Jurkovszkij és Alekszej Petrovics óvatosan lerakták Johanicsot, turkáltak hátizsákjaikban, rongyokkal csavarták be sebesült lábát. Próbálták mesterséges légzésben részesíteni, de maguk sem tudták, miért teszik, s ruhája rongyaival igyekeztek betakarni meztelen testét az égető szél elől. Bikov percenként megnézte kézi hőmérőjét, a hőmérséklet azonban csak lassan csökkent.
— Meg fog halni — szólalt meg Jurkovszkij. — Másodfokú égési sérülései vannak. Rosszul áll a szénája…
— Hallgass! — üvöltött rá dühbe gurulva Bikov.
— Alekszej! Kúszik — dünnyögte Jurkovszkij mintegy félálomban. — Nézd, kúszik!
— Micsoda? — Alekszej Petrovics körbepillantott, s rögtön megértette.
A Fiú körül lassan, de észrevehetően összezárult a vörös hártya köre. A bíborszínű massza minden oldalról közeledett, eljutott a szörnyű föld alatti robbanás centrumához, amely felgyújtotta a Fiút, s ahol most hatalmas, helyükből kifordított és megolvadt kőtömbök emelkedtek. A mély, fekete tölcsér felett füstfelhők törtek a magasba.
— Ellep — folytatta Jurkovszkij. — összegyűr, széttapos… El kell menni.
— Hová? — Bikov körbepillantott a látóhatáron: a málnaszínű hártya mindenfelől közeledett.
Jurkovszkij nagy nehezen felegyenesedett, Daugéhoz hajolt, s óvatosan hóna alá nyúlt.
— Fogd, Alekszej! Bezárkózunk a Fiúba. Lehet, hogy ott ki tudjuk várni…
Johanics panaszosan felnyögött, amikor átpréselték a szűk nyíláson. A zsilipkamrában még borzasztóan meleg volt, melegebb, mint kint.
— Uramisten! — állapította meg kétségbeesetten Alekszej Petrovics, amikor a hőmérőre pillantott. — Kilencven fok!
Leheveredett a felizzott padlóra, s Daugét magára húzta. Jurkovszkij sietve megpróbálta bezárni a nyílást. Ez azonban nem sikerült: mind a nyílás, mind a fedőlemez elveszítették eredeti alakjukat.
Valahogy mégis rögzítette a nagydarab, forró műanyag lemezt, majd kinézett a résen.
— Mindjárt felmászik a terepjáróra… Nem kerüli ki az akadályokat, felmászik rájuk… Majd meglátjuk.
Ellépett a réstől, s leült a sötétben. Alekszej Petrovics hallgatott, a kinti zajokat s Dauge hörgését figyelte, érezte, ahogy az elviselhetetlen forróság a hátát nyaldossa. Halálra vannak ítélve. A Fiú elpusztul, nincs élelmük, oxigénük, vizük… Johanics rosszul van, borzasztóan rosszul. Mit tehetnének érte? Legalább valamit, az sem baj, ha nem lesz hasznára, de legalább tegyenek valamit, ha más nem maradt hátra…
A Fiú összerezzent, a résen áttörő vörös fény erősödött.
Csikorgás, recsegés hallatszott — a vörös hártya felkúszott a megnyomorított terepjáróra.
Félóra múlva a hőmérséklet hatvan fokra csökkent, Alekszej Petrovics óvatosan lehúzta Daugéről a sima sisakot, s félig nyitott ajkai közé öntött egy korty narancslevet. Johanics félrenyelt, kinyitotta szemét, tekintete tele volt szenvedéssel. Bikov megsimogatta barátja borostás arcát, s ismét visszatette a sisakot fejére.
— Hol vagyunk?
— A Fiúban, Johanics báratom… Megsebesültél.
— Úgy fáj… A lábam… Mi történt, miért van sötét? Miért nem haladunk?
— Robbanás történt, Johanics — felelte Jurkovszkij, s elhallgatott, nem volt elég ereje, hogy végigmondja, amit akart.
— Igen… robbanás… Emlékszem. A földhöz vágott és összeégetett…
Vlagyimir, te érted, Mi ez?…
A föld alatt felrobbant egy atommáglya… Emlékszel… vitatkoztunk rajta… Nem volt szerencsénk… Éppen alattunk…
Dauge szaporán, szaggatottan lélegzett. Alekszej Petrovics teljesen kinyitotta az oxigéncsapot.
