Mihail Antonovics bezárta a bejárati nyílást, és aludni tért, nem tudta kivárni a szörnyeteg végét. Egyszer, amikor a műszertábla előtt szendergett, az űrhajó könnyedén megingott. Felébredt, és kimászott a nyíláson, hogy körülnézzen. Az űrhajó mellett széles, ovális gödrök sötétlettek: a zavaros iszap gyorsan megtöltötte őket, nyilván egy szörnyeteg haladt el mellettük, meglökte az űrhajót, ezeket a nyomokat hagyta maga után, és széles csapást vágott a növények dzsungelében.
Miután a zsilipkamrába bevezette a rádiókészülék jelzőrendszerét, nehogy elszalassza társai jelentkezését, Mihail Antonovics órákig üldögélt ott, ujját a géppisztoly ravaszán tartva, szemlélődött és hallgatózott. A Hiusz körül az aszfaltos teret gyorsan fehéres hínár nőtte be. A első napokban Mihail Antonovics figyelte, hogyan szorul összébb a bozót gyűrűje. Később, mielőtt elkezdte megfigyelését, minden alkalommal ablakot kellett vágnia a Hiusz testét beburkoló növényi falba. Az ingoványba mélyen belemerült űrhajót a bolygó különös és szörnyű világa vette körül, mely csupán tévedésből viselte a szerelem és szépség istennőjének nevét. A széndioxidból, ózonból és forró ködből álló légkör, a mérges nehézvíz, mely nagy mennyiségben tartalmazott deutériumot és tritionvizet, a nedves forróság, mely a száz Celsius-fokot is elérte; a flóra és fauna, melynek már a látványa is kizárta, hogy élelemként fel lehet használni…
— Jó, hogy a ti Golkondátok nem hasonlít erre az ingoványra — mondta Mihail Antonovics Jermakovnak.
Jermakov válaszul csupán köhintett.
A vénuszi nap forró félhomályában vakítóan felvillanó, távoli tüzecskék bolyongtak, mélyeket sóhajtott a mocsár, síkos, csillogó spóraesőt lövellve, nagy dörrenéssel robbant szét a mesébe illő, hatalmas gombák szára. Lehet, hogy nem is spórák voltak, Mihail Antonovics azonban a saját szemével látta, ahogy ezek a rugalmas, öklömnyi nagyságú, lila gömbök a mocsárba zuhanva fehér csápokat eresztettek ki magukból. A szél fényesen csillogó ködöt sodort magával — halott-kéken gomolygó fellegei ránehezedtek a bozótra. Egyszer zivatar tört ki. A ködöt rebegő, zöldes felvillanások töltötték meg, a mennydörgések egybefüggő dübörgéssé olvadtak, a lekókadt növényszárak között gömbhullámok tüzet okádó, kékes golyóbisai ugrándoztak, forróság áradt, s hirtelen izzó vihar támadt. A Hiusz himbálódzni kezdett. Mihail Antonovics a nyilas keretébe fogódzkodva, meglepődve tapasztalta, hogy a hőmérő mutatója sebesen emelkedni kezdett, s már a kétszáz fokon is túl lendült. Az iszaphullám nekivágódott az űrhajó oldalának, s a navigátor elrepült a nyílástól. A sűrű latyakban forgolódva sokáig nem tudott felállni, lába meg-megcsúszott az iszapban, s amikor végre feltápászkodott, nem volt hozzá elég ereje, hogy bezárja a nyílást. A harmadik vagy negyedik próbálkozás után a nehéz fedőlemez a szél nyomására leverte őt lábáról, s elveszítette eszméletét. Félóra, az is lehet, hogy egy óra múlva tért magához. A hurrikán lecsöndesült, a zsilipkamra tele volt iszappal, a Hiusz körül kupacban állt a rothadt vízinövény.
Másnap Jermakov közölte vele Dauge betegségét. Az újság meglepte a navigátort. Úgy érezte, hogy ez az első csapás valami rossznak az előjele. Eljött a kudarcok időszaka. A Vénusz hadba szállt a bátor földi emberekkel.
Mihail Antonovics néhány órát feküdt ágyában, s bámulta a műanyag szivacsborítású, sárga mennyezetet. Eszébe jutottak Tahmaszib önkívületben mondott, különös szavai.
