Bikov kezét háta mögött összefogva végiglépdelt az erkélyen. Nem, sehogy sem tud lehűlni! Túlságosan meleg van, fullasztóan meleg. Talán mégis gyújtson rá? Bikov érezte, ahogy nő benne a meggyőződés, az álmatlansággal szemben a legjobb és legradikálisabb gyógyszer a cigaretta. Megtapogatta a csomagot.
A csábítás leküzdésének legjobb módszere, ha engedsz a csábításnak.
Elnevette magát. Az ördögbe! Jó kis rend! A csomag lerepült a tizenegyedik emeletről. Bikov a korláton áthajolva belebámult a sötét mélységbe. Hirtelen autólámpa vakító fénye villant, zajtalanul végigsuhant az aszfalton, majd eltűnt.
“Kár volt szemetelnem — gondolta Bikov. — Lám csak, tele vagyok gyöngeséggel és bűnnel! Aludni kell…” Bement a szobába, s tapogatózva eljutott a díványig. Valami megcsörrent a talpa alatt. “Szegény órám” — gondolta, s megpróbált legalább egy kicsit kiigazodni a sötétben.
Mélyet sóhajtott, s leereszkedett az engedetlen dívány puha ülésére. — Nem, nem, sivatagi szakértő barátom. Te ma nem alszol el semmiképp! Miért gyűlölt meg ennyire a szépfiú Jurkovszkij? Most aztán rajtad ragad a gúnynév — sivatagi szakértő. S milyen képet vágott Jurkovszkij, amikor Paul Dangée-ről beszélt. Igen, az ilyent nem kínozza álmatlanság indulás előtt — “Nem félünk a haláltól, csupán nem kívánjuk…” Így lenne, mérnök barátom? S félév múlva egyszer csak valaki itt, az előtérben közli az újságot: “Hallották, elvtársak? A Hiusz elpusztult. Jermakov meghalt, Jurkovszkij meg ez a… hogy is hivják… ez a sivatagi szakértő…” Ostobaságot beszélsz, Alekszej! Az álmatlanságtól és a semmittevéstől van. Csak jönne el minél előbb a reggel, fel a repülőre s ki a hetes számú űrrepülőtérre, s a sarkvidéki rakétareptérre, ahol az expedíció a startra fog készülni, s várják a Hiuszt, mely most próbaúton van. Ma nyolckor kell kelni, én pedig, hogy az ördög vinné, képtelen vagyok elaludni… Dauge persze már alszik…
Bikov ekkor észrevette, hogy a hálószoba ajtaja kis résre nyitva van, s gyönge fénysugár vetődik ki rajta a falra.
Felállt, lábujjhegyen az ajtóhoz lépett, s belesett a résen.
A megvetett ágy mellett, az íróasztalnál fejét kezébe fogva ült Dauge.
Az asztal majdnem üres volt, a padlón óriási hátizsák terpeszkedett. A hátizsákon egy kopott nyelű geológuskalapács hevert. Bikov köhintett.
— Gyere be — invitálta Dauge, de nem fordult meg.
— E-e… — nyögte elnyújtottan, alapos zavarban Bikov. — Tudod, elfelejtettem tőled megkérdezni…
Dauge megfordult.
— Gyere, gyere be… Ülj le. No, mit felejtettél el megkérdezni?
— E-e… Hát tudod… Minek telepítsünk a Vénuszon rádió-jelzőállomásokat, ha a légköre úgysem engedi át a rádiósugarakat?
Dauge arcára a lámpaernyő mély árnyékot vetett. Bikov leült az egyik könnyű karosszékbe, s diadalittasan keresztbe rakta lábát. Óriási megkönnyebbülést érzett attól, hogy megvilágított szobába került, hűséges barátja, Johanics társaságában.
— Igen — jelentette ki töprengve Dauge —, ez valóban rendkívül fontos kérdés. Most már értem, miért nem aludtál el eddig.
Már éppen gondoltam rá, mi a fenét mászkál ez a szobában? Tán fáj a foga? Tehát a rádió-jelzőállomásokról van szó…
— Igen-n-n — jelentette ki bizonytalanul Bikov, s leengedte a lábát. A megkönnyebbülés érzése nyomban elhagyta.
— Bizonyára van valami elképzelésed erről? — folytatta Dauge egészen komoly hangon. — Persze kigondoltál valamit, ha már ennyit ébren voltál? Valamit, ami hasznos mindenkinek…
— Nézd csak, Johanics… — kezdte meggyőződéssel Bikov, és sokatmondó képet vágott, de közben halvány fogalma sem volt róla, hogyan fejezi be a megkezdett mondatot.
— Igen-igen, megértettelek — szakította félbe őt bólogatva Dauge. — Neked teljesen, érted, abszolút igazad van!