— Jó, jó… Még… — Dauge mélyeket és mohón lélegzett. — Hol van Jermakov? Miért hallgattok? Alekszej! Mi történt?…
— Grisa, a Fiú elpusztult… — Jurkovszkij hallgatott egy darabig, majd lassan végigmondta: — Jermakov is meghalt…
Dauge hangja elcsuklott, s a geológus ismét elveszítette eszméletét. A Fiú remegett… valami megcsikordult a páncélon, a rosszul zárt ajtó résein vörös fény vetődött be. Jurkovszkij hirtelen halkan megszólalt: — Griska, Griska, térj magadhoz! Elmegyünk innét… Karon viszünk magunkkal! Grisa!
Dauge reszketve, félálomban hívogatta Mását, és sírt.
Bikov tenyerébe fogta bajtársa súlyos, sisakos fejét, s magához szorította. Dauge elhallgatott.
— Meghalt? — kérdezte idegen hangon Jurkovszkij.
Bikov megcsikorgatta a fogait.
— Nem. Dauge nem halt meg. Magunkkal visszük, világos? Amíg élünk…
— Magunkkal visszük…
Jurkovszkij a nyíláshoz lépett, rátámaszkodott, s alig hallhatóan mondta: — Hat év együtt… A Hold, a Mars pusztaságai…
Váratlanul erőteljes, határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót. Körös-körül éjszaka volt, sötétség… Messze-messze, saját erejétől reszketve, dübörgött az Urán Goikonda, s a látóhatár fölött füstös, tűzzel átitatott hajnalpír terjedt szét…
Százötvenezer lépés
Hárman maradtak.
Dauge nem tért magához. Bikov és Jurkovszkij nagy nehezen kicipelték a szabadba, s egy ideig mozdulatlanul álltak, képtelenek voltak elhagyni a szörnyű helyet. A föld változatlanul remegett. A vörös hártya eltűnt. Még láthatták a vörös szőnyeg maradványait a föld alatti robbanás kivájta tölcsér felett, úgy húsz méterre a fiútól; a hártya mohón és sietve húzódott vissza a feneketlen résbe, s lassan kihunyt a Iila ragyogás. Sötétebb lett.
Bikov már emelte volna a géppisztolyát, hogy búcsúzóul egy sorozatot engedjen el, de meggondolta magát, s visszaejtette. Mindössze egyetlen nyomjelzővel teletöltött tár maradt — hatvan lőszer —, előttük pedig vagy száz kilométer út a homoksivatagban, szurdokban, mocsárban… Száz kilométer, százezer méter, százötvenezer lépés, s mindegyik valami ismeretlennel fenyeget.
— Dísztűz! — követelte rekedten Jurkovszkij, és Bikov géppisztolyát felkapva rövid, fukar sorozatot engedett a magasba…
A zsilipkamrában talált szelén-cérium szövetből valami hordágyszérű alkalmatosságot ügyeskedtek össze, s ráfektették Daugét. Tartós és jó anyag, még arra is jutott belőle, hogy tetőtől talpig becsavarják vele Johanicsot.
Az erős széllel szemben lépdeltek a vaksötétben, melyet csak ritkán világítottak át a hideg, kék felvillanások.
Ezekben a pillanatokban Bikov maga előtt látta Dauge himbálódzó sisakját a hordágyon, Jurkovszkij imbolygó, fekete hátát, a halott homoksivatagot, a világos fénycsíkokkal vegyesen, alacsonyan szálló, súlyos felhőket.
A ragyogás lassan hunyt ki, s ismét sötétség köszöntött be, lábuk homokba süppedt, szél süvített a fülhallgatójukban…
Nem beszélgettek egymással. Nehezen kaptak levegőt, mert takarékoskodtak a folyékony oxigénnel, s a külső levegőt szívták be, ami oxigénszűrőn keresztül jutott hozzájuk. Ez a levegő forró volt, és alig volt oxigéntartalma, fojtogatta őket, görcsösen ásítottak tőle, s közben mohón tátogattak cserepes ajkukkal…
Szomjúság! Mintha homokkal és porral lenne tele torkuk, nyelvük pedig nehéz, száraz, alig forgó kő. S itt, közvetlenül a szájuknál — elég ha csak kinyújtja ajkát — ott a hideg citromlé… savanykás, illatos… Csak egy kicsit le kell hozzá hajtani a fejüket… s kiszáradt ajkaik közé venni a hűvös ebonitcsövecskét… s egy jót szívni belőle… Bikov már érzi, hogyan szorítják össze fogai a sima ebonitcsövet… Csak egy picit… Egy kortyot, csak egy kortyot… Csak megnedvesíteni a nyelvet…