A navigátort a hideg rázta. A lázmérő 39 fokot mutatott, annyit, mint a beteg Daugénak. Krutyikov lerázta a hőmérőt, felült ágyán, s végképp megzavarodva forgatta fogai között üres pipájának szopókáját. Mi lehet ez? Lehet, hogy a betegség már itt van benne, megbújt, s vár… társai üres, kihalt űrhajóhoz térnek vissza, s még csak be sem juthatnak a rakétába. Biztos, ami biztos, nyitva kell tartani a bejárati nyílást. Igen, de mi lesz, ha valami szörnyeteg bekúszik a zsilipkamrába — hiszen aligha tudod onnan kikergetni…
Mihail Antonovics sóhajtozva szívta üres pipáját. Azután magánya óta először bement a fegyvertár helyiségébe, s megvizsgálta a jelzőrakétákat. Két félméteres acélszivar, melyet vastag zsírréteg borított, s melléjük a startszerkezet — nehéz, háromlábú állvány egy rúddal. A rakétát a rúdra kell illeszteni, be kell kapcsolni a kis műszert a stabilizátor mellett, s a rakéta indulásra kész… Itt van a távirányításos indító-szerkezet… Mindezt nem lesz nehéz megtenni. A navigátor megpróbálta felemelni a rakétát, erőt gyűjtött — igen, nem különösebben nehéz, egyedül is elbírja… Ha erős rohamok törnek rá, s az első után élve marad, fel kell engedni a rakétát. A Hiusz ideje szerint húsz óra nulla nullakor, így egyeztek meg Jermakovval. Azután pedig lesz, ami lesz — kinyitja a külső bejárati nyílást, és vár. Mihail Antonovics felállította a háromlábú állványt, majd alaposan megizzadva ráhelyezte a rakétákat, s elgyönyörködött munkájában. Egyszerre könnyebb lett a lelke.
Elmúlt a hosszú vénuszi nap, beköszöntött az éjszaka. A mocsár fölött ismét ködös sötétség terpeszkedett. A Fiú bizonyára már a vége felé jár útjának. Felállítják a jelzőállomásokat az új leszállótéren, begyűjtik az utolsó mintákat. Mihail Antonovics nemsokára a levegőbe emeli a Hiuszt, az irányjelzők adta irányba repül, s nemsokára találkoznak! Azután visszarepülnek a Ciolkovszkijhoz, s megint találkozás! Onnan pedig a Földre — s ismét találkozások, a legörömtelibbek!
Mihail Antonovics felidézi legelső visszatérését a világűrből. Virágok, zene, tömeg s közöttük Zója. Egészen fiatal még, Krajuhin intézetének vezető laboránsa. “Vezető laboráns” — tréfálódzott rajta Mihail Antonovics, s állandóan ezzel nyaggatta: “Ha te vezető laboráns vagy, milyenek lehetnek a vezetettek?” Szép, de szép évek voltak — a nukleáris impulzívrakéták felvirágzásának aranykora, a kor, mely olyan nagyszerű emberkét dobott a felszínre, mint Krajuhin, Privalov, Szokolovszkij… A kor, amikor az öreg Schreiber Novoszibirszkben kifejlesztette az “abszolút tükör” elméletét — ezt a csodálatos találmányt. Istenem, hogyan fogadták ötletét! “Örült öreg! Sötét alkimista! Idealista! Fantaszta!” Félrevonulva sugdolóztak: “Hi-hi! Abszolút tükör — ez olyan, mint a falra hányt borsó?”
“Ostobák, sokkal rosszabb!” — mondta nekik akkor a megdühödött Krajuhin. Iszonyatos harc volt. Krajuhint majdnem leváltották erőszakosságáért.
S végeredményként megszületett az “abszolút tükör”. ”Hiusz versus Venus!” (Mihail Antonovics kimerítette latintudása kétharmadát, és vidáman dörzsölte a kezét.) Egyelőre minden jól megy! Pfuj, nehogy elkiabáljam!
A Fiú távozása utáni tizenkilencedik nap Mihail Antonovics rosszul lett. Ismeretlen hangra ébredt, felpattant ágyáról, sokáig fürkészte a kajüt félhomályát, míg végre rádöbbent, a saját hangja volt az. A feje iszonyatosan nehéz volt, ujjának hegyét ezer és ezer tű szurkálta. Ismét le akart feküdni, rövid időre elszundított, majd amikor felébredt, a lázmérőt kereste. Megmérte hőmérsékletét. Normális volt.