A Hiusz épen és sértetlenül áll az áthatolhatatlan sötétségben, ha nem számítjuk azt a néhány műszert, s az egyik rádiókészüléket, amit bizonyára ő, Mihail Antonovics tört össze…
A Hiusz áll, de hol? A navigátornak erről fogalma sincs.
Órákon, napokon keresztül a rádióadónál ül, s a Fiút hívja, várja a jelet, hogy átrepüljön az új leszállóhelyre. A jel azonban késik. Mi lesz, ha végül is nem adnak jelet? Mihail Antonovics feláll, és járkálni kezd a fülkében, gépiesen meg-megigazítja az összevagdosott kezéről állandóan lecsúszni akaró kötést.
Ha az összeköttetés nem jön létre, a Fiú a korábbi leszállóhelyhez tér vissza. Keresni fogják a Hiuszt. Nem találják meg a mocsárban. Kevés a vizük… Miért nem jeleznek hát? Vagy talán már jeleztek?
Mihail Antonovics megfeszítve gondolkodott, igyekezett erőt venni áruló gyengeségén. Nyugalom! Nyugalom, az ördög vigye! Minden helyzetből a legrosszabb esetben is legalább két kiút van, ahogy Grisa Dauge mondogatja. Az űrrepülő egész és sértetlen, tehát őt, Mihail Antonovicsot semmi nem fenyegeti… Mellesleg, nem ez a lényeg…
Menjen vissza a mocsárhoz? Hagyjon ott jelzést?
Ostobaság! Több tucat kilométert kellene nehéz terepen megtennie, s akkor a Hiusz őrizet nélkül marad… S hol van ez a mocsár? Hová menjen?
A homlokára csapott. Hogyan is feledhette el? Mindkét rakéta bármely nap pontosan “húsz óra nulla nullakor” a Hiusz ideje szerint — ezt mondta Jermakov. Mihail Antonovics leereszkedett az alsó zsilipkamrába, kinyitotta a nyílást, s kilépett a nyúlós széllel teli sötétségbe. Különösen nehéz volt leengednie a jelzőrakétákat. Kettőre van szükség, feltétlenül kettőre!
Lehet, hogy egyet nem venne észre, Jermakov ezt mondta.
Mihail Antonovics vagy száz méterre elcipelte a rakétákat a Hiusztól, erőlködve, imbolyogva cibálta őket a nehéz szélben, s felállította a szerkezetet. Majd ellenőrizte óráját, s bekapcsolta az indítómechanizmust. A biztonság kedvéért vissza kellett volna térnie a Hiuszba, de képtelen volt megtalálni a kötélhágcsót: a rugalmas lépcsőt a szél valamerre oldalt sodorta. Mihail Antonovics eszméletét veszítve roskadt a földre, az egyik vastag reaktoroszlop mögé. Nem látta s nem hallotta, ahogy a jelzőrakéták fehér villámként, egymás után röppentek az égbe, s ott magasan a köd felett vakító tűzgömbökké nyíltak szét…
Mikor végül visszatért az űrhajóba, nagy nehezen lecibálta magáról a szkafandert, elvánszorgott kajütjéig, és az ágyára zuhant. Néhány órát feküdt félig önkívületben, majd közömbösen felhörpintett egy csésze hideg erőlevest, s felment a parancsnoki fülkébe. Csak ott vette észre, hogy karórája a nagy kronométerhez képest, mely a fémmolekulák disszociációjára támaszkodva működik, tizenkét percet késik. A megállapított időnél tizenkét perccel később indította el a jelzőrakétákat. Jermakov észre is vehette meg nem is a fellobbanásokat… A navigátornak azonban már nem volt hozzá elég ereje, hogy eltöprengjen hibájának lehetséges következményein. Már csak egy dolog maradt, hogy várjon.
Mihail Antonovics felpattant. Mekkora szamárnak, halálra rémült alaknak kell lenned, hogy elfeledkezz erről a másik lehetőségről — a legegyszerűbbről! Hiszen be lehet kapcsolni a lokátorokat! Előbb vagy utóbb Jermakov beméri őket, s megleli az űrrepülőt. Nagyon egyszerű! Sietve a meteoritvédő berendezés pultja fölé hajolt. Még valami könnyelmű kis dalt is dudorászott, amikor kigyúlt a képernyők szürke fénye.
Négy nap telt el azóta.
