Jermakov utasította Bikovot, hogy legyen óvatosabb, s az most egy lépésre sem tágított a geológusok mellől. Négy gránátot vitt magával, a géppisztolyt a hóna alatt tartotta, készen arra, hogy bármely pillanatban működtesse. A napok azonban múltak, “sárkányok” pedig nem jelentkeztek, s a feszültség fokozatosan csökkent.
Bikov észrevette, hogy a geológusok megnyugodtak, kedvük derűsebb lett. Munka közben néha még évődtek is, akár a gyerekek — birkóztak egymással, teli torokból hahotáztak, jóindulatúan csúfolódtak Bikovon, megjátszottak, mintha Jermakov elöl titkolva, gyalog a füstfelhőhöz indulnának.
Bikov dühöngött, vadul kiabált velük, lelke mélyén azonban óriási és örömteli megkönnyebbülést érzett. Bogdan halála óta először került vissza minden a maga kerékvágásába.
A tízórás munkanap után “esténként”, vacsora közben Jurkovszkij és Dauge egymás szavába vágva, lelkesen ábrándozott a Golkonda torkolatához indítandó expedíciókról, vitatkoztak arról, hogyan keletkezett ez a hatalmas kráter a bolygó testén, majd váratlanul áttértek az új bolygóközi kutatások gondjaira. Jurkovszkij öklét melléhez szorítva esküdözött s fogadkozott; miután befejezik az egészet a Golkondával, kiharcolja, hogy küldjenek expedíciót a szörnyű Jupiterre, ahol Paul Dangoe elpusztult. Dauge haragosan felelte, hogy a Jupiter mindössze egy hatalmas hidrogén-buborék, s egy geológusnak semmi dolga rajta, a Jupiter egyelőre túl kemény dió az emberek számára, még foton rakétával is, s éppen ezekben az esetekben mondogatták a régi vietnamiak, hogy “ha egy orrszarvú a Holdat nézi, akkor hiába pazarolja vágyait”. Jurkovszkij megvetően prüszkölt, s ujjait behajtva igyekezett felsorolni érveit: “Először, másodszor…”
Bikov félálomban hallgatta őket, s melegség járta át szívét, élvezte a baráti s derűs légkört. Mindnyájan igaz barátok voltak, tele energiával és vágyakkal, s az expedíció sikere közelinek és biztosnak tűnt.
Egy váratlan eset azonban ismét mindent megváltoztatott.
Bikov és Dauge felderítő útra indultak. Jurkovszkij a terepjáróban maradt, hogy az anyagokat rendezze, s megírja a Golkonda környékének előzetes kutatásáról szóló jelentés vázlatát.
Bikov kelletlenül beleegyezett, hogy kettesben induljanak el. A találkozó a sárkánnyal egyáltalán nem volt kedvére.
Közel két óráig barangoltak, útjuk során azonban nem történt semmi rendkívüli. Amikor hazafelé Indultak, Bikov, aki végig zokszó nélkül elviselte Johanics főnöki modorát, a konténerek elképesztő terhét s a súlyos gránátok kemény nyomát csípőjén, hirtelen rosszul érezte magát.
A fejfájástól fintorogva vánszorgott a hatalmasakat lépdelő Dauge után, s bágyadtan azon igyekezett, hogy kényelmesebben helyezze el a terhet a vállán. (“Vajon sokáig fogják még köveikkel telerakni a terepjárót? Már most sem lehet tőlük kényelmesen lefeküdni…”) Szeme fájt. Körös-körül a fogfájásig ismerős sziklák, kőhalmok s északon a füstfüggöny… “Bizonyára megbetegszem” — gondolta közömbösen. A legszívesebben lefeküdt s lehunyta volna a szemét. Bu-bu-bu — zúgott megszokott, álmosító hangján a Golkonda.
— Már megint! — Dauge hangja magához térítette. — De utálom ezeket a képződményeket!
Egy széles tölcsér peremén álltak. A mélyén feneketlen lyuk tátongott, s repedések szaladtak szét tőle.
— Nézd csak, hogy megolvadt a tölcsér pereme — mondta Dauge — a szörnyű hőmérséklettől, bizonyára több ezer fok volt!
— Föld alatti robbanás? — érdeklődött közömbösen Bikov, s érezte, hogy nyelve nehezen forog. (“Rosszul vagyok…
Mielőbb vissza kell mennem a terepjáróba, aludnom kell…”) — Föld alatti atomrobbanás… — Dauge még suttogva hozzátett valamit lettül. — Egyáltalán nem tetszenek az ilyen képződmények. Nem tetszik a talaj színe.
