Mihail Antonovics megfordult a Holdon, a Marson, sőt még az aszteroidok övezetében is, kiváló navigátor lett belőle, töméntelen kalandot élt át, olyasmit is látott, amit az Űrhajózási Intézet alkalmazott matematikával foglalkozó tudományos munkatársa álmában sem láthat. Mégis a világon legjobban az tetszett neki, ha terebélyes fája árnyékában ülhetett, s zizegő borítójú, vastag könyvekben lapozgathatott, a matematikai titkosírás elegáns jeleivel róhatott tele fehér papírlapokat, s közben önkéntelenül hallgathatta feje fölött a lomb zúgását, amikor a vakító nap mozdulatlanul lebeg a tiszta kék égbolton. Gyengéd, meleg szellő fújdogál, az asztal alatt, egy vödörben, mesterséges jég darabjai között hűl egy üveg ásványvíz, a ribizkebokrok között felesége és lánya befőznivalót szed, a fia pedig — igazi istencsapása a kölyök — természetesen egy hangyaboly mellett telepedett le, s hangos gügyögéssel fejezi ki meglepődését… Az égbolt tiszta, felhőtlen kék, s egy szivárványos szárnyú szitakötő mászik a kék csésze peremén… Csudálatosán jó így élni.
Mihail Antonovics, miután elbúcsúzott társaitól, még sokáig álldogált a zsilipkamrában, könyökével a nyitott ajtó keretére támaszkodott, s nézte, hogyan tűnnek el a gomolygó ködben a Fiú hátsó jelzőlámpái, miközben a jármű belemerült az Ingovány dzsungelébe. A tények eltűntek, s tüstént sötétebb lett — a Hiusz navigátora magára maradt.
Elmúlt egy nap, s a mocsár felett tompa, nappali fény gyúlt ki. A félhomály rózsaszínbe öltözött. A mocsár viszont változatlanul eregette gőzeit. A tapadós, érezhetően sűrű köd puha, nesztelen hullámokban emelkedett az iszapgejzír fortyogó felülete fölé, nehéz függönyként lebegett az űrrakéta fölött, sűrű gomolyagokkal vonta be a gigászi növények fehéres törzsét, a halovány színű gombákat, a fázósan reszkető harmatfüveket s még valamilyen színtelen, különösen torz és összetört növényeket. A vöröses félhomályban törzseik hol előtűntek, hol eltűntek, s mintegy álomnak látszott, ahogy egyre csak úsznak és úsznak, de sehogy sem tudnak elúszni és eltűnni. Néha meleg eső szemerkélt, a sötétség sűrűbb lett, s a forró források acsarkodó bugyborékolását elnyomta a lehulló esőcseppek egyhangú susogása.
Mihail Antonovics végigjárta az űrhajót, kicserélt néhány, leszállás közben megsérült műszert, ellenőrizte a rádió működését, s gondosan kitakarította társai kajütjeit. Dauge párnája alól kihullott egy csomag kékesfehér lap vörös szegéllyel — írógéppel Irt levelek voltak, Mária Szergejevna levelei. Mihail Antonovics gondosan összerakta őket, s elrejtette a kis szekrényben. Jurkovszkij kajütjében vastag, fekete bőrkötésű füzet hevert. Mihail Antonovics megismerte — Vologya immár jó néhány éve ide írogatta verseit. A telefirkált oldalakat fregattok rajzai s büszke férfiak profilból készült, kivétel nélkül görbe orrú arcképei díszítették. Az utolsó vers Így kezdődött: Ó, kedvesem! Megszürkült őszöm útitársa!
Te nem feledsz? Te emlékszel? Te vársz?
S noha mind a négy strófa (ugyanebben a szellemben) vastagon át volt húzva, s a szerző határozott megjegyzéseitől tarkállott (a kommentárok között a legkorrektebb kifejezés az volt, hogy “ócskaság, nyálas vacak”), Mihail Antonovics sóhajtott, leült az ágy szélére, végigszaladt néhány soron, s kezeslábasa zsebébe dugta a füzetet — jó lesz alvás előtti olvasmánynak. Jurkovszkij sohasem csinált titkot belőle, hogy verseket ír, főként nem közeli barátai előtt.
Az első nap az összeköttetés rossz volt, a készülék hallgatott, s Mihail Antonovics hiába üldögélt órákon át a mikrofon előtt, hiába csavargatta az állomásbeállítót, s dünnyögte reménykedve: — Fiú, Fiú… Itt a Hiusz! Válaszoljatok! Miért nem válaszoltok? Fiú, Fiú, itt a Hiusz! Hallgatlak titeket…
A Fiú nem felelt, az éter viszont egyszer titokzatos jeleket sodort a Hiuszhoz: három pont, vonás, pont, három pont, vonás, pont… A meglepődött navigátor hasztalan próbált kapcsolatba lépni az ismeretlen balesetet szenvedettel, s csak néhány nappal később Jermakov magyarázta meg neki, hogy a hősi halált halt Bondepadhaj űrhajójának az irányjelzése volt ez.
