Születésnap
Bikov próbálta megtörölni izzadt homlokát, s bosszankodva kapta vissza kezét. Örökösen elfeledkezik a sisakról! Az ujjal néha akaratlanul is emelkednek a tarkójához, hogy a nehéz pillanatokban megvakarja, vagy szórakozottan már dugna a szájába egy tábla csokoládét, de akkor beleütközik a sima, áttetsző falba. Régebben, töprengés közben alsó ajkát babrálta — erről is le kellett szoknia.
Dauge ezt észrevette, s tüstént rövid kiselőadást tartott “Az űrhajós szkafanderek hatása arra, hogyan szokott le az emberiség rossz beidegződéseiről” témából.
Az alacsony égboltból már második napja fekete porpelyhek hullottak. A fekete hó kerengett az erőtlen szél rohamokban, betakarta a végtelen, lankás síkságot, melynek közepén a Fiú állt. Bikov körülpillantott.
Szerencséjük volt, mekkora szerencséjük! Közel kétezer négyzetkilométeres, nagyszerű, természetes űrrepülőtér terült el előttük, mely, ha néhány tucat szurokérc sziklát leszámítanak, sima volt, akár az asztallap. Délről, a sivatag felől félkörben Vénusz-fogak határolták. A távolban északon a Füsttenger függönye mögött a Golkonda dübörgött. Közel negyven kilométer volt odáig — nem túlságosan nagy, de nem is elhanyagolható távolság. A talaj éppen annyira volt csak radioaktív, hogy táplálni tudta a szelén-cérium elemeket, a rádió-irányjelzők energiaforrásait. Az irányjelzőket egy óriási, lehetőség szerint egyenlő oldalú háromszög sarkaiban, a leszállóterep szélén, kiemelkedő helyen kellett elhelyezniük. Először azonban szét kellett robbantaniuk a zavaró sziklákat. Meglehetősen nagy volt annak veszélye, hogy az űrhajó rájuk ereszkedhet: két tömbben, majdnem a jövendő rakétarepülőtér közepén ágaskodtak. Ez a feladat nem haladta meg az erejüket.
Bikov a geológusok segítségével két aknát helyezett el az északi csoport középpontjában, robbanásuk ki kellett hogy forgassa a földből a kőoszlopokat, s porrá kellett hogy őrölje őket. A másik, hat sziklából álló déli csoportot “felülről” szándékoztak szétrombolni. Az aknát az egyik oszlop tetejére helyezték, s a robbanás majd mind megsemmisíti; beleveri őket a földbe — Dauge szavaival.
— Milyen hullámhosszra állítsam be?! — kiáltotta Jurkovszkij. A halálra ítélt szikla tetején trónolt, ahová épp az előbb cipelték fel, nem kis erőfeszítéssel, az aknát.
— 8-as index! — kiáltotta fejét felkapva Bikov.
— Aha… világos… — Jurkovszkij árnyéka megmozdult a vörös felhők és a fekete szélvihar háttere előtt. — Kész!
Akkor végeztünk, ugye?
— Másszon le! — kiáltotta neki Alekszej Petrovics.
— Érdekes, milyen képet vágsz majd, ha a sziklák mégis a helyükön maradnak — jegyezte meg Johanics, s Bikov melléje ült a terepjáró tornyára.
— Semmi vész… nem maradnak egyben — felelte szórakozottan társa, s aggódva figyelte a sima, függőleges falon lefelé mászó Jurkovszkij ügyes mozdulatait. — Mi az ördögnek nem vitt magával biztosítókötelet? Hiszen van… Persze miért is vitt volna? Legénykedés nélkül el sem tudja képzelni az életét… Most meg mi van vele, se le, se föl?
Jurkovszkij a földtől úgy hat-nyolc méterre megállt, s odatapadt a sziklához. Meg sem moccant, s csupán természetellenes testtartása, rekedt, szaggatott fújtatása utalt rá, mennyire feszült idegállapotban van.
Dauge nyugtalanul felugrott.
— Vlagyimir, mi van veled?
Jurkovszkij nem felelt, hirtelen kőként csúszott lefelé.
Bikov mintha maga is zuhanni kezdett volna, lehunyta szemét, amikor azonban ismét kinyitotta, látta, hogy a geológus három méterrel lejjebb, egy lentről nem látható kiszögellésbe kapaszkodva lóg.
— Vologyka!.. — Johanics leugrott a földre, s a sziklához rohant.
