Csillagfények pompázó csillámszőnyegét pillantotta meg. Csakhogy az égő anyag sávjai és gömbjei most a bal oldali képernyők alsó részébe húzódtak. Elöl, jobbra, a kozmosz sötétjében baljósán ragyogott az Öt Vörös Nap csillagképe, oldalt pedig még két közeli halvány csillag.
Grif Rift felállt, két tenyerével végigsimított az arcán, mintha a fáradtságot törölné le. Div Szimbel a számtárcsákat fórgáttá a vezérlőasztalon. A csillaghajó néhányszor megremegett, mint a lecsendesedő fenevad, aztán mozdulatlanná dermedt. Bizonytalan és mély öröm melegítette át Fay Rodiszt. így érez a barlang labirintusában kerengő ember, ha végre kijut a. kék ég alá, a meleg napsütésbe, beszippantja a füvek és az erdő illatát. Fay mindenkire rámosolygott: Grif Riftre, Csedire, a két asztronavigátorra, akik a vezérlőasztalok mentén a számitógépek helyiségébe vezető lifthez indultak. Az ovális ajtó előtt felbukkant Gén Atal. Elfordította a zöld fogantyút, és a súlyos ajtó elcsúszott jobbra. A páncélvédelmi mérnök Grif Rítttel egyidejűleg lépett Csedihez.
— Kész! — mondta Rift. — Most az asztronavigátorokon a sor. Rövidesen megmondják nekünk, milyen távolságra vagyünk a céltól. Mit gondol, Div?
A mérnök-pilóta egy négy-öt centiméter átmérőjű, homályos égitestre mutatott, amelyet félig eltakart a képernyő kerete, és Fay Rodisz eddig nem vett észre.
— Ha ez a Tormansz Napja, s mérete a mi Napunkhoz hasonló, akkor talán csak háromszáz-négyszáz millió kilométerre van. Ez pedig semmiség.
— S ha nem az? Hanem valamelyik abból az ötből? — kérdezte Szol Szain.
— Akkor sokáig fogunk bolyongani… vagy újra belépünk a nullatérbe, de már a Földön előre elkészített védőtér nélkül. Ez baj lenne, de én bízom mind a földi számításokban, mind a mi asztronavigátorainkban. Nem először irányítanak ESCS-et — mondta nyugodtan Div Szimbel.
Csedi Daan óvatosan leeresztette a lábát a rugalmas padlóra.
— Hogy érzi magát, Csedi? — kérdezte gondoskodón Grif Rift. — Hívjam talán Evizát? Mégiscsak kockázatos volt ilyen megpróbáltatásnak kitennie magát. Abban bíztam, hogy a személyzet gondosan felkészült.
— Nem is tévedett — egyenesedett ki Csedi. Minden erejét összeszedve igyekezett úrrá lenni lába gyengeségén és szeme vibrálásán.
A csillaghajó három vezetője összenézett. A lány úgy felelt, mint akinek mindennapos eset, hogy rövid idő alatt kétszer veszti el az eszméletét. Csedi észrevette Szol Szain sötét szemében a gunyoros szikrát.
— Miért nem Fay Rodisszal törődnek? Ő is először járt a nulla-térben.
— Fay Rodiszért senki sem aggódott — mondta halkabban Grif Rift —, ő nemcsak hogy ásatásokat végzett távoli bolygókon, hanem megjárta a pokol minden körét.
— Miért? — csodálkozott Csedi Daan.
A történészek azért teszik ezt, hogy jobban megértsék a régmúlt idők embereinek érzéseit.
Csedire zavaros érzések törtek rá. Elpirult. A tizenhárom ember szűk világában már másodszor fordult elő vele, hogy helytelenül ítél meg valakit. Hát igen, ötvenéves kora előtt nem tekintheti magát szociológusnak. Még jó, hogy a gépi nyelvészet olyan terület, ahol bízhat magában. Vajon mennyi meglepetést okoz még neki a további munka expedíciós társaival? Fülkéjébe menet a szeme sarkából Fay Rodiszra pillantott. Rodisz, hátradőlve karosszékében, az Öt Vörös Nap csillagkép baljós hunyorgását figyelte. Csedinek hirtelen eszébe jutott egy kiállításon látott kép. Sivár táj: szürkésbama síkos kövek halma, amelyet piszkosbama növényzet tekervényes szálai hálóznak be. Az alacsony, felhős égboltot rozsdavörös, áttört tornyok támasztják alá. A rejtélyes építmények tartógerendáin ugyanazok a szürkésbama növények lengenek a szakadatlanul és közömbösen fújó szélben. A kép előtérében egy asszony állt nehéz szkafanderban. A sisak nyitott felső része látni engedte az arc egy részét. A homlok, az ormyereg, a szemöldök és a szem jellegzetes vonalairól Csedi csalhatatlanul ráismert Fay Rodiszra, noha a nehéz légzőkészülék elrejtette az orrot, a szájat és az állat. Igen, kétségtelen, hogy Rodisz ott járt az infravörös napok nyirkos bolygóin! így tehát a „Noogen” rövid, utolsó előtti ugrása Fay Rodisz részvételével történt. S ő hallgatott erről, nehogy Csedi és társai, akik még nem jártak a nulla-térben, vele szemben tapasztalatlan újoncnak érezzék magukat.
