Nem szabad! Meg kell tenniük százötvenezer lépést. Még legalább százezer hátramaradt… és Grisa… Bikov ajkát nyalogatja. Arcától öt centiméterre ott a fekete, hűvös csövecske…
Voltaképp mi szükségük erre? Arra, hogy menjenek és kínlódjanak… A magukét megtették. Messze mögöttük ott táncol a Golkonda fénye az irányjelző tornyok sima acélfalán. Hamarosan, lehet, hogy nagyon hamar, űrrakéták szállnak le itt, s jókedvű és vidám emberek kezdik meg az igazi ostromot. Erősek, egészségesek, és korlátlanul sok, friss, hűvös citromlét isznak majd. S a Golkonda megadja magát. Ennek már semmi köze a két elcsigázott árnyékhoz a szilikátöltözékben. Mi az, ami meggátolja, hogy a földre rogyjanak, hogy kedvükre teleigyák magukat a hűvös itallal, s elaludjanak a homokban?
Ez így igaz… Jó lenne elheveredni, kinyújtani erőtlen lábukat, teleinni magukat s elaludni. Hadd emeljen föléjük homokdombot a fekete szél… Először azonban le kell venni nyakukból a géppisztolyt.
Ugyan, pokolba vele! Mi szükség van rá itt, a halott homoksivatagban!
Itt már régen minden kihalt: mindenki számára világos, hogy ebben a sivatagban a legjobb az lenne, ha lefeküdnének, teleinnák magukat — több mint fél liter van még a termoszban! — s megvárnák, amíg a homok betemeti őket.
Igaz, ott vár még rájuk a mocsár, ahol fegyver nélkül nem boldogulnak. S ott ül a Hiuszban Mihail Antonovics.
Várja őket, álmatlanság kínozza, órákon át ül a rádiónál.
Nélkülük nem repül el, nem repül el, amíg nem kap valamilyen hírt felőlük… lehet, hogy ő maga indul a keresésükre, megsértve ezzel minden utasítást. Hiszen nem tudja, nem tudja, hogy képtelenség Itt élni, ha nem áll rendelkezésedre óriási, óriási mennyiségű friss, hűvös víz tartalékban…
Nem szabad lefeküdni! Grisát oda kell vinni. Mihail Antonovics vár. S Krajuhin is. Mahov is, az a hidegvérű mérnök a Ciolkovszkíjról, az a lány Ashabadban… Minden ember, az egész kedves bolygó vár. Nagyon rossz lesz, ha Itt leheverednek és elalszanak… El lehet odáig jutni, el lehet jutni…
“Bár nincs kedvedre — mégis kell!” mondogatta Johanics.
…Már több mint egy napja járják a süppedős homoksivatagot, s a szél akkora erővel fúj, hogy csak nagy nehezen tudnak állva maradni… Az utóbbi napokban csak egyszer ettek. S inni is csak egyszer ittak. Jurkovszkij elzuhan, elejti Daugét. Bikov megpróbál segíteni neki. “A pokolba!” — hörgi rekedten a geológus. Hogyan juthatnának a “pokolba”, ha képtelenek a rakétáig eljutni? Mindössze százezer lépés maradt, vagy egy kicsivel több…
Bikov leül Jurkovszkij mellé, és vár. Várni azonban nem szabad! Az idő — víz, a víz pedig — élet. Bikov lökdösi Jurkovszkijt. A geológus csak nyöszörög.
— Menjünk, menjünk, Vlagyimir Szergejevics! Alig maradt már hátra.
Jurkovszkij válaszul csak nyög, de nem mozdul. Ekkor Bikov föléje hajót, kitapogatja az oxigéncsapot, s néhány másodpercre kinyitja. Jurkovszkij mohón kapkodja a levegőt, majd lassan, imbolyogva feláll. Alekszej Petrovics segít neki…
Már negyedik napja úton vannak. Az első nap sivatag volt — Jurkovszkij ekkor zuhant el először, s nem akart felállni.
Bikov oxigént adott neki. A második nap… hm… a második nap? Igen, majdnem belezuhant egy futóhomokba vájt mélyedésbe, s Jurkovszkij csak nagy nehezen húzta ki. Még sokáig, vagy egy óráig pihentek ott, s citromlét ittak. Grisa is mintha könnyebben vette volna a levegőt, bár nem tért magához… Jó kis nap volt… Na és, milyen volt a harmadik nap? Igen, amikor karjuk elzsibbadt, erőtlen, érzéketlen lett. Sem felemelni, sem megtartani nem tudták a hordágyat. Grisa háromszor, ötször olyan nehéznek tűnt, mint addig. Hurkot kötöttek, s a nyakukba vették a sebesültet a hordágyon. Azután amíg aludtak, homokdűnét fújt köréjük a szél. S ma, amikor elkezdték a menetelést, megint csak befútta őket. Alig tudta kiásni Jurkovszkijt és Daugét… Úgy bizony, harmadik napja mennek! S naponta átlagban harmincezer lépést tesznek meg. Bikovnak van egy lépésszámlálója. Már százezret megtettek — s az egész távolság lehet vagy százötvenezer. Tehát még ötvenezer lépés maradt.
