gépiesen kapta fel géppisztolyát, s nyitott tüzet, amikor pedig a szörnyeteg a lövésektől majdhogynem a sziklák fölé vetette magát, elkapta Jurkovszkijt, s maga után cibálva rohanni kezdett.
— Engem leginkább az lep meg, hogy az a rémes állat egyenest a kőből bújt elő — tette hozzá kissé megnyugodva.
— Rémeket látsz! — Jurkovszkij legyintett. — Egyszerűen ez a micsoda a szikla tövében ült, s látta, hogy Dauge barátunk nemes szórakozottságában a fejére akar lépni.
Nos, elhatározta, hogy…
— Félre a tréfával! — gurult dühbe Johanics. — Menjünk, inkább nézzük meg, mi volt ez! Van nálad gránát, Alekszej?
— Van, de azt hiszem, nem érdemes odamennünk…
— Miért ne lenne érdemes? Hármasban talán nem boldogulunk vele?
Azután pedig, istenemre, biztos, hogy eltaláltam. Igaz, Vologya?
Jurkovszkiv határozatlanul állt, s géppisztolya biztosítójával játszott. Bikov kérlelni kezdte őket: — Nem érdemes, barátaim! Nem tetszenek ezek a sziklák. Inkább jöjjünk vissza a terepjáróval… a Fiúval.
— Menjünk — jelentette ki hirtelen Jurkovszkij. — Ha megölted, akkor borzasztóan érdekes lesz. A biológusaink ujjongani fognak. Bikov viszont, ha akar, visszatérhet tankjához.
Bikov már meg akarta jegyezni, hogy itt ő parancsol, azonban úgy döntött, nem fog vitatkozni: lehet, hogy ez a lelet a tudomány számára valóban érdekes.
Óvatosan lépdeltek, állandóan körbepillantgattak, nem távolodtak el egymástól. Bikov készenlétben tartott egy kézigránátot.
— Itt — mondta Dauge.
A szikla lábához lépett, nem tudni miért, megpaskolta kőtestét, lehajolt, fölszedett a földről egy követ, és a táskájába dugta.
— Az egészből arra következtetek, hogy bakot lőttél! — jegyezte meg kajánul Jurkovszkij. — Menjünk haza, ideje ebédelni…
Bikov megszemlélte a környéket: sziklák, nagy kövek, homok, kavics.
A sziklán, három-négy méter magasan, kacskaringósan kiégetett csíkok, a lövések nyomai. Nagydarab szörny lehetett — világos, miért oldott oly sebesen kereket Dauge.
— Igen, nem találtam el! — állapította meg sóhajtva Johanics. — De kár! Nagyszerű kiállítási tárgy lenne múzeumunk számára…
Jurkovszkij visszaúton tréfálkozott Daugén, “sárkányszelidítő”-nek nevezte el. Ebéd közben mindnyájan szokatlanul sokat beszéltek, először az utóbbi napok során.
Bikov, miközben hallotta, milyen vidáman hahotázik Johanics, akaratlanul is arra gondolt, hogy minden rosszban van valami jó: a hangulat a terepjáróban az utóbbi időben eléggé leromlott. A geológusok kalandja mintegy levezette a fájdalmas feszültséget, s ismét baráttá tette mindnyájukat. S jóllehet, Jurkovszkij evés közben kétszer is fölöttébb barátságosan eltréfálódzott Bikov külsején, sőt, még elkérte tőle a konzervnyitót is (amivel kimondhatatlanul meglepte Bikovot), Jermakov nem mulasztotta el, hogy ne jegyezze meg ebéd után, hogy a kis csapat a legutóbb történtekben nem volt körültekintő. A parancsnok mereven Jurkovszkijra pillantott, s hangsúlyozta (a legenyhébben), hogy a Fiún kívül dolgozók biztonságáért az egész felelősség Bikovot terheli. Johanics válaszul, teli szájjal mosolyogva felelte: “Igenis.” Jurkovszkij elkomorult.
Egy óra múlva, amikor Bikov vezette a terepjárót, és óvatosan kerülgette a hatalmas hőmpölyköveket, Jermakov pedig jegyzetei fölé hajolt, Dauge hirtelen hangosan suttogni kezdett: — Nézz csak ide, Vologya! Ez aztán a lelet!
— Ige-e-en, Johanics! — szólalt meg rövid szünet után, a lelkesedést nem nélkülözve Jurkovszkij. — Ez aztán a szenzáció! Hol találtad?
— Az alatt a szikla alatt, ahol a sárkány tanyát vert. Nézd csak, látszólag a kő nem túl szemrevaló, engem tüstént meglepett az alakja.
— Trilobita… Valódi trilobita! Barátaink a Földön eszüket vesztik!
— Trilobita a Vénuszon? — hallatszott Jermakov csodálkozó hangja. — Biztos ebben, Vlagyimir Szergejevics?
— No, legyünk pontosak: ez nem teljesen trilobita — kezdett Dauge a magyarázkodáshoz. — Már szabad szemmel látni a különbséget, noha nem vagyok szakember.
A hasonlóság azonban meglepő, akár a tény, hogy kövületek találhatók a Vénuszon! Amennyire előttem ismeretes, még sehol, más bolygón, nem találtak kövületre…
A különös lelet kézről kézre járt. Bikovnak is odaadták, hadd gyönyörködje ki magát benne. Apró, szürke kő volt, melyen jól kivehető minta díszelgett: nagy fejű, hosszú testű, töméntelen, hasított lábú élőlény. Dauge megmagyarázta, hogy ez a százlábú több millió éve hevert a talajban, megkövesedett, s hogy a Földben gyakran találnak hozzá hasonló, megkövesedett lényekre. Ezeket trilobitáknak nevezik. Százmillió évvel korábban ezek a parányi állatok népesítették be a földi óceánokat, majd ismeretlen okból szegénykék mind kihaltak.
— Rejtélyek, rejtélyek! — folytatta csillogó szemmel.
— A Golkonda: hatalmas rejtély; a “Vénusz fogai”: rejtély, a vörös felhők: rejtély, a mocsár, ahol a Hiusz megrekedt: rejtély; a fekete viharok; a fényfellobbanások a Golkonda fölött… S most ez a trilobita… lehetséges, hogy itt valamikor tenger volt?…
— Ez a te sárkányod, “Ophidius Dauge” — viccelődött Jurkovszkij.
— A Tahmaszib-rejtély — emlékeztette Jermakov.
— Rejtélyek és megint csak rejtélyek…
Bikov egy szót sem szólt, Bogdanra gondolt. S bizonyára mindnyájan rá gondoltak, mert jókedvük egyszerre szertefoszlott, s a beszélgetés váratlanul félbeszakadt.
Még egy nap eltelt. A Fiú sietve haladt nyugat felé, keresték a leszállóhelyet. S ismét jelentkeztek a titokzatos lények.
Dauge, aki a következő kiszállásukkor elsőnek mászott ki a terepjáró kijáratán, kiáltozva azzal ugrott vissza, hogy a Fiú lánctalpa alól gigászi kígyó kúszott elő. Bikov megfordította a járművet, s trepákot járva, hatalmas gödröt ásott lánctalpaival a gyanús helyen, a szörny azonban, úgy látszott, el tudott rejtőzni.