Csedi még sok mindent nem tudott. Egyébként maga Fay Rodisz sem sejtette, hogy az Előkaukázus hegyei közt egy óriási teleszkóp mellett ül a kép alkotója, a híres csillagász. Áloműző pirulákkal serkentve magát, harmadik éjszaka virrasztott. Előtte milliószoros nagyításban villogtak a képernyőn az ötcsillagos gömbhalmaz vörös pontjai a Hiúz csillagképben. Valahol ott, talán ennél a parányi vörös fénynél a gömbhalmaz fölött, több ezer fényévnyi távolságban kell kibukkannia a „Sötét Láng”-nak a feledhetetlen Fay Rodisszal, akinek sokarcú egyéniségét most már csak a halál irthatja ki emlékezetéből…
Ugyanabban a pillanatban a szferoid pilótafülkében Fay Rodisz és Grif Rift szintén egy vörös csillagot figyelt. A mérnökpilóta jól sejtette, hogy a halvány égitest, amely a képernyőn apró korongnak látszott, a Tormansz Napja.
Vir Norin és Menta Kor már meghatározta a távolságot: háromszáznyolcvan millió kilométert kell megtennie a csillaghajónak a hagyományos anamezon hajtóművekkel. Ha a csillaghajó nem lett volna egészen lefékezve, hanem legalább az úgynevezett „megközelítési sebességgel”, o,l-gyel halad, kereken három és fél óra alatt elérhetné a Tormanszot. De a „Sötét Láng” felgyorsításához és utána a fékezéséhez még vagy harminc órára volt szükség.
Diadalmasan megszólaltak a jelzőhangok, s az embereket a mágneses aknák lengéscsillapító fülkéibe kényszerítették.
A „Sötét Láng” szökellve száguldott az új irányban. Az inerciás mágneses kioltóval felszerelt hagyományos csillaghajókát még az ESCS-ek feltalálása előtt „csillag-kenguruknak” nevezték, éppen e miatt a hihetetlen gyorsulásuk miatt.
Div Szimbel és Szál Szain úgy állították be az űrhajó autómatáit, hogy egy ciklusban menjen végbe a felgyorsulás, a repülés és a fékezés. Az egész személyzet, a kellemetlenséget enyhítő hipnotikus álomba merülve, a lengéscsillapító fülkében tartózkodott. Az út közben fényképeket készítő és naplót vezető robotok kivételével senki sem figyelhette meg az űrhajón a tűzpiros nap növekedését, mind vörösebbre változó színét. A nap eleinte lassan nőtt, majd félelmetes gyorsasággal közeledett, izzó energiáját a csillaghajóra árasztva. Amikor csaknem két méter átmérőjű lett, nem lapos korongnak látszott, hanem gömbnek egy szélesen elterülő fénypalástban. Ugyanilyen sebesen távolodott is, akkora lett, mint a Földről látható Nap.
A csillaghajó befejezte a szabályos görbe leírását. Sebessége a megszabott minimumra csökkent. A kis különálló fülkében, ahol Div Szimbel és Vir Norin szendergett, működni kezdtek az ébresztő készülékek, amelyek egyébként az OESZ bármely rendellenessége esetén felébresztették volna az ügyeleteseket. Hamarosan mind a tizenhárom ember összegyűlt a pilótafülkében, nézte a közeledő bolygót. Második volt a Napjától, és kissé közelebb esett hozzá, mint a Föld a maga Napjához; ennek is csak egy távoli holdja volt, mely az egyenlítő méntén keringett. Az asztronauták jól ismerték saját bolygójuk tiszta kékségét, amely egyre ragyogóbb és kedvesebb lett, ahogy közeledtek feléje. A Tormansz mélykéknek látszott, ahol pedig a felhőtakaró visszaverte és szétszórta a vörös Nap sugarait, ibolyaszínű volt. A bolygó színe barátságtalannak tétszett. A csillaghajósoknál idegesebb emberek a Tormansz látványát baljóslatúnak találták volna.