A megművelt föld övezeteiben meglepő volt az állandó települések hiánya. Fárasztó látványt nyújtott a sivár, hosszú és alacsony épületek egyhangú ismétlődése az elülső és a hátsó féltekén, a nagyvárosok és a kisebb lakott helyek körül. Nehézkes gépek mozogtak a porban, megmunkálva a talajt vagy begyűjtve a termést, nem kevésbé nehézkes járművek robogtak dübörögve a széles és sima utakon.
A földi megfigyelők nem értették, miért zúgnak így ezek a hatalmas gépek, mígnem rájöttek, hogy a szörnyű zaj oka egyszerűen a motorok rossz konstrukciója, az alkatrészek hanyag összeillesztése.
A Föld lakói csendben, nehogy zavarják társaikat, órákon át nézték a bolygó életét, szinte elkábította őket a tömérdek benyomás. Időnként a „Sötét Láng” személyzetének egyik-másik tagja felállt és átment a körteremnek abba a részébe, ahol egy hosszú asztalon ételek voltak feltálalva. Étkezés közben megbeszélték benyomásaikat, majd visszatértek a képernyőkhöz, minél kevesebbet akartak elmulasztani a Tormansz tévéműsoraiból. Illetve a bolygó nem is Tormansz, hanem Jan-Jah, így nevezték tormanszi nyelven. Ám a Tormansz elnevezés olyan mélyen belevésődött az expedíció tagjainak tudatába azokban a hónapokban, amikor gondolataikat szinte teljesen ez a bolygó foglalta le, hogy továbbra is ezt a nevet használták.
Megismerték a bolygó fővárosát is: a Föld nyelvére lefordítva úgy hívták, hogy a Bölcsesség Központja.
Helyesnek bizonyult Fay Rodisz feltevése, hogy a tormansz írás bonyolult jelek, ideogrammák rendszere, amelyek nem hangokat, hanem fogalmakat jelölnek. Ezeknek elsajátítása még az éles eszű földlakóknak is sok időbe tellett volna. Szerencsére volt az írásjeleknek egyszerűsített gyűjteménye is, amivel elboldogultak a mindennapi életben és a sajtóhírek könnyebb nyelvezetében. Új táblákkal díszítették fel a „Sötét Láng”-on a terem falait. Díszítették, mert a jelek formája esztétikai élvezetet nyújtott a csillaghajó személyzetének. Bonyolult ábráik ízléses absztrakt rajzoknak látszottak. A szővegeket vagy élénksárga papírra írták feketével, vagy pedig erős sötétzöld színnel halványkék alapra.
— Milyen szép a mi vonalas betűink szegényes egyszerűségéhez képest! — lelkesedett Olla Dez. — Ha visszatérünk, nem kellene a tormanszi ábécét az Általános Korszerűsítési Tanács elé terjeszteni?
— Nem hiszem — felelte Fay Rodisz ezt a fajta írást már használták a Földön, mégpedig sok évszázadon át. Minden idők és népek konzervatívjai ezt védelmezték a tisztán főnetikus ábécével szemben, amelyből a mi vonalas írásunk alapelemei származnak. Azt bizonygatták, hogy ezeket a jeleket, lévén ideogrammák, egyformán értik a különböző nyelveken beszélő népek…
— S a betűk nemcsak absztrakt jelekké válnak, hanem kőnkrét értelem szimbólumaivá is — vette át a szót Olla Dez. — Azért van ilyen sok belőlük!
— S túlságosan kevés az exponenciálisan bővülő emberi gondolkodás számára — tette hozzá Csedi Daan.
— Ön jól meglátta a fő ellentmondást — bólintott Fay Rodisz —, mindennek ára van; az ideogrammákat használó írás előnyei a kultúra és tudomány fejlődésével jelentéktelenekké válnak. Viszont százszorosára növekszik a hátránya, a fogaimák merevsége, amely konzerválja a gondolkodás elmaradottságát, lassítja fejlődését. A bonyolult, szép írás, amely a gondolat ezernyi árnyalatát fejezi ki ott, ahol millió árnyalatra van szükség, archaizmussá válik, olyanná, mint a képírás volt a kőkorszakban, ahonnan kétségkívül származik is.
