Vele együtt elvesznének a drága ismeretek, annak az embernek az ismeretei, aki tanulmányozta a Golkonda vidékét. Ez a vakmerő fickó, költő és “szépfiú” el kell, hogy jusson a rakétáig, Ő majd átadja az embereknek a Golkondát, a mesés homok-síkságot, ahol a homok az aranynál, platinánál is értékesebb…
Bikov nagy nehezen áll talpra. Kinyitja az oxigéncsapot: mohón nyeli a levegőt, s sietve tízig számol. Ennyire feltétlenül szüksége van, különben képtelen lépdelni, lába nem engedelmeskedik.
Lassan letérdel, s köhécselve a vállára dönti Dauge ernyedt testét.
Jurkovszkij tovább ül a homokban — a szél néhány óra alatt apró töltést fújt köréje.
— Tudod, Bikov, ez nem járja — jelentette ki rekedt, de nyugodt hangon. — Erre nem vagyok hajlandó…
Bikov legszívesebben darabokra tépné, de nincs ereje, s ezért csak ijesztően rekedt s rozsdás hangon ennyit mond: — Elég a fecsegésből!.. Felállni!
— Hagyj itt minket. Miért kínzód magad? Te is elpusztulsz, és…
— Nem a te dolgod! Felállni! Előre! Jurkovszkij habozik.
— Mi az? Tán a hősök babérkoszorújára áhítozol?… A mártíréra? Te, hólyag! Magam előtt foglak hajtani, amíg magam is össze nem esem! Ha pedig összeesem, te magad kúszol tovább! Megértetted?! Felállni!
S Jurkovszkij feláll. Remek, nagyszerű fickó! Igazi szovjet ember, még ha egy kicsit… Az ötödik kilométer után Bikov már többé nem gyűlöli, a tizedik után pedig mint testvérét szereti. Hallgat a csibész, se szó, se panasz nem hagyja el ajkát, pedig a haja hullik, bőre repedezik, s arca feketébb, mint a sivatag. Imbolyog… Kedves barátom, eljutunk, feltétlenül eljutunk oda! Nézd csak, már tíz kilométert végigtapodtunk. Előre! Előre!.. Egy lépés, még egy, a harmadik…
Jurkovszkij ezt dünnyögi: — Ide süss, Alekszej… Arra az esetre, ha mégsem jutnék el… Ami a Tahmaszib-rejtélyt, a Vörös Kört illeti… Azt hiszem… biztos vagyok benne… Ezek baktériumok. Baktériumtelep. De nem a mi baktériumaink.
Másfajta élet… nem szerves. A sugárzásból léteznek. Elnyelik a radioaktív sugárzást, s ennek energiájából élnek… Hallod, Bikov?
Igen-igen, hallja. “Baktériumok és sugárzás…”
— Összegyűlnek a hely körül, ahol atomrobbanásra kerül majd sor — folytatja Jurkovszkij. — Kört alkotnak… Vörös Kört… és várnak. A Fiú egy ilyen helyre került. S alatta végbement a robbanás.
Földalatti nukleáris robbanás, Ezek a baktériumok érzik, hol történik majd robbanás, oda gyülekeznek és várnak… A bomlási anyagok igen aktívak… belaknak belőlük… Hallod? Majdnem biztos vagyok benne… Igen, Bikov hallja. A sziklavonulat mentén lépdel, s mindent hall. Végül is hol van a szurdok? Valahol itt kell lennie… Víz…
— Mondd meg mindenkinek, hogy óvakodjanak a Vörös Körtől. Ahol a Vörös Kör, ott föld alatti robbanás lesz. Átadod? Hallod?
— Igen, igen… átadom… Te magad adod majd át!..
Egy lépés, még egy, a tizenötödik…
A hatodik nap elérték a hasadékot. A bejáratát csak nehezen találták meg. Bikov Jurkovszkijt és Daugét a kőfalnál hagyta, és sokáig barangolt, amíg megtalálta az átjárót. A sötét nyílást benőtték a szúrós cserjék, s félelmetesen tátogott a lángoló égbolt vörös fényében. Bikov Jurkovszkij hoz fordult, Daugét a vállára vette, elindult a fal mentén, s közvetlen a szurdok bejáratánál a földre zuhant. Tudata ki-kihagyott, visszajött, majd ismét eltűnt, mint a szélrohamok, s a gomolygó sötétségen keresztül hallotta, ahogy Jurkovszkij a szavakat elnyelve rekedten kiáltozta: — Te galád! Még visszajövünk… Eljövünk ide! Megfizetsz a halottainkért, szenvedésünkért! Átkozott bolygó! A hasznunkra leszel, a földi emberek hasznára, fényt, életet fogsz adni… Acélba, betonba bilincselünk! Dolgozni fogsz nekünk!
