— Nem kell, Vlagyimir Szergejevics, minek? Majd manipulátorral veszünk belőle.
Jurkovszkij, miközben a tőrrel mesterkedett, haragosan fújtatott. A kés könnyedén behatolt a rugalmas masszába, amely azonban tüstént össze is forrt mögötte. A geológus vadul tépte és hasogatta a remegő kocsonyás anyagot.
Végül sikerült leválasztania egy vastag, vörös darabot.
Sűrűn dőlt belőle a csillogó gáz. Jurkovszkij felállt, lábával továbbgörgette a levágott darabot — a vörös homokon fényesen felragyogott egy vörös kör. Mögöttük robaj hallatszott. Hátrapillantottak, s meglátták a Fiúról leesett Daugét. Ügyetlen pózban ült a földön.
— Nézd csak! — jegyezte meg bosszúsan Jurkovszkij.
Dauge gyorsan felemelkedett, s lehajolt, valamit keresett a lába alatt.
Bikov észrevette, hogy a lángoló csápok már körbefonták a terepjárót, s vagy háromszáz méterre tőle gyűrűbe fonódtak.
“A kör — hasított hirtelen az agyába. — A lángoló kör… Hol is hallottam ezt?”
Dauge már közeledett, szíjra fűzve húzta a földön maga után a konténert a radioaktív minták számára. Hóna alatt súlyos lemezt tartott.
— A pokolba is! — kiáltott fel csodálkozva Jurkovszkij.
Bikov a lába alá nézett, s észrevette, hogy a levágott darab csillagalakot vett fel, s hosszú csápokat bocsátott ki a vörös szőnyeg felé. Hirtelen eszébe jutott: “A Vörös Kör!
Óvakodj a Vörös Körtől! A Tahmaszib-rejtély…”
Ebben a pillanatban a talaj megrezzent. Bikov elveszítette egyensúlyát, s majdnem elesett. Látta, hogyan zuhant kezéből mindent kiejtve a földre Dauge, s próbált négykézláb felemelkedni Jurkovszkij.
A fekete égbolton vakító, kékesfehér villám lobbant. A második rengés a földre hajította Bikovot. Valami fülsiketítőn reccsent a lába alatt. Körös-körül mennydörgésszerű dübörgés.
— Á-á-á! — kiáltott fel a borzalmas zajban Jurkovszkij, de hangját alig lehetett hallani.
Bikov görcsösen kapaszkodott a talaj kiugró göröngyeibe, s látta, hogy a föld szétnyílt a Fiú mellett, s tűzoszlop tört fel belőle. A lángoló délibábban látszott, hogy őrült sebességgel forogni kezdett a felágaskodó terepjáró lánctalpa, Johanics felállt, majd ismét arcra zuhant.
Kibírhatatlan forróság fonta körül Bikovot, áthatolt ruhája szilikátszövetén. Majdnem eszméletét veszítette, feltápászkodott, nagy nehezen megtartotta egyensúlyát, tett néhány bizonytalan lépést előre, a ferdén álló jármű felé, majd ismét elzuhant — kicsúszott a talaj a lába alól. A dübörgés egy szempillantás alatt elcsitult. A szemét elborító verítéken keresztül Bikov látta, ahogy tompa vörös, hamuvörös szín önti el lassan a remegő repedések borította földet, s hogyan süpped bele az olvadó homokba a vörösre izzott terepjáró.
— Á-á-á! — kiáltotta hátul Jurkovszkij.
Fogait összeszorítva, a rátörő gyöngeséget leküzdve, Bikov arra kényszerítette magát, hogy a panaszos kiáltás irányába kússzon.
Megpillantotta Jurkovszkij feléje nyújtott kezét, mely olyan fekete volt, mintha megégett volna. S neki volt még ereje, hogy belekapaszkodjon, majd a földre nehezedve távolabb vonszolja a geológust a málnaszín ingoványtól.
Később mégiscsak elveszítette eszméletét, de bizonyára nem hosszú időre, mert amikor magához tért, észrevette, hogy Jurkovszkij ott fekszik mellette, ügyetlenül maga alá húzza kezét, hogy a Fiú körül a felizzott föld még nem feketedett meg, s a terepjáró erősen oldalt dőlve áll, mélyen belesüppedt a megolvadt talajba, műanyag páncélja füstöl, szürkébe vált át, s gyorsan sötétedik.
