Выбрать главу

— “Fel, dolgozó nép…” — énekelte hamisan, s egyszerre ráébredt, hogy reggelente mindig akkor énekli ezt a dalt, ha rosszul van, hogy becsapja felesége éberségét, s eszébe jutott, hogy az expedíciók során ezt a dalt még sohasem énekelte. Mi lehet rosszabb ennél, teljes magányban, üres űrhajóban megbetegedni?

Arra kényszerítette magát, hogy felkeljen, a folyosó acélfogódzkodóiba kapaszkodva felment a parancsnoki fülkébe, s leült a rádiókészülék mellé.

A Fiú nem válaszolt.

— Ki kell szellőztetni a fejem — jegyezte meg hangosan Mihail Antonovics. — Beteg vagyok, ki kell szellőztetni a fejem.

Bizonytalan léptekkel végigment a folyosón, s megállt a kajüt előtt, ahol a szkafandereket tárolták. Körülnézett: a kerek, tompa fényű lámpaburák lágy világosságot árasztottak, a nehézfém falakon még itt-ott barna foltok sötétlettek, a rozsdaszínű penész nyomai, mely három hete hatolt be az űrhajóba. Mihail Antonovics egyszerre szinte fizikailag érzékelte a nyomasztó csendet, mely az üres folyosókon és a kihalt kajütökben megbújt — várakozás, a magány csöndjét.

— Kifelé, kifelé! Hadd szellőztessem ki a fejem! — dünnyögte a navigátor, miközben szkafanderét magára húzta.

Nagy nehezen jutott fel a felső zsilipkamráig. A sisak szokatlan súllyal nyomta a vállát, keze csak nagy erőfeszítéssel nyitotta ki a bejárati ajtót. A nyílás kitárult, s Mihail Antonovics inkább rázuhant, mintsem rákönyökölt a széles rés peremére.

Nem volt köd. A feje felett áthatolhatatlan sötétség terpeszkedett, körös-körül pedig, ameddig ellátott, gyönge fényben úszó síkság terült el.

Széthajtotta a hajót körbefonó moszatok ragadós szárait, haragosan szaggatta őket — zavarták a látásban. Sötétség, kihalt pusztaság…

— Pusztaság — suttogta a navigátor.

Hirtelen bíborszínű fényt pillantott meg a látóhatáron.

Közeledett, gyarapodott, felfalta a fekete sötétséget. Mihail Antonovics felkiáltott, közvetlen az orra előtt homoksivatagot ismert fel. A széltől bekerített síkság közepén gigászi légtölcsér állt — abszolút mozdulatlanul, s fenyegetőn kavargott. Ott ágaskodott a tornádó a hátrahökkenő navigátor előtt, majd megingott, rebegni kezdett, s egy szempillantás alatt eltűnt. Csak messze, a bíborszínbe váltott hegyek hátán túl gyúlt fel, majd hunyt ki egy fényfolt.

…A mocsár felett ismét bíborszín fény ragyogott. Mihail Antonovics hátrált. A világító ködben most egy hatalmas szikla körvonalai törtek az ég felé, csúcsa vakítón, fehéren csillogott. “Hó lenne? Száz fok melegben?” A szikla lábánál vöröses, szokatlan lapos koronájú fák álltak mozdulatlanul — sok, nagyon sok fa, egész erdő… A hegyek oldalát is beborították.. Csodaszép volt…

A navigátor hunyorított, majd lassan ismét kinyitotta szemét. Sötétség.

Pusztaság. “Délibáb? — gondolta. — Délibáb, vagy hallucinálok…”

Mihail Antonovics nem emlékezett rá, hogyan ereszkedett vissza a lakóhelyiségekhez. A feje világosabb lett. “Délibáb vagy hallucináció?” Fogta a filmfelvevőt, és felemelkedett a felső zsilipkamrába. A különös látvány ismét ott rebegett a nyílás előtt, s ő néhány tucatnyi méter filmszalagot pazarolva rá, lefotózta.

A filmet habozás nélkül előhívta. A szuperérzékeny filmszalagon világosan kirajzolódtak a fák koronái, a szikla… Igen, eszébe jutott: a földi délibábokat is filmre lehet venni. Tehát nem csak undorító mocsarak és fekete sivatagok vannak ezen a bolygón.

Mihail Antonovics visszaereszkedett székébe, s sokáig ült, mereven maga elé meredve. Átható csöngetéstől rezzent össze: a barátai! A rádió-adóvevőhöz rohant.