Pontosan ez a helyzet. A Vénusz légköre valóban nem engedi át a rádiósugarakat, azonban egy bizonyos, szigorúan meghatározott hullámhosszon feltételezzük a rádióblokád áttörését. Ezt a hullámhosszat a helyi ionizáló mezők adatai és tisztán elméleti számítások alapján határozták meg… mi az, mérnök úr?…
— Ilyen a Vénusz — jegyezte meg komoran Bikov.
— Éppen hogy a Vénusz! A bolygó légköre néha más hosszúságú hullámokat is átenged, ez azonban véletlen jelenség, s nem érdemes számítani rá. Ezért most az a feladat, hogy meghatározzuk az áthatolás sávját, s miután meghatároztuk, jelzőállomásokat dobunk le a bolygó…, hogy is mondta, mérnök úr, melyik bolygó felszínére?
— A Vénuszéra! — ismételte meg gyűlölettel Bikov.
— Nagyszerű! — lelkesedett Dauge. — Nem töltötted haszontalanul az álmatlan éjszakát. Mindennemű próbálkozás azonban, hogy rádióállomásokat dobjanak a bolygó felszínére… mivel végződött, mérnök úr?
— Elég — vágott vissza Bikov, s fészkelődni kezdett a fotelban.
— Hm… Különös. Barátom, ezek mind kudarccal végződtek.
Legvalószínűbb, hogy a lánctalpas, önjáró állomások összetörtek a sziklákon. Vagy legalábbis használhatatlanná váltak leereszkedés közben. De ha nem is törtek volna össze, mi hasznunk lett volna belőlük? Most viszont már van nekünk… na, mink van nekünk?
— Nem tudom. Türelmünk már nincsen — felelte komoran Bikov.
Dauge ünnepélyesen jelentette be: — Van egy Hiuszunk, vannak jelzőállomások, s megleltük azt a sávot, melyen keresztül a jelzőállomások jelei áttörik a légkört. Tehát a türelmet kivéve mindenünk van, ezt azonban meg lehet szerezni. Ennek érdekében jó lenne, ha aludnál.
Alekszej Petrovics bánatosan sóhajtott, s kikászálódott a fotelból.
— Álmatlanság — magyarázta.
Dauge biccentett.
— Előfordul…
Bikov végigsétált a szobán, s megállt a falon függő három térhatású fénykép előtt. A bal oldali egy baltikumi város ősi, keskeny utcáját ábrázolta, a jobb oldali csillagűrhajót, mely a Nagy Honvédő Háború idejéből származó óriási puskatöltényre emlékeztetett, s hegyes orrát a fekete égbe döfte. A középső fényképen Bikov nyakig zárt kék ruhát viselő, szomorú fiatalasszonyt pillantott meg.
— Ki ez, Johanics? A feleséged?
— Ige-e-en… Vagyishogy nem — magyarázta kelletlenül Dauge. — Masa Jurkovszkaja. Vologya húga. Elváltunk…
— Bocsáss meg…
A mérnök ajkát beharapva visszatért a karosszékhez, s helyet foglalt benne.
Dauge céltalanul lapozgatta az asztalon előtte heverő könyvet.
— Vagyis otthagyott… Ez a pontos kifejezés…
Bikov hallgatott, barátja sovány, lebarnult arcát fürkészte. A kék lámpa tényében Dauge arca egészen feketének tűnt.
— Látod, én sem tudok aludni, Alekszej — szólalt meg Dauge bánatosan.
— Sajnálom Pault. S ezútttal nincs túl nagy kedvem útnak indulni. Nagyon szeretem a Földet! Nagyon! Bizonyára azt gondolod, hogy minden bolygóközi űrhajós az Olümposz megrögzött lakója.
De nem így van. Mindnyájan nagyon szeretjük a Földet, s vágyódunk kék ege után. Ez a mi betegségünk — a vágy a kék égbolt után. Ülsz valahol a Phoboszon. Feletted a végtelen és fekete ég. A csillagok akár gyémánttűk, a szemed szúrják. A csillagképek vadak, ismeretlenek. S körötted minden olyan mesterséges: a levegő, a meleg, sőt még a súlyod, még az is mesterséges…
Bikov mozdulatlanul hallgatta.
— Te ezt nem ismered. Te azért nem alszol, mert úgy érzed, a küszöb előtt állsz, az egyik lábad itt, a másik ott. Jurkovszkij most üldögél, és verset ír. A kék égboltról, a ködről a tó tükrén, fehér felhőkről az erdő széle felett. Rossz verseket ír, bármely szerkesztőségben kilószámra akad belőlük, ő is pontosan tudja ezt. Mégse hagyná abba.