Körös-körül mintha mindent vöröses patina borított volna be.
— Itt minden vörös. Vörös és fekete… — Bikovnak eszébe jutott Bogdan.
— Menjünk, Dauge. Nagyon elfáradtam.
Néhány lépést tettek, amikor Dauge vadul s váratlanul felüvöltött.
Bikov magához tért, s dünnyögve forgolódni kezdett.
— Mi az? Hol?
— Gránátot! Gránátot, Alekszej! — kiabálta Dauge, s a vállát rázta. — Gyorsabban, gyorsabban!
Bikov előkapott egy gránátot, de még mindig fogalma sem volt, hogy hová hajítsa. Dauge pedig géppisztolyát a hasához szorítva lőni kezdett maga elé.
Köröttük még mindig sziklák voltak, s Bikov látta, ahogy a golyók hosszú, fekete csíkokat hagytak a repedező kövön.
— Sárkány! — kiabálta Dauge. — Gránátot!
S csak nyomta, nyomta az elsütő billentyűt, géppisztolya csövét egy tőle tíz méterre levő, láthatatlan célra Irányozta.
Bikov nem látott semmit.
— Dauge — dünnyögte —, kedves Johanics… Mi van veled?
Dauge végre leengedte géppisztolyát.
— Elment — állapította meg különös hangon. — Elment… Miért nem vágtál oda egy gránátot?
Bikov még egyszer körülnézett. Nagyon szeretett volna megpillantani valami gyanúsat, körös-körül azonban nem volt semmi; visszadugta hát az övébe a gránátot.
— Johanics, menjünk… Menjünk, kedves barátom…
Lassan tovább bandukoltak. Dauge járás közben szemmel láthatóan imbolygott, s orosz és lett szavakat keverve folyvást fecsegett.
A Fiúnál már várták őket társaik.
— Mi történt? — érdeklődött Jermakov.
— Egészen furcsa állatok — kezdte zavarosan Dauge.
— Hatalmas vadállatok… feketék, tíz méter hosszúak… A bőrük csillog, mintha nedves lenne. Miért nem vágtál oda egy gránátot, Alekszej?
Segítettek neki, hogy felmásszon a terepjáróra, hogy levegye sisakját. A geológus arca verítéktől volt nedves, gyulladt szeme ide-oda járt.
— De vajon miért áttetszőek? — kérdezte csüggedten, s arccal a párnájára zuhant.
Kényelmesen lefektették, s abban a szempillantásban mély és tompa álomba merült. Jermakov meghallgatta Bikov jelentését, sokáig nem szólt egy szót sem, majd halkan megkérdezte:
— Alekszej Petrovics, maga tökéletesen meg van győződve róla, hogy nem is volt ott semmilyen sárkány?
— Semmilyen sárkány nem volt — felelte magabiztosan Bikov.
— Ez baj… — dünnyögte Jurkovszkij, s az ajkát harapdálta.
Jermakov föl s alá járkált az utasfülkében, felkapta a gyógyszeresdobozt, s leült az alvó mellé. Jurkovszkij melléje telepedett. Furcsa, halk recsegésre emlékeztető hangok hallatszottak, ózonillat terjengett, majd Johanics fájdalmasan felnyögött.
— Bizony, bizony — jegyezte meg gyöngéden Jurkovszkij.
Jermakov felállt.
— Nagyon rosszul áll a szénánk — állapította meg. — Dauge beteg, és…
Jurkovszkij várakozón felkapta fejét.
— …s eszembe jut Tahmaszib — folytatta suttogva Jermakov. — A tünetek ugyanazok. Mintha hallucinálna…
Amikor a Fiú ismét elindult, Dauge magához tért, felült, megsimogatta a feje búbját, és nyugodtan kérdezte: — Ha nem tévedek, most megyünk?
Bikov, aki mellette szendergett, felemelkedett. Johanics mosolyogva nézett rá: — Feküdj csak, Ljoska! Elnézést, hogy felébresztettelek…
Jurkovszkij mozdulatlanul ült asztalánál, s Dauge felé fordította csodálkozó, de vidám arcát. Jermakov megállította a terepjárót, tenyerével erősen megdörzsölte arcát, s megkönnyebbülten mondta: — Azt hiszem, elmúlt…