Versben hívta meg őket: Az estélyen, mit én adok, kéretik megjelenni.
Ne feledjék a divatot, s a fürdést. Elég is ennyi.* A versrészleteket Erdődi Gábor fordította Bikov kedélyesen elmosolyodott, s megkérdezte: — És hol vannak az ígért ínyencfalatok?
Dauge sürögni-forogni kezdett, keresgélt hátizsákjában — előhúzott egy gondosan papírba csomagolt üveget, két doboz ringlit s egy vastag tábla, lett füstölt szalonnát.
Mindezek a finomságok nem tartoztak az űrhajósok szokásos étrendjéhez. Dauge ügyeskedve, titokban hozta ezt magával. Bikov szalvétát terített az asztalra, a tálalószekrényből poharakat, villákat s polietliénzacskóból kenyeret húzott elő.
Jurkovszkij köhintett, jelentőségteljesen megállapította: “Ez remek!” — s közelebb húzódott a sebtében összeállított ünnepi asztalhoz. A páncélozott terepjáró kabinja egyszerre ünnepélyesebb lett. Szokatlanul meghitt légkör vette körül őket. Dauge kibontotta az üveget, a szalvéta közepére állította, s élvezettel dörzsölte kezét. Jurkovszkij fésülködött. Bikov gondolt egyet s szkafandere fölé nyakkendőt kötött, ezen az ünnepelt elcsodálkozott, s egyszerre jobb kedvre derült.
Amíg a sokat ígérő készülődés tartott, Jermakov sisakját le sem véve a készüléknél ült. Számításokat végzett, majd hívni kezdte a Hiuszt.
Az éter azonban néma maradt. A hangszóró krákogott, sivított, recsegett.
Mihail Antonovics nem válaszolt. Jermakov kikapcsolta a készüléket, fáradtan lehúzta sisakját, s gondosan felakasztotta a falra. Bikov csodálkozva vette észre, hogy a parancsnok arca elsötétült és megkeményedett. Jermakovot valami nagyon nyugtalanította. Most nyugtalan, amikor végigjárták ezt a nehéz és roppant fáradságos utat, s amikor nem maradt más hátra, mint hogy kiadja az utasítást Krutyíkovnak. s várják a Hiusz megérkezését a leszállótérre? Különös… Alekszej Petrovics alsó ajkát gyűrögette.
— Barátaim, javaslom, hogy mindnyájan pihenjetek le… — Jermakov elhallgatott, s szemöldökét felhúzta, csodálkozva szemlélte barátait. — Mit találtak ki?
— Meghívom a tiszteletemre adott estélyre — kezdte csüggeteg hangon Dauge. A parancsnok arckifejezése meglepte. — Anatolij Boriszovics!
Hiszen ma ünnep van… bizonyos értelemben, befejeztük…
— Születésnapja van, Anatolij Boriszovics — jelentette ki vidáman Jurkovszkij, s az üveggel bajlódott. — Igyunk egy korty konyakot, s beszélgessünk egyet!
Jermakov rápillantott, majd a zavart Johanicsra, a derék Bikovra (aki tenyerével sietve eltakarta az ostobán felkötött nyakkendőt). Szemében meleg fény gyűlt.
— Rendben — egyezett bele, s letette a térképet, mely a rádiókészülék mellett, az asztalon feküdt.
Mindnyájan illedelmesen helyet foglaltak az abrosz körül.
— Lesz pohárköszöntő? — érdeklődött Jermakov, miközben átvette Jurkovszkij kezéből a sárga poharat.
— Feltétlenül — felelte a geológus, s ünnepélyesen belekezdett: — Ma kettős ünnep van! Ezen a napon jött a világra a nagy J. I. Dauge, és született az Urán Golkonda névre hallgató, apró leszállótér. Mindkettőjük előtt fényes jövő áll, s mindketten oly drágák szívünknek. Éljetek, viruljatok és szaporodjatok! Hurrá-á-á!
A szabadban forró szél süvített, fekete homok kavargott a Fiú körül.
Idegen, sötét éjszaka vette körül minden oldalról az élet és fény apró, kellemes szögletét.
— Remek ringli — mondta Jurkovszkij, s gondosan villájára szúrta az étvágygerjesztő, apró tekercset. — Imádom a ringlit…
Johanics megcsóválta a fejét, s ezekkel a szavakkal fordult Jermakovhoz.
— Mellesleg a ringlivel volt egy meglepő esetem.