Az égbolton kihunylak a vakító, kékesfehér csíkok. Bikov fülében állandó, átható csörgést hallott, s csak nagy nehezen jött rá, hogy a sugárzásmérő hangja ez. “Tucatnyi, több száz röntgen” — villant agyába, s foszlott rögtön semmivé a gondolat. Felemelkedett, a mozdulatlan Jurkovszkij hóna alá nyúlt (tehetetlenül csüngött a kezén), s a Fiúhoz vonszolta, odább a rózsaszín párától borított, bugyborékoló hártyától. Úgy negyven lépést téve Bikov ráakadt Daugéra. Johanics a hátán feküdt, s begörbedt ujjaival védőöltözetének szövetébe kapaszkodott a mellén.
Bikov melléje fektette Jurkovszkijt, majd barátja fölé hajolt.
Dauge eszméletét vesztette, szaporán, hörögve lélegzett.
Szkafanderének alsó része rongyokban lógott rajta. Alekszej reszkető kézzel, sietve kicsavarta az oxigéncsapot, levette géppisztolyának szíját, derékmagasságban szorosan átfogta vele a mozdulatlan testet, hogy megakadályozza a forró, oxigénben szegény s radioaktív portól telített külső levegő behatolását a ruha mögé. Dauge felnyögött, s szipogva szívta magába az éltető gázt, Jurkovszkij magától feléledt. Magához tért, mozogni kezdett, gyors mozdulattal felemelkedett, s felült. Dauge tovább hörgött.
— Fiú… Anatolij Boriszovics… — dünnyögte Jurkovszkij. — Gyorsabban…
Bikov segített neki talpra állni, s kettesben, imbolygó léptekkel a kihűlő jármű tőlük száz méterre magasodó tömbjéhez vánszorogtak. Átkeltek egy széles, feketéllő hasadékon, majd futásnak eredtek. Jurkovszkij elsőnek próbált bemászni a nyíláson, de visszazuhant.
Bikov félretolta őt, és maga mászott be.
A nyílás erősen megolvadt, ovális alakot vett fel. A páncél még izzott, a forróság behatolt a különleges védőöltözék alá, s tűrhetetlenül perzselte testét. Bikov a sötét keszonban hiába tapogatózott a kapcsoló után, amikor nem találta, felkapcsolta sisakján a lámpát. A zsilipkamra ajtaját nem sikerült kinyitni.
— Anatolij Boriszovics! Jermakov elvtárs! — hívogatta kétségbeesetten, s hirtelen rádöbbent: mindhiába. A parancsnok meghalt.
A robbanás okozta hőmérséklet túlságosan magas volt, minden megolvadt. A Fiú egy ideig fehéren Izzott, Jermakov pedig, amikor magára hagyták, sisak nélkül volt. Ott, a jármű belsejében minden összeégett. Minden — a parancsnok is… Vége…
— A nyílást, a nyílást, az ördögbe is, gyorsabban! — Jurkovszkij bemászott a zsilipkamrába, a belső ajtóhoz ugrott, s meglökte.
Egész testével nekifeszült, s Bikov csatlakozott hozzá. Hiába!
Jurkovszkij vadul verte öklével az acéllemezt.
— Körbe kellene vágni… — hörögte Bikov.
— Mivel, Petrovics? Gyerünk a vészkijárathoz, a vészkijárathoz!..
Bikov kiugrott a szabadba. A másik, a tartalék kijárat, melyet sohasem használtak, a jármű tatjában volt. Amikor azonban megkerülte a terepjárót, megértette, hogy minden elpusztult. A Fiú erőteljesen belesüppedt a magas hőmérséklettől megpuhult talajba, s beleolvadt. A nyílás lejjebb volt, mint a kemény, megolvadt kéreg, s lehetetlen volt odaférni hozzá. A Fiú halott, az élők számára hozzáférhetetlen erődítménnyé vált. Jermakov el van vágva a külvilágtól, s halott. Halott! A parancsnok meghalt!
Bikov fáradtan leereszkedett a forróságot árasztó, összetúrt földre, s kezét arcához emelte. Ujjal beleütköztek a sisak sima rostélyába…
Johanicsot odavonszolták a Fiúhoz, s kényelmesebben leültették. Bikovnak jó néhány percébe került, amíg magához térítette Jurkovszkijt. A geológus egyre a halott jármű körül körözött, se látott, se hallott, s semmire nem felelt. Bikov vállon ragadta, erőteljesen megrázta, erre társa magához tért, s engedelmesen követte.
Dauge még mindig nem tért magához. Nem volt gyógyszer, kötszer.
Nem volt mivel betakarni társuk összeégett lábát. A sisakot sem lehetett lehúzni róla, hogy megitassák vízzel — a robbanás után még túlságosan magas volt a hőmérséklet, több mint 80 fok.