— “Elmennek örökre talán…” — ismételte töprengve Dauge. — Remek, Vologya, nagyszerű…
Töltöttek, s mindnyájan ittak egy kupicával. Jurkovszkij csüggedten kezére hajtotta szép, kissé őszülő fejét.
Jermakov feszülten töprengett valamin, percenként gépiesen az órájára pillantott. Bikov egészen elszomorodott, hátradőlt székén, s lehunyta szemét.
Emlékezetében felidézte a szívének oly kedves, de borzasztóan távoli képet — mélykék égbolt, könnyű, simogató, langyos szellő, fehér felhőfoszlányok tükröződnek egy tócsa sötét, remegő felületén… A Föld…
Jermakov hirtelen felállt. Teljesen nyugodtan, szemét le nem véve órája számlapjáról, jelentette ki: — Elnézést, kikapcsolom a világítást. Körül kell nézni. Segítsen, Alekszej Petrovics.
Felkapaszkodott a parancsnoki toronyba. Jermakov eloltotta a lámpákat, a távolságmérőt dél felé irányította, s a lencsékhez tapadt. Bikov a második távolságmérőhöz hajolt. Szeme előtt, a foszforeszkáló vonalakkal keresztezett, ólomfekete körben egymás után két vérvörös csillag lobbant fel, közvetlenül a látóhatár feneketlen, fekete csíkja felett.
— Kezdje meg a leolvasást — szólalt meg a füle mellett hirtelen rekedt hangon Jermakov. — Számoljon, Bikov! Mit késlekedik, az ördögbe!
Bikov habozás nélkül, gépiesen és gyorsan bemérte a furcsa felvillanásokat. A vörös csillagok elhalványultak s kihunytak. Jermakov bekapcsolta a világítást a toronyban, s lázasan kapkodva leolvasta a távolságmérő dobjáról az értékeket.
— Mennyi magánál? — kérdezte sietve.
— A magasság tíz fok, nyolc perc, az azimut tizenhárom fok, huszonhat perc… De ami…
— Hallgasson, Alekszej Petrovics! — Jermakov feljegyezte noteszébe a számokat. — Hallgasson! Erről majd később!
Bikov ujjával alsó ajkát gyűrögette.
— Világítást! — kiáltott fel hirtelen Jurkovszkij. — Kapcsoljátok be a világítást! Daugénak ismét rohama van!
A Golkonda utolsó szava
A Fiú lassan haladt előre. A képernyőn sűrű sziklarengeteg, a kő-káosz körvonalai siklottak tova. A Golkonda távoli visszfénye ott táncolt a hatalmas kövek fehér, repedezett vállán.
Még ezen az úton is kétszer ilyen gyorsan hajthatott volna a Fiú vezetője, de valahányszor a terepjáró megrázkódott a soron következő gödörben, Jurkovszkij a sötét utasfülkében álmában hangosan felnyögött, s Bikov összeszorította a fogait, mintha az ő fekélyekkel borított teste lángolt volna kínok között.
A hajtómű egyenletes zúgásán áttört a rádió fojtott recsegése: a parancsnok egy percre sem kapcsolta ki a készüléket. A lehajtható asztalnál ült, és papírlapokkal zizegett. A rázkódás bizonyára alaposan zavarta, de hallgatott.
Mennyire nem hasonlított mindez arra a képre, amit Bikov oly gyakran maga elé képzelt! Befejezték a felderítő utat, felépítették az űrrepülőteret, a Hiusz ünnepélyesen leereszkedik a szabaddá tett síkságra, nagyszerű, feledhetetlen a találkozás, kényelmes kajütök, a derék, bátor Mihail Antonovics, és végül — indulnak haza! S ehelyett: különös felvillanások dél felől, örült futás a feltúrt földön, s a parancsnok különös, hideg, izgatott arca. Bikov még sohasem látta ilyennek… Nos, érthető, kockázatos lett volna várni, amíg helyreáll az összeköttetés a Hiusszal, amikor járművük fedélzetén ott a nagybeteg Dauge, s a vízkészlet mindössze három-négy napra elegendő. Világos, miért döntött úgy Jermakov, hogy visszatér a Hiuszhoz. De miért siet ennyire? Miért tulajdonított a parancsnok ekkora jelentőséget a felvillanásoknak délen? Hiszen látnivaló — várta őket. Csak nem Mihail az? Csak nem…
— Alekszej Petrovics, beszélnem kell magával — szolalt meg halkan Jermakov.