Amikor zizegés, süvítés és recsegés közepette az éterben felcsendült Jermakov nyugodt és kimért hangja, Mihail Antonovics ujjongott, akár egy kisgyerek. Ettől a pillanattól kezdve a kapcsolat helyreállt. A parancsnok közölte, hogy minden rendben. A célt elérték. A Golkonda összes pokoli eszközével ellenáll, a kutatások mégis sikeresen folynak. A geológusok egész nap dolgoznak, sok anyagot gyűjtöttek, Szpicin és Bikov a segítségükre van.
— Úgy-úgy — mondta Mihail Antonovics, s vidáman bólogatott. — Üdvözlöm őket, Anatolij Boriszovics, adja át nekik üdvözletemet!
A Fiú legénységét most annyira leköti a kutatómunka, hogy többnyire Jermakov fog beszélni Mihail Antonoviccsal. Kissé megsérült a lába — ezért nem vehet részt a szabadban zajló munkákban.
— Ajajaj! — nyugtalankodott Mihail Antonovics. — Hogyan történhetett ez? Hogy lehet ilyen vigyázatlan!
Néha Alekszej Petrovics beszélgetett a navigátorral. Szavai szerint Bogdan képtelen volt ügyeleteit a Hiusz jelentkezéséhez igazítani. Micsoda balszerencse! Mihail Antonovics kesergett, kérte, hogy adják át neki külön üdvözletét, nagyon kedvelte Bogdant, a többieknél is jobban. Régi barátok! Tizenöt esztendő — nem tréfadolog!
Az éter azonban gyakran hallgatott, csak elektromos kisülések recsegtek a nyugtalan légkörben. A bánat és a magány nyomasztotta Krutyikovot.
Nagyon rossz, ha nincs kivel beszélgetni, nevetgélni, vitatkozni. Még ebédelni is unalmas egymagadban — valahogy nem megy le a falat a torkodon. Mihail Antonovics megpróbált dolgozni, de egy sort sem tudott papírra vetni. Olvasni próbált. Kezdetben vonzotta ez, a Hiusz könyvtárában sok jó könyv volt, s Mihail Antonovics az utóbb időben ritkán olvasott szépirodalmat — a munka lefoglalta minden percét, még szabadidejét is. Ez a lelkesedése azonban nem tartott sokáig: zavarták állandóan a társai és család körül forgó gondolatai…
Az unalom kihajtotta az űrhajóból. Egyszer, amikor megsértette a parancsnok szigorú parancsát, aki megtiltotta, hogy különösebb indok nélkül elhagyja az űrhajót, fogta a géppisztolyát, s kilépett a bejárati nyíláson a gomolygó ködbe. Több mint egy óráig bolyongott zsurlók dzsungelében, az ingovány minden nyögésére rémülten körbepillantott, szedett a gyűjtőkonténerbe néhány érdekes példányt a helyi növényvilágból — fehéres vízinövények maradványait, fiatal gombák kerek, foszforeszkáló sapkáit, s egy különleges dobozba próbát vett az undorító iszapból. Majd amikor az ingoványba süppedve s a gigászi növények törékeny, síkos száraiba kapaszkodva megpróbált kiszabadulni, mindezt elveszítette. Miközben kimászott, a géppisztolyát is ott hagyta! A vöröses ködben sokáig kereste fegyvertelenül az elvesztett űrrepülőt.
Ezután megfogadta, hogy többé nem hagyja el biztonságos menedékhelyét, s beérte azzal, amit a Hiusz küszöbéről láthatott és hallhatott. S az igazat megvallva, így sem szűkölködött új élményekben…
Egyszer egy hatalmas lény, bőre tompán csillogott, rekedtes hangon nagyokat fújtatva kikúszott az ingoványból, rút, hályogos szemével a dermedten álló navigátorra meredt. Mihail Antonovics magához térve fegyvere után nyúlt, a különös vendég azonban már eltűnt, elveszett a ködben. Hatalmas, lilás csigák kúsztak az űrhajó felületén, mélyeket sóhajtoztak, nehézkesen lezuhantak, s beásták magukat az iszapba. A vöröses félhomályban néha széles árnyékok lebegtek a feje felett. Egy húsevő növény darabokra szaggatott egy kétségbeesetten vergődő, gigászi hernyót; a homályban valami rekedt, megfeszített hangon kiabált; a ködben egymásba kapaszkodó, szőrös gomolyagok sora úszott el — rebegő, tapadó fonalak hajladoztak, az óriási láncnak se vége, se hossza nem volt.