— Nyugalom, Dauge! — Jurkovszkij hangjában alig éreztek izgalmat. — Mennyi van a földig?
— Úgy négy méter!.. — nyögte Dauge. — összetöröd magad, te gazember!..
— Menj el onnanl — mondta Jurkovszkij, s leugrott.
Ahogy a nagykönyvben meg van írva, úgy ért földet, nyomban ruganyosan felpattant, s oldalt dőlt. Bikov leugrott a járműről, a rettenthetetlen geológus azonban már a földön ült. A vezetőnek csak ekkor jött meg a hangja.
— Mit legénykedik, Jurkovszkij elvtárs?! — förmedt rá. — Hogy mert ekkora kockázatot vállalni? Tüstént menjen a parancsnokhoz, és jelentse…
— Ugyan már, Alekszej Petrovics! — Jurkovszkij ügyesen felpattant, megrázta magát, mintha azt ellenőrizné, minden rendben van-e; hangja már nyugodt volt. — Négy méter, hiszen ez semmiség! Lássa be…
Bikov azonban már tombolt.
— Nagyszerűen leereszkedhetett volna kötélen is! Úgy viselkedett, akár egy vásott kölyök! Épp a legjobbkor talált rá időt, hogy tréningezzen… Az ördög tudja, mit művel!
— Ugyan, hagyd, Alekszej! — Dauge barátságosan átölelte Jurkovszkij vállát. — Persze hogy olyan, akár egy kölyök! De mit tehetnél ellene, igazi bátor fickó!
— “Bátor fickó”! Ha a nyakát töri, akkor bizony vesződhettél volna vele…
— Hibás vagyok, elismerem, Alekszej Petrovics — szólalt meg hirtelen Jurkovszkij, s Bikov haragja egyszerre elpárolgott.
— Jelentse vitézkedését a parancsnoknak! — dünnyögte, s a sziklához lépett, hogy letekerje róla a kötelet.
A geológusok segítettek neki.
— Kár felrobbantani — mondta Dauge a sziklára mutatva, melyet körbefont a talaj menti forgószél, amikor munkájuk befejeztével összegyűltek a jármű nyitott ajtajánál. — Barbárság megsemmisíteni Jurkovszkij hőstettének emlékművét…
S akkorát csapott barátja hátára, aki éppen befelé mászott a kocsiba, hogy az egy pillanat alatt eltűnt a zsilipkamra sötétjében.
Jermakov dél felé irányította a terepjárót, s közvetlenül a Vénusz-fogak soránál állította meg. A halálra ítélt sziklák már eltűntek a szemük elől, elbújtak a látóhatár, a fekete porvihar mögött.
— Kezdhetjük, Anatolij Boriszovics? — kérdezte Bikov.
— Gyerünk…
Bikov rátette kezét a rádió-távirányítású robbantószerkezet karjára, s megnyomta azt. Fényes, fehér villanás futott végig a képernyőn, majd minden elsötétült a távolban — három vérvörös, lángoló füstoszlop emelkedett imbolyogva a magasba, és ott lebegett, amíg gomba alakú felhővé nem változott. A távoli Golkonda zúgását elnyomva, mennydörgésszerű robaj úszott feléjük, elzúgott a Fiú felett, s dübörögve továbbvágtatott.
A fekete hóeső még aznap elállt, s hirtelen érthetetlen sötétség köszöntött be. Váratlanul kihunytak a bíborszínű felhők. Süket éjszaka borult a pusztaságra. A szurokérc homok körös-körül egyszerre foszforeszkálni kezdett, kékes, világító füst bújt elő a talaj réseiből, s úszott a szélben.
Megkezdték a rádió-irányjelzők felállítását. Sötétben, a sisakjukhoz erősített lámpák vagy a Fiú reflektorainak fényében dolgoztak. A rádió-irányjelzőket nem volt nehéz összeszerelni és felállítani — nemhiába gyakorolták oly gondosan a hetes számú űrrepülőtéren. — A szelén-cérium elemek hatalmas vásznainak a kiteregetése viszont sok időt vett igénybe. Összességében több száz négyzetméter rugalmas, vékony hártyát kellett kicipelniük a járműből, szétteríteniük a földön, s beszórniuk homokkal. Unalmas és fárasztó munka volt ez. A nap végére erejük elfogyott, valósággal belezuhantak ágyukba, s csak nagy nehezen tudtak magukba erőltetni egy csésze erőlevest kenyérrel.