— Rég megadtam magam, Fay! — nevetett Olla Dez. — Az ÁKT-ban a barlangi gondolkodás védelmezőjének bélyegeztek volna. Köszönöm, hogy megmentett a szégyentől.
— Az ÁKT aligha bánt volna el ilyen kegyetlenül magával — felelte Rodisz ugyanolyan tréfásan. — A Tanács többsége férfi, s amellett mindenben kételkedő. Az ilyenek nem nehéz ellenfelei a női nemnek, kivált az olyan csinos nőknek, mint maga.
— Ne tréfáljon — mondta Csedi komolyan —, én tragikusnak érzem, hogy az ideogrammák ilyen hosszú ideig fennmaradtak a Tormanszon. Ez a gondolkodás szükségszerű elmaradottságát jelenti…
— Vagy inkább a lassú haladást és a formák archaikusságát — igazította ki Rodisz —, az elmaradottság mindig relatív. De mihez viszonyítsunk? A Földhöz? De melyik kor fejlettségi szintjéhez. A mi korunké jóval magasabb. A szép, értelmes és egyetértő élet, a világ mohó megismerésének, a szépség és öröm gazdagító boldogságának hány évszázada maradt már mögöttünk! Melyikünk ne volna hajlandó azokban az időkben élni?
— Én — szólalt meg Vir Norin. — Őseink olyan keveset tudtak. Nem bírtam volna…
— Én sem — csatlakozott hozzá Fay Rodisz de a tudás határtalan tengere éppúgy terül el előttünk, mint őelőttük. Nincs érzelmi különbség. És az egyéni érték, az álmok és a szerelem, a barátság és a megértés — mindaz, ami nevel minkét? Ebben egyformák vagyunk. Miért is vitatnánk el a tormansziaktól, hogy hasonló fokon állnak? Csak azért, mert az írásuk elmaradott? Egyébként is úgy látszik, hogy a kínszenvedés bolygója mellett szóló legfontosabb bizonyíték nem helytálló. A mi demogrammjaink nem igazolják a Cefeusz-expedíció adatait a lakosság kolosszális számáról. Óriási a különbség!
— Hihetetlen! — ingatta a fejét Grif Rifit. — Egyebekben a cefeusziak kitűnő planetográfúsoknak bizonyultak. Ez vagy tévés, vagy…
— Vagy erősen csökkent a lakosság száma — fejezte be Fay Rodisz. — Lehetséges. De akkor ez katasztrófa, holott mi semmi különöset nem vettünk észre.
— Nem okvetlenül katasztrófa — szólt közbe Tivisza Henako.
— A Cefeusz-expedíció óta több mint kétszázötven év telt el. Vegyük a VEK kezdetére jellemző átlagos életkort, a hétven évet. Ez alatt az átlagos életkor négyszeresének megfelelő időszak alatt a Tormansz lakossága még nagyobb mértékben csökkenhetett, vagy ellenkezőleg, növekedhetett merőben belső okokból.
— Én úgy gondolom, a belső okok a katasztrófa legrosszabb formái — mondta Csedi. — Tévéadásaiból ítélve egyelőre nem tetszik nekem ez a Jan-Jah bolygó!
Mintha Csedi szavait igazolná, a sztereoképemyő mélyéből dallamos zene hallatszott, amelyet csak ritkán szakított meg disszonáns jajveszékelés. A földlakók előtt szürkésbama üveg hez hasonló anyaggal borított tér jelent meg egy dombon. A téren üvegösvény vezetett az ugyanolyan anyagból készült lépcsőhöz. A magas vázákkal és vaskos, szürke kőoszlopokkal díszített rövid lépcső üvegépületbe vitt, amely ragyogott a vőrös Nap fényében. A légies homlokzatot alacsony oszlopok tartották. A bejárat előtt két fekete edény állt, amelyből könynyű füst szállt.