Megnézték Dauge égési sebeit — bőre lehámlott, fekélyei véreznek… Bikov, ahogy tőle telik, bekötözi a lábát… Majd leveszi Jurkovszkijról a hátizsákot, abban vannak Dauge termoszai. Úgy tűnik, mintha Jurkovszkij titokban kétszer ivott volna belőle.
Ötvenezer lépés…
Bikov cipel mindent. Jurkovszkij ismét elzuhant — a kékes villódzás bizonytalan, remegő fényt áraszt sötét, elnyúló testére.
— Állj fel!
— Nem…
— Állj fel, ha mondom!
— Nem tudok!..
— Állj fel, különben megöllek! — üvölti hangját megfeszítve Bikov.
— Hagyj itt engem és Grisát! — hörgi haragosan Jurkovszkij. — Menj egyedül.
Végül mégis feláll.
Bikov a fáradtságtól félig lehunyt szemhéjain át látja hosszú és esetlen árnyékát — az árnyék imbolyog és rángatózik. A szél irányt változtat — most a hátukba fúj, segít nekik a haladásban, de amikor elcsendesül, testük elviselhetetlenül nehéznek tűnik. Még jó, hogy nincs fekete vihar… Jurkovszkij megint összerogy, mozdulatlanul fekszik, ujjai a nagy szemű homokba túrnak.
Észak felé lassan olvad el a hajnal.
— Felállni!
Az egyik pihenő alatt az elcsigázott és erejét vesztett Bikov elaludt, s meghagyta Jurkovszkijnak, hogy őrködjék. A negyedik napon nem többet mint tizenkétezer lépést tettek meg. Amíg Bikov aludt, Jurkovszkij levette magáról a kakaós és citromleves termoszokat, lehúzta válláról az oxigénes palackot, mindezt gondosan a félig üres zsákra rakta a hordágy mellé, majd a sisakot valahogy a fejére rakva, éjszaka elkúszott a homoksivatagba, hogy meghaljon. Bikov éppen időben ébredt fel. Abban a pillanatban akadt a geológusra, amikor az, érezve, hogy nincs már ereje továbbkúszni, lefelé cibálta fejéről a sisakot, ami azonban beleakadt valamibe. Bikov a vállára vette Jurkovszkijt — egyikőjük sem szólt egy szót sem —, s visszavitte a pihenőhelyre. Segített neki felerősíteni sisakját, visszailleszteni a ballonokat, majd így szólt: — Aludni akarok, szörnyen elfáradtam. Add a szavadat, hogy amíg alszom, nem szöksz el…
Jurkovszkij hallgatott.
— Rettentően szeretnék aludni, rettentően… Miattad nem tudok elaludni, Vologya…
Jurkovszkij makacsul hallgatott, s gyűlölködve szipogott bele a mikrofonba.
— Engedd, hogy aludjak egyet, Vologya!.. Ha felébredek, majd megbeszélünk mindent. Kérem, Vlagyimir Szergejevics…
— Rendben — egyezett bele hirtelen Jurkovszkij. — Aludj csak, Alekszej, minden rendben.
Bikov még akart mondani valami biztatót, de már nem volt hozzá ereje, álomba zuhant…
Ismét bíborszínű felhők borítják be az eget. Vad szél fúj észak felől, segíti haladásukat. A felhők a Golkonda felől érkeztek, amíg Bikov aludt. A látóhatáron forgószelek kígyószerű szalagjai imbolyognak — minden olyan, mint három héttel azelőtt, amikor a Fiú sebesen száguldott a széllel szemben az Urán Golkonda, a pusztulása felé. A Fiú most már halotti mozdulatlanságba dermedt, beleolvadt a megüvegesedett homokba, hatalmas és félelmetes páncéldarab, a Nagy Út bekormozódott emlékműve.
Parancsnoka örök álomra hajtotta fejét, valahol a sziklák között lelte furcsa halálát Bogdan Szpicin… Az expedíció azonban még nem ért véget. Nem ért véget!
Bikov valahányszor felébredt kínzó álmából, iszonyatos gyűlöletet érzett Jurkovszkij iránt. A geológus képtelen volt cipelni a hordágyat. Gyakran el-elzuhant, s elejtette Daugét, Még egyszer megkísérelt elmenekülni a homoksivatagba. Jurkovszkijt azonban nem hagyhatja el!