— Fiú, Fiú, itt a Hiusz… Mérjetek be! Hullámhosszam…
A Vénusz légköre szeszélyes. Nem mindig engedi át a lokátorok rádióimpulzusait. Türelem, türelem…
— Itt a Hiusz, itt a Hiusz! Vegyétek irányjelzésem a következő hullámhosszon…
Ugyan mit gondoltak a Ciolkovszkijon, amikor észrevették a rakétákat? Nyilván komorak, Mahov már készíti az automatikus irányítású mentő teherűrhajókat, a megöregedett és komor Krajuhin a szobájában ül, álma, egész életének célja szertefoszlott — a Hiusz elpusztult! De nem, csak ne a Hiusz! Ez a nagyszerű, csodás gép!..
— …Hallgatlak titeket. Fiú, Fiú, Fiú…
Teltek-múltak a napok. A Fiú nem érkezett meg, nem felelt. Tehát baj van. Tehát hiába vár, kínlódik… Nem! Várnia kell, lehetetlen, hogy ne térjenek vissza…
— Fiú, itt a Hiusz! Hallgatlak titeket. Itt a Hiusz… Vegyétek irányjelzésem…
A kilencedik napon ellenőrizte a lokátort, a tápegységet szkafanderében, fogta géppisztolyát, s leereszkedett a Hiusz alatti kemény, köves talajra. Az égbolton bíborszínű felhők vágtattak. A homok itt vörös volt, és apró szemű. A szél kergette a homokot, süvített a fülhallgatóban, s úgy kétszáz méterre az űrhajótól száraz növények száraz ágait mozgatta. Azok a bizonyos lapos koronájú fák voltak ezek… Jó néhány közülük megégett, noha több mint fél kilométerre voltak a Hiusztól.
Mihail Antonovics körbepillantott, megigazította a nyakán a géppisztolyt, megsimogatta a rakéta egyik oszlopának a rászáradt sártól érdes felületét, s előre-indult a cserjés felé. Többé nem várhatott. Társai elpusztultak, ez világos, ő azonban addig nem megy el innen, addig nem száll fel a Hiusszal, amíg meg nem találja társai testét…
A megégett ligetbe térve csaknem azonnal megpillantotta a három embert. Az egyikőjük, egy nagydarab férfi a földön kúszott, s közben vonaglott, mint egy féreg, belekapaszkodott a talaj kiugró egyenetlenségeibe, s a hátán cipelte mocskos rongyokba csavart, mozdulatlan, tehetetlen és elgyöngült társát. A harmadik alak utánuk kúszott. Dereka köré szíjból font hurok feszült, s a szíj vége az első férfinál volt. Egyenest a dermedten álló navigátor felé kúsztak. S Mihail Antonovics egyszer csak elveszítette hangját, s a rémülettől és örömtől fuldokolva látta, ahogy az, aki siklóként elöl kúszott, ezüstös sisakjával lendületből nekiütődött egy fatörzsnek, felnyögött, kikerülte a törzset, és kúszott tovább — makacsul, elkeseredetten…
Mihail Antonovics végül felkiáltott, s odarohant hozzájuk. Ekkor az első hihetetlen fürgén feltérdelt, kezében géppisztoly csillant.
— Ki az? — hörögte rekedten.
— Alekszej! — kiáltotta Mihail Antonovics, térdre ereszkedett, magához szorította barátját, s nehéz, keserű és mégis örömteli könnyekre fakadt…
Bakancsa alatt, a porban papírlap zizzent — valaha fehéren ragyoghatott, de most már sárgás sár piszkolta be, gyűrött volt, sarkai szakadtak. Még ki lehetett rajta venni a Golkonda fekete lepényszerű alakját, a mocsár gyűrűjét s az apró, vörös kört délkeletre az iszapgejzírtől. Ha Mihail Antonovics ismerte volna saját koordinátáit, rögtön rájön, hogy a Hiusz ebben a körben található. Anatolij Boriszovics Jermakov, a világ legjobb űrhajójának a parancsnoka ritkán tévedett. Most is csak néhány kilométert…
Amikor Bikov befejezte a mesélést, Mihail Antonovics sírva fakadt.
— Barátaim! Testvéreim! Bogdan, Jermakov… — Gyors, kövér könnycseppek gördültek telt és jóindulatú képén, s megakadtak több napos borostájában.
— Nem szabad… sírni — nyögte ki nagy nehezen Jurkovszkij.
Egy karosszékben hevert a fehér, homályos, letakart henger mellett, ahol gyógyoldaton úszva szendergett a kötésektől és injekcióktól megkínzott, ruhátlan Johanics.