Bikov már nem törődött Jurkovszkij nyögdécselésével. A sebességmérő mutatója elhagyta a harmincas számot. A terepjáró gyorsított.
“A Hiusz — gondolta Bikov. — Mihail Antonovics… Csak nem történt valami baj? Csak nem pusztult el a űrrepülő?”
Beesett, beteges, lázrózsáktól vörös arcát hátravetve horkol a szerencsétlen Dauge. Iszonyatos, felfoghatatlan betegség kínozza. Mi ez? Semmilyen gyógyszer nem segít. “Ugyanaz a láz, ami elpusztította a cseh űrhajó legénységét” — mondta Jurkovszkij. Homoki láz. De miért csak Johanics kapta el? Itt, a Fiúban mindnyájan egyforma körülmények között voltak. Igaz, ott a sziklák között, amikor az eltűnt Bogdant keresték, Dauge egyszer sisak nélkül mászott ki a járműből, s elég sokat nyelt a porból… De ha ez homoki láz, az a bizonyos, akkor Johanicsnak, a derék és becsületes Daugénak, nagyon sanyarú sora lesz. Jermakov mondta: “A kék égbolt bármely betegség esetében a legjobb orvos.” De mi van, ha még sokáig, nagyon sokáig nem pillantják meg a kék eget?… Szegény Johanics!
Bikov szeme begyulladt. Bal kezét lekapta a gombokról, s óvatosan megdörzsölte duzzadt szemhéját.
— Fáj? — kérdezte váratlanul Jermakov.
— Igen. Izgat…
Jermakov óvatosan átült a szomszédos székre, s a sebességmérőre nézett. Óránként negyvenöt kilométer.
Kevés. A terepjáró a köveket aprítva megrendült, lánctalpa megcsörrent. “Az ördögbe!” — nyögött fel hátul Jurkovszkij.
A sebességmérő mutatója már a hetvenes számnál remegett…
…A Fiú nem volt messze a sziklavonulattól, amikor Bikov vörös foltokat és csíkokat figyelt meg előttük útjukon, melyek fölött nehéz, lilás gőz vibrált. A szokatlan tűzfolyam elállta a Fiú útját. Bikov megállította a terepjárót, s halkan hívta Jermakovot. Egy Ideig mindketten a kémlelőnyílás fölé hajoltak, s némán szemlélték a különös jelenséget.
— Megpróbálunk átjutni? — kérdezte végül Bikov.
Jermakov bizonytalanul csóválta a fejét.
— Nem… nem érdemes. Jobb, ha megpróbáljuk megkerülni.
— Mi lehet ez?
— Fogalmam sincs… Menjünk közelebb a terepjáróval.
A Fiú lassan kúszott még kétszáz métert s megállt. A fekete talajon élénkvörös fényben kacskaringós csíkok villództak. A távolban, a lilás ködfüggöny mögött tömör málnaszín folttá olvadtak egybe. Úgy tűnt, hogy izzó láva ömlik valahonnan, s beborítja a sivatagot. Bikov látta, ahogy lassan, emberi szem által szinte észrevétlenül közeledett a vörös folt egy hatalmas, fekete hömpölykőhöz. A kő lábánál felemelkedett, megduzzadt, s felkúszott a sziklára…
— Mozog — dünnyögte Jermakov.
A szikla eltűnt a mozgó, vörös tömeg alatt. — Mi az ördög!
— Menjünk ki és nézzük meg! — javasolta határozottan Jermakov.
Gyorsan felállt, de akaratlanul is felnyögött, s visszazuhant az ülésre. — Nem, nem tudok járni… Ébressze fel a geológusokat, Alekszej Petrovics.
Egy kis időbe telt, amíg el tudták hagyni a terepjárót.
Valami elképesztő iszonyatot sugárzott a málnavörös massza. Még Jurkovszkij is elhallgatott, amikor Bikov óvatosan felajánlotta:
— Odamehetünk, és manipulátorokkal Is megvizsgálhatjuk ezt a micsodát…
— Megtehetjük — erősítette meg bizonytalanul Dauge. — Szerintem ez nem láva…
Jermakov lehajolt, s fintorogva a lábát tapogatta.
— Legyenek óvatosak. A legkisebb veszély esetén térjenek vissza a terepjáróba. Elmenekülni mindig lesz idejük. Nagyon lassan mozog.