Pontosabban nem is a ringlivel, hanem… Képzeljétek el a Góbit, sivatag, néhány sátor, geológiai expedíció.
Háromszáz kilométerre egyetlen lakhely sincs, csodás, vad vidék. S nekünk, fiatal gyakorló geológusoknak volt egy üveg konyakunk s egy doboz féltve őrzött ringlink. Vártuk a nagyszerű, ünnepélyes eseményt, hogy majd ahogy illik… — Dauge sokatmondón csettintett ujjával. — Nos, kivártuk.
Ahogy most is, eljött egyik társunk születésnapja.
Összegyűltünk a sátrunknál, az összes gyakornok, hat fiatal. Kinyitottuk a konyakot, felvágtuk a kenyeret, kezet mostunk. Megtálaltunk a teodolit tokján, s ha jól emlékszem, a többiek mohó tekintetétől követve hozzáláttam, hogy felnyissam a ringlit. Képzeljétek el, állandóan csak bárányhúst, sonkát ettünk… kívántunk valami pikánsat, alig tudtuk türtőztetni magunkat! S lám, alighogy kinyitottam…
Dauge szünetet tartott. Bikov türelmetlenül köhintett, s megkérdezte: — Felnyitottad, na és?
— Képzeljétek, nem is emlékszem, hogyan történt. Véletlenül társaim fölé pillantottam. Természetesen ők is mindnyájan a konzervdoboz fölé hajoltak, s látom: a szomszéd homokbucka oldalán tekergőzve kúszik egy hatalmas, szürke féreg… Igazi óriáskígyó, Boa constrlctor… Ilyen óriási gyűrűkben csavarodott…
— Hazudsz! — szakította félbe meggyőződéssel Jurkovszkij.
— Várjon, Vlagyimir Szergejevics! — állította meg haragosan Bikov. — Engedje, hogy végigmondja.
— Nem hazudok, Vologya, olgoj-horhoj volt.
— Olgoj… micsoda? — kérdezte Bikov.
— Olgoj-horhoj — Ismételte Dauge. — Ha jól tudom, az egyetlen szárazföldi élőlény, mely elektromossággal van felfegyverkezve.
Jurkovszkij összevonta szemöldökét, próbált visszaemlékezni.
— Olgoj-horhoj? Azt hiszem, először fél évszázada Iván Jefremov örökítette meg az egyik, Góbi sivatagról szóló elbeszélésében, így van?
— Így — helyeselt Dauge. Majd kiderült, hogy ezalatt a tél évszázad alatt mi nem a harmadik, hanem a negyedik expedíció voltunk, mely találkozott vele.
— S végül mi történt? — Bikov nem bírta ki, hogy közbe ne kérdezzen.
Dauge sóhajtott.
— Természetesen semmi különös. Felüvöltöttem, s talpra ugrottam. A ringli kiömlött a földre. A sátorba rohantunk fegyvereinkért, de mire visszatértünk… — Széttárta karját. — Semmi esélyünk nem volt. Az elektromos kígyó eltűnt.
— Nyilván kaptál ezért a fiúktól — jegyezte meg Jurkovszkij, s közelebb húzódott a ringlihez.
— A, dehogy! Az expedíció végéig másról sem folyt a szóbeszéd, csak az olgoj-horhojról.
— Én még hozzá hasonlót sem láttam soha a sivatagban — tette hozzá Bikov.
Dauge megmagyarázta, hogy az olgoj-horhoj bizonyára csak a mongol Góbi legforróbb és legeldugottabb vidékein él.
— Van egy feltételezésem — mondta Jurkovszkij.
— Megbocsássanak — szakította félbe őt Jermakov.
Felállt, s bekapcsolta a rádiót.
A helyiséget egyszerre füttyszó és recsegés töltötte be. A geológusok egymásra néztek.
— Nincs összeköttetés? — kérdezte nyugtalanul Dauge.
— Már második napja nincs — felelte halkan Bikov, s a parancsnokra sandított.
Jermakov elfordította a készülék hangerőszabályozóját — a recsegés nyomban elcsitult.
— Elindulunk a Hiuszhoz — az órájára pillantott — egy jó óra múlva. Ha természetesen nem történik változás…
Az űrhajósok meghökkenve néztek egymásra.
— Elnézést — komorodott el Jurkovszkij —, és a Füsttenger?
— Hát nem megyünk el a Füst-tengerhez? — kérdezte csodálkozva Dauge.