Csak a geológusok és Bikov dolgoztak. Jermakov képtelen volt mozogni, órákon keresztül a terepjáróban ült, tartotta a kapcsolatot a Hiusszal, próbált televíziós kapcsolatot teremteni; vezette a naplót, rögzítette a gyorslaboratóriumok eredményeit, rajzolta a Golkonda környékének térképét, egy műanyag lapra színes és fekete tussal gondosan felrajzolta a terep körvonalait és az egyezményes jeleket; szürke ajkát beharapva tapogatta az üresedő vizestömlőket, s vöröses szemhéját lehunyva, magában számolt valamit. S szokása szerint huszonnégy óránként, a Hiusz időszámítása alapján öt perccel éjfél előtt eloltotta a terepjáró összes lámpáját, felmászott a parancsnoki toronyba, a távolságmérő lencséjéhez tapadt, s hosszasan figyelt dél felé. Amikor a soron következő irányjelző körül letemették a “takaró”-t, Bikov segítségével kimászott a járműből, ellenőrizte az állomás felállítását, s ő maga hozta működésbe.
A kapcsolat a Hiusszal időnként nagyszerűen működött — a Vénusz légköre szeszélyeskedett. Ilyenkor Jermakov három-négy óránként is beszélgetett Mihail Antonoviccsal.
Krutyikov kérdezősködött, üdvözletét küldte. Elmondta hogy jól van, minden a legnagyobb rendben, hangjából azonban gyakran akkora honvágy csengett ki a Föld és társai után, hogy Bikovnak összeszorult a szíve. Hiszen a navigátor még mit sem tudott Bogdan haláláról…
Ennek ellenére felemelő, igazából boldog percek voltak ezek. Sajgó, fáradt testük elernyesztve, a zsákokon terpeszkedtek, és mint kellemes zenét hallgatták a navigátor távoli, rekedt hangját. S közben arra gondoltak, hogy már nem sok maradt hátra, de jó, hogy a derék Mihail Antonovics él és egészséges, s a Hiusz nemsokára iderepül, az új űrrepülőtérre, hogy felvegye és elvigye innen őket.
A legénység egészségi állapota tovább romlott. Igyekeztek ugyan gondosan leplezni bajaikat, de ez egyre nehezebben ment. Bikov, amikor éjszakánként arra ébredt fel, hogy fáj a szeme, gyakran látta, amint Jermakov, lábbelijét levéve, dagadt bokáját vizsgálgatja, s összeszorított foggal, halkan nyög.
Jurkovszkij társai előtt titkolva kötözgette a fekélyeket kezén és lábán. A legrosszabbul Dauge volt. Szinte teljesen egészségesnek tűnt, az érthetetlen s rejtett kór azonban lassan pusztította. Lefogyott, magas láza makacsul tartotta magát. Jermakov megtett mindent, ami tőle tellett — nyugtatókat adott be neki, elektroterápiát alkalmazott, mindez azonban alig segített. A betegség nem múlt el, s néha különös lázálmokat váltott ki, a geológus ilyenkor üvöltözve menekült a képzelt kígyók elől. Szörnyű látvány volt, s egyikőjük sem tudta, hogy mit tegyen. Ezekben a percekben senkit nem látott maga előtt, amikor viszont magához tért, nem emlékezett rá, mi történt vele…
Vége felé közeledett a második rádió-irányjelző állomás felszerelése. Csupán néhány óra munka maradt hátra, amikor Bikov visszarohant a terepjáróhoz, hogy letörölje homlokáról a verítéket, s egy kicsit pihenjen.
A geológusok a szabadban ügyködtek, éppen az utolsó százkilós szelén-cérium “takaró”-t terítettek le. Jermakov komor, elégedetlen arccal a rádióval bajlódott.
Bikov egy percnyi várakozás után óvatosan megkérdezte: — Komoly hibák?
Jermakov összerezzent, s megfordult.
— Á, maga az, Alekszej Petrovics… Igen, az összeköttetés megszakadt.
Váratlanul és elég különös módon…
Kiegyenesedett, s egy szivaccsal megtörölte összepiszkolódott kezét.
Bikov várakozón meredt rá.
— Mihaillal beszéltem… és — a parancsnok habozott —, s egyszer csak megszakadt az összeköttetés.
— Valami történt a berendezéssel?
— Nem, a készülékkel minden rendben van. Nyilván balszerencsém volt.
Eddig kivételesen jó volt a kapcsolat.
A parancsnok szavaiban Bikov szokatlan dolgot fedezett fel. Egy ideig némán nézték egymást, majd Jermakov megkérdezte: — Sok van még hátra?