Bikov hátra sem fordulva válaszolt, figyelmét teljesen lekötötte az út.
— Hallgatom, Anatolij Boriszovtcs.
Gödör. Rázkódás. Halkan nyögdécsel az alvó Jurkovszkij.
— Állítsa meg a járművet!
— Értettem…
Jermakov sisak nélkül ült a lehajtható asztalnál. Lágy, kék fény világította meg a térképet, a parancsnok ceruzával játszó, vékony, fehér ujjait.
— Figyeljen Ide, Bikov! Nagyon fontos. Két fellobbanás délen, emlékszik?
— Igen.
— Meghatároztam a koordinátáikat, mert feltételeztem, hogy ezek jelzőrakéták…
— A Hiusz?!
— Ezt nem tudom, Nézze…
A felderített terület térképe volt előtte. Bikov megpillantotta rajta a majdnem szabályosan kör alakú, hatalmas mocsarat, az iszapkrátert s benne egy keresztet — a Hiusz leszállásának helyét. A Fiú útját a sivatagon és a sziklavonulaton keresztül a Golkonda-1 leszállótérig világosan kivehető, pontozott vonal jelölte. Élesen kitűnt a Golkonda fekete tintás foltja, melyet a Füst-tenger haloványszürke csíkja övezett.
Jermakov ceruzája hegyével a mocsártól délkeletre eső, apró, vörös körre mutatott.
— Nos, ez az a pont. Látja, hogy a mocsártól távolabb van… Pontosan innen engedték fel a rakétákat, természetesen ha egyáltalán rakéták voltak.
A bemérés pontossága — öt-hét kilométer.
— Hogyan és miért szállt át ide a Hiusz?
— Nem mondtam, hogy ez a Hiusz. De…
— Mi?
Jermakov összegörnyedt, s megsimogatta beteg lábát.
— Nos, Bikov. Most a Hiusz leszállóhelyéhez megyünk. A mocsárhoz. A rakétákat egy másik expedíció is felbocsáthatta, akik tudták, hogy mi ebben a körzetben tartózkodunk. Lehetséges, hogy automatikus vezérlésű teherűrhajó. De az is lehet, hogy semmi nincs ott. Láthattunk légköri felvillanásokat is…
Különös módon egybeesnek azonban a mi megbeszélt jelünkkel.
— Pontosan húsz nulla nullakor? — kérdezte Bikov.
— Húsz óra tizenkét perckor — pontosította hidegen Jermakov.
— Mihail pedig, ha valami történik… pontosan húsz órakor kellett, hogy jelzést adjon?
— Igen.
Bikov világosan érezte, ahogy a rossz előérzet fagyosan összeszorítja szívét.
— Nagyon furcsa módon szakadt meg az összeköttetés — folytatta Jermakov, mint aki hangosan töpreng. — A hangszóró zúgni kezdett, és ez szinte teljesen elnyomta Krutyikov hangját. Az volt az érzésem, hogy izgatottan engem szólított! Túlságosan is izgatottan… Utána csönd lett.
Immár harmadik napja hallgat.
Bikov föléhez hajolt. Szeme, akár egy macskáé, egy pillanatra felcsillant a kabin félhomályában.
— Így vagy úgy, egy térképet magának adok. Rejtse el és tartsa magánál. Mindig legyen magánál. A második nálam marad, ide teszem, az asztalba. Bármi történjen, irány a mocsár.
Ne keressen új utat. Nincs vesztegetni való időnk. Tartson mindig a Hiusz felé. És csak akkor, ha a Hiusz nem lesz az ingoványban…
Bikov visszafojtotta lélegzetét.
— Egyébként remélem a legjobbakat — fejezte be Jermakov olyan hangon, hogy Bikov megértette: a parancsnok egyáltalán nem reménykedik a jobbik esetben.
Néhány másodpercig hallgattak.
— Nos, ez minden, amit mondani akartam magának. Tartsa az irányt a mocsár felé! — Jermakov halkan köhintett, s a rádiókészülék felé fordult.
A Fiú, a kőtörmeléket maga alá gyűrve, ismét nekilódult.