Mihail Antonovics könnyeit nyelve tekintetét a henger domború tetejéről Jurkovszkijra emelte, aki fekete volt, akár a szén, majd Bikov arcára, melyet szinte teljesen betakart a vastag keretes, fekete szemüveg.
— Ne sírj, Mihail — ismételte meg Jurkovszkij —, inkább még egyszer vedd az irányt a Golkonda felé…
Atekszej Petrovics Bikov levette szemüvegét, amikor vékony és makacs “titititit” töltötte meg a fülkét.
— Az irányjelzők — suttogta hunyorogva. — A mi irányjelzőink… — “Itt-itt-itt…”
— Mihail, odatalálnál a jelzések alapján? — suttogta Jurkovszkij. Beesett szemében heves, ujjongó büszkeség lángolt.
— Hát persze… De még mennyire! — A kövér navigátor az arcát törölgette, s még mindig nagy és kövér könnyei az irányítópultra hullottak. — Nemhogy én, de bármelyik mazsola kezdő megtehetné!.. Vedd már fel a szemüveged, Alekszej! — kiáltott fel hirtelen szenvedő hangon. — Ismét még akarsz vakulni?…
“T-itt, t-itt, t-itt” — hallatszott a végtelen űrben, a messzeségbe vesző pusztaság, a mocsár, a bíborszínű felhők, az összetört űrhajók, a megnyomorított Fiú, Bogdan ismeretlen sírja, a Golkonda örökké dübörgő katlana felett…
— A Ciolkovszkijig másfél ezer kilométer maradt — mondta Mihail Antonovics, s végre zsebkendője után nyúlt…
— Ne merj többet sírni, Mihail — suttogta Jurkovszkij. — A dolgunk megtettük… Többet… nem tehettünk… Az út azonban már nyitva. Mi pedig visszatértünk. Bikov… én… és Grisa.
Bikov ismét feltette szemüvegét.
“T-Itt, t-ltt, t-itt” — dalolták a távolban az irányjelző állomások.
Epilógus
Alekszej Petrovics Bikovnak, a földi, a vénuszi és a többi pusztaságok legyőzőjének, az Űrhajózási Akadémia harmadik évfolyama büszkeségének egy méltatlan bolygókutalótól Vologyka Jurkovszkijtóclass="underline"
Üdv neked!
Nem gondolod-e, vörös képű barátom, hogy levelezésünk némileg egyoldalú? Az utóbbi két és fél év alatt (javíts ki, ha tévedek) a címedre négy levelet küldtem, de válaszként mindössze egyetlenegyet kaptam. S ezt az utóbbit is fölöttébb kapkodó betükkel, egy iskolai füzet félig letépett lapjára írták. A történelem csupán még egy ilyen intenzitású levelezést ismert — Rettenetes Iván és Kurbszkij herceg levelezését. A történelem azt tanúsítja, hogy a magasztos felek tizenhét év alatt összesen csupán hat levelet írtak. Iván kettőt, Kurbszkij viszont négyet, ami után meg is halt, nyilván a nagy erőlködéstől. Korunkban erősebbek az emberek, s én már az ötödik levelet írom neked. Igaz, nagy akaraterőre és a körülmények bizonyos egybeesésére volt ehhez szükség.
Tegnap az orvosi vizsgálaton Leontyev főorvos állát első, majd második és harmadik tokájára ejtve s végül a mellére hajtva, kijelentette, megtiltja, hogy részt vegyek a Golkonda köré tervezett harmadik expedícióban, s gyógytornát és zamatos bélszínszeleteket ír számomra elő (gondold csak meg!). Alvás, tornaterem, uszoda, ionzuhany, könyvtár, aztán majd meglátjuk. Nem vitatkoztam. Bárminemű vita vele azzal zárul, hogy bámulod mennyezet felé emelt tokáját, s hallgatod töprengő replikáját:
“Hm… sehogy sem jut eszembe, mikor indul a legközelebbi űrrepülő a Földre.”
Tehát egy órája, hogy elkísértem társaimat az expedíció indulásához. Elhatároztam, nagy bánatomat levélírásba fojtom. Annak idején te kértél rá, hogy meséljem el, hogyan történt minden. Emlékszem, kevés időm lévén, azt javasoltam neked, hogy olvasd el az újságokat, s nézd a tudományos-népszerűsítő tévéműsorokat. Most már van időm.