A zsilipkamra ajtaja előtt Bikov hátrapillantott Jermakov görnyedten ült az irányítópultnál, s nem vette le tekintetét a bíborvörös csíkról, amit a kémlelőnyíláson keresztül látott. Nem vette magára a különleges védőöltözetet, s Bikov a képernyő rózsaszín fényében látta keményen ökölbe szoruló kezét…
A remegő, kocsonyás tömeg oldalvást haladt előre, s hatalmas félkörben ölelte körül a terepjárót. Előrenyújtott, hosszú csápjai mintha letapogatták volna a talajt. Csillogó, lilás köd emelkedett a mozgó vörös szőnyeg fölé. A fülhallgatóban a Golkonda távoli zúgása, egyenletes csikorgó zaj hallatszott: a bíborszínű folyam köveket, hömpölykövek szilánkjait sodorta magával.
— Meglepően hasonlít egy élőlényre — dünnyögte Dauge.
— Ne beszélj ostobaságokat, Grigorij! — szólt rá Jurkovszkij.
— Ez élőlény, nézz a csápjaira: keresik az utat a sziklák között…
— Semmit nem keresnek…
Dauge lehajolt, felemelt egy követ, s így szólt: “No, lesz, ami lesz!” — s a követ a vöröses kocsonyába hajította. Bikov, aki nem tudta ezt megakadályozni, minden izmát megfeszítve, készen állt bármilyen kellemetlenségre. Azonban semmi nem történt.
A kő ráesett a vörös felületre, felugrott, egy ideig gördült, majd feketedve megállt. Rózsaszín füstcsíkok emelkedtek a magasba körötte. Majd a kő eltűnt, mintha felolvadt volna — a vörös kocsonya beszívta.
— Normális hőmérsékletű — közölte Jurkovszkij, s a kézi hőmérőt nézegette —, ötvennégy egész háromtized.
Ezekhez a helyekhez mérve nagyon is normális. Nem láva.
Egészen közel léptek a vörös masszához. A lila ködfal egyenest a szemük előtt emelkedett a magasba; még néhány lépés, s rálépnek a málnaszín szőnyegre.
— Nem érdemes továbbmenni — mondta Bikov —, a dózismérő majd megbolondul a sisakomban.
— Igen-n-n — jegyezte meg elnyújtva Johanics. — A rádioaktivitás fokozódik. Micsoda sugárzást bocsát ki magából, Vologya…
— Látom-mordult vissza Jurkovszkij; leguggolt, s figyelmesen nézegetni kezdte a bíborszínű folyam szélét.
Vastag, csillogó hártya borította a talajt, látszólag igen tömör s lukacsos volt, mint a szivacs. Lassan kúszott a földön, helyenként felpuffadt, köveket forgatott ki a homokból.
— Tizenöt centiméter lehet a vastagsága — állapította meg Jurkovszkij, s figyelte, hogyan kúszik fel a hártya a hegyes kövekre. — Grisa, ez nem élőlény! Teljesen közömbös a külsődleges ingerekkel szemben.
— Csodabogár! — Dauge vállat vont. — A szivacs is teljesen közömbös a külső ingerekkel szemben… Nyilván mikrolények telepe.
— Mikrolények… Ilyen erősségű radioaktív sugárzás mellett ebben a körzetben? — Jurkovszkij hangosan töprengett. — Bár az élet képes bármely körülményhez alkalmazkodni. Annál is inkább, mert ez a micsoda maga is sugárzást bocsát ki… Ebben igazad van, Johanics. De hogyan bizonyítod be… Gyerünk, vegyünk belőle mintát, majd otthon megvizsgáljuk.
— Tehát úgy vélekedtek, hogy a Fiúval át lehet kelni ezen a vörös mezőn? — kérdezte Bikov.
A geológusok elhallgattak, majd Dauge szólalt meg: — Sokkal inkább igen, mint nem. Legalábbis ez nem láva.
— Akkor szálljunk be a terepjáróba. Jermakov vár bennünket.
— Mindjárt, Alekszej. Csak mintát kell venni ebből a micsodából.
A terepjáró száz méterre állt tőlük, s csillogott a vörös fényben. Feketéllett a nyitott vezetőnyílás. A málnaszín hártya körbefonta a járművet — távol a sötétben már látszottak lilás párával borított csíkjai. A hártya három oldalról kerítette be a Fiúi.
Bikovot egyszerre elfogta a félelem.
— Gyerünk, gyorsabban, barátaim! — mondta. — Valami nem tetszik nekem a természet eme kíváncsi jelenségének a viselkedésében.
— Rögtön elrohanok egy konténerért, várjatok egy percet! — dünnyögte Dauge, s ingadozó léptekkel a Fiú felé futott.
Bikov tekintetével követte, majd Jurkovszkijhoz fordult, s látta, amint az finn késével próbál egy darabot lemetszeni a hártyából.