Jermakov kimért hangja, mint mindig, jókedvre derítette. Jobb, ha hallgat ezekről a nyugtalanságairól. A délibáb legyen délibáb, ma azonban ébredés után gyengének érezte magát. Ki tudja, milyen is ez a betegség… Talán mégiscsak figyelmeztesse Jermakovot, kérje tanácsát? Végül mégsem kért tőle tanácsot. Bogdanra terelődött a szó, megint nem tud a készülékhez jönni — micsoda balszerencse! Mellesleg nemsokára véget ér útjuk… S a további tervek? A legjobb az lenne…

Ebben a pillanatban a navigátor lába alatt megmozdult s kicsúszott a padló, vékony, fütyülő hang hallatszott. Mihail Antonovics felkiálthatott, mert Jermakov megkérdezte, mit mond. A hangszóróban sziréna üvöltött rekedten, hadarva… Mihail Antonovics megpróbált felkelni a karosszékből, de a második lökés leverte a lábáról. Estében a rádiókészülék szélébe kapaszkodott, magával rántotta — valami megcsörrent, lerepült s összetört… Földrengés! A navigátor felállt, beleszólt Jermakov mikrofonjába. Válaszul recsegés, ropogás, visítás… Megmozdultak, félredűltek a falak… A navigátor legyintett, ismét a földhöz csapódott, egy darabig csúszott rajta, amíg hátával oda nem ért az irányítópult hideg féméhez. Az éles, elnyújtott füttyszó öblös, basszus hangú zúgásba ment át, majd tompa csattanás hallatszott, és a fütty abbamaradt.

Attól kezdve, hogy az űrhajó leszálláskor reaktorgyűrűivel mélyen belesüppedt a tapadós, iszapos talajba, a vízzel átitatott iszap rugalmas rétegei állandóan összepréselődtek s meghajlottak a rakéta súlya alatt. Az iszap mikronról mikronra, centiméterről centiméterre hátrált, s végül nem bírta ki. A Hiusz hatalmas törzse ekkor majd nehézkesen eldől, s beleborul a feneketlen iszapgödörbe…Visszatérő társai hasztalan fogják keresni…

Csupán fekete, kopár teret találnak ott, ahol most az űrrepülő állt… Víz. oxigén, élelem nélkül elpusztulnak. S ami a legfontosabb, nem lesz jelzőeszközük… Képtelenek lesznek segítséget hívni a Ciolkovszkijról.

Mihail Antonovics belekapaszkodott az irányítópult szélébe, s próbált felállni. Az űrrepülő erősen oldalt dőlt, lassan az oldalára fordult… Néhány másodperc múlva a Hiusz eldől… lehet, hogy fenekestül felfordul. Ez a vég!

Mihail Antonovics végül eljutott az irányítópultig, kezét a karokra helyezte… Lámpák szivárványos fényei gyúltak ki a műszereken…

Megmozdult a mocsár.

Hullámzott a fehéres dzsungel. Kékes párafelhők törtek elő a forró latyakkal telitöltődött, fekete lyukból… Vakító ragyogástól övezve, mennydörgésszerű robajjal és üvöltéssel, mint egy hatalmas ízeltlábú emelkedett ki az ötlábú Hiusz a bugyborékoló ingoványból, egy pillanatig lebegett a mocsár felett, majd a fekete égboltba röppent, s széles, vagy hatvan méter átmérőjű, aszfaltozott térséget hagyott maga után, melynek középpontjától tekervényes repedések futottak szerteszét…

— …Fiú, Fiú, Itt a Hiusz! Hallgatlak titeket! Itt a Hiusz! Fiú, Fiú, Fiú! A Hiusz hallgat titeket. Itt a Hiusz! Hallgatlak titeket. Vétel…

Mihail Antonovics várt egy darabig, hallgatta az éter sivítását, majd kikapcsolta a rádiót. Nem felelnek. Már ötödik napja hallgatnak. Mi történt? Miért nem adnak jelet, hogy átmehet az új űrrepülőtérre? Csak nem…

A Hiusz az áthatolhatatlan vaksötétben öt oszlopával megbízhatóan támaszkodik a fekete homoktól beszórt, köves talajra. A Hiusz csodálatos gép. Csak ő volt képes a maga csodálatosan egyszerű irányításával, nagyszerű repülésbiztonságával, hatalmas hajtóműveivel végrehajtani ezt a hőstettet — átugrani a sziklákon, s a tomboló viharoknak és annak ellenére, hogy noha tapasztalt, de a körülményektől megzavart és megrémült pilótája van, hihetetlenül pontosan és épségben leereszkedni. Nemhiába volt Krajuhinnak, Privalovnak és tucatnyi, sokszáznyi társuknak annyi álmatlan éjszakája, amikor minden tudásuk, teljes hatalmas tapasztalatuk, rajongó és teremtő lelkesedésük a fotonrakéta megteremtésének szentelték. A Hiusz győzött ott, ahol bármilyen más rakéta halálra lett volna ítélve, s összetörve, megnyomorítva, egy halom ócskavasként heverne itt.