Tizennyolc hónapja, körülbelül azokban a napokban, amikor a vizsgákon szuszogtál, a Ciolkovszkij űrbázisról Krajuhin parancsára, pompázatos ünnepélyes beszédek és zenekar nélkül három Hiusz típusú fotonrakéta indult útnak, s másfél órás időközzel belevetették magukat a Vénusz légkörének rózsaszín délibábjába. Az első űrhajó a Világűr-óceán admirálisának, Mihail Antonovics Krutyikovnak a lobogója alatt indult útnak. A testes és kifogástalanul megborotvált admirális személyesen állt az irányítópult mögé. Szeme csillogott. A hatalmas űrhajó ibolyaszín lángot okádva száguldott az Urán Golkonda másodosztályú leszállótér irányjelzőinek nyomán. A tűzpiros égbolton háromszor villant lilás fénycsóva. Háromszor pattant szét a ködfüggöny. Háromszor remegett meg a szurokérc homoksivatag. Az ötmancsú acélóriások lábuk nehézkesen szétterpesztve álltak egymás mellett, reaktorgyűrűik belesüppedtek a felizzott kavicsrétegbe.
Szpektrolitsisakos emberkék, terepjárók, földmunkagépek, lánctalpas, hermetikusan zárt utasfülkéjű járművek gördültek ki az űrhajókból. Az emberek csoportokra oszlottak. Nyolc ember két aknákkal megrakott terepjáróval keletre indult — sziklákat robbantani, kiszélesíteni a leszállóhelyet, újabb irányjelzőket felállítani. Eltűntek a fekete ködben, s nemsokára a látóhatáron túlról tompa dübörgés hallatszott, robbanások borzas gombái emelkedtek a magasba.
Viktor Gajdadimov vezérletével (ő volt az, aki a Marson felépítette a Nagy Vízválasztó-kikötőt) húsz építő külön járművekre ült, s kényelmesen dél felé indultak, a hegylánchoz, hogy a jövendő kikötőváros számára elegyengessék, megtisztítsák, kimélyítsék az építési területet. Ugyanebbe az irányba száguldott el négy kilométeres ugrásokkal két rakétamobil asztrobiológusokkaclass="underline" a földön kívüli flóra és fauna rajongói a Forró-mocsárba siettek, izgatottan fészkelődtek formalinos dunsztosüvegeiken és kőzetminta-konténereiken.
Mi, geológusok szolidan és méltóságteljesen utolsónak hagytuk el a rakétákat. Mi tudtuk, kik vagyunk. Pavel Nyikolajevics Lin kiadta az utasítást, és terepjáróra ülve észak felé indultunk, a Füsttenger partjaihoz, s egy egész nyájnyi, sokkezű robotot hajtottunk magunk előtt — két- és hatlábúakat, lánctalpmeghajtásúakat. Az aktív anyagokra érzékeny robotok girbe-gurba láncban haladtak előre, menet közben szaglászták a terepet, mintákat válogattak, feljegyzéseket készítettek, számoltak, megjegyezték és időről időre közölték velünk kutatásaik eredményeit. Módszeresen és magabiztosan tevékenykedtek, s már-már azt hittük, hogy nem maradt más hátra, mint hogy bőröndjeinkbe csomagoljuk a kész felfedezéseket. A Füst-tengernél azonban egy kis fennakadás történt.
A robotok ráakadtak az átkozott málnaszín hártyamezőre, mely majdnem ezerhektárnyi területet foglal ott el. A radioaktív sugárzás túl erősnek bizonyult a robotokba táplált programhoz képest, s ezért leforrázva vágtattak vissza a Füst-tengerből, sokáig álldogáltak tanácstalanul, s mozgatták csápjaikat. Menet közben kellett átprogramozni őket, amitől a robotok újból hősiesen rohamra indultak s annyi vörös hártyát gyűjtöttek egybe, hogy már azt sem tudtuk, miképp szabaduljunk meg tőle.
Az asztrobiológusoknak térítés nélkül átadtunk tíz tonnát ebből a vöröses-lilás ocsmányságból. Mellesleg kiderült, hogy sejtésünk igaz: a hártya valóban mikroorganizmusok telepe, melyek életfolyamataikhoz a radioaktív bomlás energiáját használják fel. Megállapították, hogy a vörös hártya kétségkívül vonzódik a föld alatti robbanások fészkeihez. Vannak néhányan, akik mint jelzőberendezést szeretnék felhasználni, mely figyelmeztet a veszélyre! Ha mi akkor ezt tudjuk!
A Golkonda rohama megkezdődött. Bömböltek a hajtóművek, rohangásztak az emberek, fekete porfelhőt kavarva terepjárók vágtattak. Itt-ott már vitatkoztak, valaki azt harsogta az éterbe, hogy úgy látszik, üdülni jött ide, Leontyev főorvos valakibe már belefecskendezett egy jó adag aradlatint, s dühödten faggatózott, mikor indul az első űrrepülő a Földre… Néhány óra múlva a Hiuszok elrepültek, s erősítéssel tértek vissza: nyomukban a bíborszínű felhőkből automata teherrakéták szálltak alá, teletömve anyagokkal, berendezésekkel, élelemmel, könyvekkel, ruházattal. Az emberi kéz percről percre szorosabban fojtogatta a Golkonda fekete torkát.