— Nem. Úgy kétórányi munka. Nem több…
— Rendben. — A parancsnok a karórájára pillantott, s mintegy mellékesen megkérdezte: — Alekszej Petrovics, véletlenül nem vett észre felvillanást délről?
— Délről? A Hiusz irányából? Nem, Anatolij Boriszovics.
Hiszen délen, a mocsár körzetében nem szokott villámlani.
Legalábbis eddig nem.
— Igen-igen, Igaza van… — Jermakov már nyugodtan beszélt. — Menjen, fejezzék be, s azután pihenjenek le. Nem sok maradt már hátra.
Bikov Ismét feltette sisakját, s felállt. Egyszerre kipihentnek és vidámnak érezte magát. Még elidőzött a kijáratnál.
— Nemsokára visszajövök, s segítek magának kimászni, Anatolij Boriszovics.
Jermakov felkapta fejét, ismét az órájára pillantott, s érthetetlenül annyit mondott: — Figyelni kell a látóhatárt, Alekszej Petrovics.
— A látóhatárt?
— Igen, igen, délről, a mocsár felől…
— R-r-rendben.
Bikov, amikor éjszaka felébredt, észrevette, hogy Jermakov a rádiókészüléknél ül. Összeköttetés most sem volt. A Hiusz egész éjjel hallgatott. Egész éjjel s másnap egész nap…, A harmadik, utolsó irányjelző állomást rendkívül gyorsan, kevesebb, mint tíz óra alatt sikerült felállítaniuk. Jermakov kimászott a Fiúból; erősen bicegve végigsétált a szelén-cérium szövet rugalmas, homokkal és kaviccsal beszórt felületén, ellenőrizte a kapcsolási rajzot, majd működésbe hozta a berendezést.
Az űrhajósok körülállták a homályosan csillogó kis tornyot, és hallgattak. Semmi nem változott. Ott, ahol sisteregve fortyogott a Golkonda uránkatlana, mint régebben, ismét bíborszínű fal emelkedett a magasba. A talaj reszketett a lábuk alatt. Délen, áthatolhatatlan sötétben forgószelek száguldottak a fekete sivatagban. A jelzőállomás alig hallhatóan fütyült, s a láthatatlan, vékony rádióhullám gyors köröket írt le az égbolton — a látóhatártól az égbolt csúcsáig és vissza, mintha óriási, végtelen spirált tekerne le.
A munkát befejezték. A Fiú távozik, a Hiusz pedig felszáll a gigászi mocsárból, s visszatér a Földre. A fekete ég még sokszor borul majd bíborszínű fénybe, tucatszám érkeznek majd az űrhajók, a három alacsony kis torony pedig makacsul küldi az éterbe hívójeleit: “Itt a leszállóhely, itt a Golkonda, világűr óceánjainak vándorai, itt van utatok célja!”
— Tehát… az Urán Golkonda egyes számú űrrepülőtere készen áll az első űrhajók fogadására — jelentette ki csengő hangon Jermakov. 19… szeptember tizenhatodikán, tizenhét óra negyvenöt perckor.
Mindnyájan hallgattak. Jermakov felemelte kezét, s ünnepélyesen, hangosan és jól érthetően kijelentette: — Mi, a Hiusz szovjet űrhajó legénysége, a Szovjetunió nevében kijelentjük, hogy mostantól az Urán Golkonda minden kincsével együtt az emberiség közös tulajdona.
Bikov az irányjelző állomáshoz lépett, s széles lobogót tűzött az állomás hatszögletű árbocához. A szél belekapott, és kifeszítette a vörös, a bíborszínű félhomályban majdnem feketének tetsző, aranycsillagos, sarló-kalapácsos zászlót, hazájuk lobogóját.
— Hurrá! — kiáltotta Jurkovszkij, s Dauge összecsapta tenyerét.
Az ünnepélyes szertartás ezzel véget ért.
Jermakov miután visszatért a terepjáróba, rögtön odaült a készülékhez, Jurkovszkij pedig levette sisakját, kinyújtózott, elkeseredetten ásított, s az ágyára zuhant.
— Tehát, Johanics, mivel kínálsz meg? — érdeklődött.
Bikovnak ekkor eszébe jutott: ma van Johanics születésnapja. Még amikor az első irányjelzőt szerelték, Dauge célzott erre, s ünnepélyesen meghívta őket, hogy “megfelelő ételek és italok elfogyasztásával s illő beszédekkel ünnepeljék meg ezt a nevezetes dátumot”.