— Elég volt — állította meg őt Bikov, s egy ráncos kőre támaszkodva felállt…
Már képtelenek továbbmenni. Kúszni viszont még tudnak. Négykézláb kúszni s maguk után vonszolni Daugét. Ez jóval könnyebb, mint a hátukon cipelni. Jurkovszkij is kúszik…
Bikov megáll, bekapcsolja lámpáját, és körülnéz, Jurkovszkij itt van.
Mögöttük mozdulatlanul hever Johanics teste, széttárt könyökével a homokba túr, sisakja vakon mered rájuk.
Hátizsákból font szíj köti őket egymáshoz. Figyelni kell ezt a szíjat, egyszer már kioldódott, s Bikov messzire előrekúszott. Vissza kellett térniük, és megkeresni Jurkovszkijt, aki tehetetlenül kerengett a szurdok közepén. Úgy látszik, elveszítette látását.
Amikor azonban belekapaszkodik a szíjba, nem marad el…
Íme, a Fiú nyomai, megfeketedett, összeráncosodott liánok, melyek kődarabokkal együtt szakadtak ki a sziklából. A szurdokot Ismét benőtte a cserje, de át lehet jutni. Mindössze néhány ezer lépés maradt…
Bikov leül, zsibbadt lábát maga alá húzza. A bőr teljesen lekopott térdéről, mégis valahogy nem érez fájdalmat. S nagyon jó, hogy nem érez.
— Ott a mi mocsarunk, Vologya. Alig van már hátra. Gyerünk!
— Gyerünk! — biztatja magát Jurkovszkij.
— Nos, előre? — kérdi Bikov.
— Előre! — hagyja rá a geológus.
…Az ingovány ragyogó ködében különös, fehéres színű növények hajladoztak. Sűrűn benőtték a mocsarat, s át kellett préselniük magukat vastag és síkos törzseik közt. Az ingovány cuppogott, csámcsogott, nedves, sáros ajkával beszívta őket. Az utolsó, döntő roham előtt hosszabb pihenőt tartottak, s Bikov elővette Dauge aranyat érő, féltve őrzött termoszát — utolsó reményük és támaszuk. A termoszban közel két liter narancsszörp van, s Jurkovszkij hangtalanul, némán felnevetett, amikor az érdes, fekete ballon megjelent a lámpa fényében. Bikov megengedte Jurkovszkijnak s magának is, hogy öt korty életet vegyenek magukhoz, s egy egész pohárral öntött Dauge szájába is. Majd felváltva aludtak három-három órát, s ittak még öt kortyot…
A Daugét a vállán cipelő Bikovot beszippantotta a mocsár, s Jurkovszkij cibálta ki őket. S ami a legmeglepőbb, rögtön megtalálták azt a helyet, ahol egy hónapja a Hiusz leszállt.
A Hiusz azonban nem volt ott…
A helyén — széles, hatvan méter átmérőjű, szilárd, aszfalt borította tisztás terült el. Középpontjából hosszú repedések futottak szerteszét, s áttörtek rajtuk a vastag, síkos, fehér törzsű növények vad indái…
Hiusz versus Venus
Mihail Antonovics a világon azt szerette legjobban, ha altaji nyaralójának kertjében üldögélhetett, ahol egy nagy, sűrű lombú égerfa alatt kimondottan az ö számára állítottak fel egy kis asztalt, s könyvekkel körülbástyázva magát, dolgozhatott, kényelmesen, jóízűen és módszeresen. Az űrhajózás egyes elméleti kérdései foglalkoztatták, s már régóta dédelgette magában, hogy ír egy kisebb terjedelmű, az ezen a területen az utóbbi húsz évben elért legfontosabb eredményeket rendszerező könyvet.
Képzettségét tekintve matematikus volt, a leningrádi egyetem műszaki-matematikai karát végezte, s kezdetben az Űrhajózási Intézetben dolgozott. Nagyon szerette munkáját, óriási élvezetet szerzett neki, tolla alól szinte mindig nagyon bonyolult, de többnyire elegáns, szép képletek kerültek ki, melyek tele voltak mély értelmű gondolatokkal. Kiváló munkaerő volt, ritkán tévedett.
Önmaga számára is váratlanul merült bele az akkortájt újdonságnak számító atommeghajtású, impulzív rakéták automatikus irányításának matematikai problémáiba. S ez megszabta további sorsát. A céltudatos Krajuhin bevonta őt széleskörű tevékenységébe, rávette, hogy végezze el az űrhajós-navigátoriskolát, s elsők között küldte próbarepülésre az aszteroid övezeten túlra. Ez úgy tizenöt éve lehetett.