A tévéadások és rádióhírek igen nagy figyelmet szenteltek az emberek kis csoportjának, ezek nyilatkozatainak és utazásainak, tanácskozásainak és döntéseinek. A leggyakrabban Csoio Csagasz nevét emlegették, akinek a közélet legkülönbözőbb területével, elsősorban a gazdasági élettel kapcsolatos megnyilatkozásait óriási lelkesedéssel fogadták és úgy magasztalták, mint a legnagyobb államférfiúi bölcsességet. Lehetséges, hogy Csoio Csagasz kijelentései, bár nem látszottak zseniálisaknak, valami miatt mégis igen fontosak voltak a Tormansz lakói számára? Hogyan is ítélhették volna meg ezt a jövevények hatezer kilométer magasságból!?…
Fay Rodisz és Grif Rift figyelmeztette is erre forrófejű fiatál társait, akik élesen megfogalmazva mondtak véleményt.
A csillaghajósok furcsállották, hogy bár állandóan közöltek beszámolókat Csoio Csagasz és három legközelebbi munkatársa — a Jan Jah bolygó legfelső szerve, a Négyek Tanácsa tag-jainak — beszédeiről és utazásairól, még nem látták őket. Ezek a lépten-nyomon emlegetett emberek mintha mindenütt jelen lettek volna, mégsem voltak sehol.
Csupán egyszer látták, hogy a fővárosban, a Bölcsesség Központjában az utcákat és tereket elözönlő tömeg lelkes or dítással üdvözölt öt gépkocsit, amelyek az egykori földi páncél autókra hasonlítottak. A sötét ablakokon nem lehetett átlátni, de a tormansziak a tömegpszichózis hatása alatt úgy ordítottak és hadonásztak, ahogy a sportversenyeken szoktak.
A földlakók megértették, hogy ezek négyen, élükön Csoio Csagasszal, mindenek igazi urai. Mint a régi népeknél, a Tormanszon is túlsúlyban voltak az egyforma nevek, ezért az itteni embereknek három nevet kellett viselniük. Néha kétnevű ember is akadt köztük. Nyilván a kétnevűek alkották a bolygó társadalmának vezető osztályait. A tormanszi nevek kicsit hasonlítottak a földiekre, de a földlakók fülének disszonáns szótagokból álltak. Csoio Csagasz, Gentlo Si, Kandó Leluf és Zetrino Umrog — így hívták a négy legfőbb vezetőt. Mindenkinek a nevét rövidíteni lehetett, kivéve Csoio Csagaszét. Gén Si, Zet Ug, Ka Luf, ismétlődött bosszantó egyhangúSággal és változatlan sorrendben a Csoio Csagasz név után, mely úgy hangzott, mint a vad ősök mágikus varázsszava.
Olla Dez tréfásan megjegyezte, hogy a földlakók a maguk kettős, végtelenül változatos névrendszerükkel a Tormanszon a legfelső osztályhoz tartoznának.
— És te szeretnéd, nem röstellnéd? — kérdezte Csedi Daan.
— Lehetőség adódna, hogy lássak olyanokat, akik élet-halál urai. A második ciklusú iskolában nagyon szerettem a történelmi fantasztikumokat. Leginkább azok a könyvek kötöttek le, amelyek nagy királyokról, hódítókról, kalózokról és zsarnokokról szóltak. Tele vannak velük a Föld meséi, akármelyik ókori országban keletkeztek is.
— Ezt nem gondolod komolyan — mondta Csedi. — Az emberiségnek éppen ezek az emberek okozták a legnagyobb szénvédéseket, akik csaknem mindig műveletlenek és kegyetlenek voltak. A kettő szorosan összefügg. Rosszul berendezett társadalomban az ember vagy kénytelen önvédelemből erős, bátor lelkületet kialakítani magában, vagy, ami sokkal gyakoribb, külső támaszban, istenben bízni. Ha nem istenben, akkor az emberfeletti emberekben hittek, hogy hódolhassanak a mindenható uralkodóknak. Azok, akik ezt a szerepet játszották, rendszerint sötét politikai cselszövők voltak, csak a fasizmust adhatták az emberiségnek, semmi mást.
— Voltak köztük bölcsek és hősök is — felelte nyugodtan Olla Dez. — Szeretnék találkozni ilyen emberekkel. — Kezét összefonta a tarkóján, a dívány támlájának dőlt, és álmodozón lehunyta a szemét.
Fay Rodisz figyelmesen a híradástechnikai mérnökre pillantott.
— Csedinek egy szempontból igaza van — mondta. — Ezek az uralkodók nem tudták felmérni tetteik távolabbi követkézményeit. Ebből származott a felelőtlenség, ami végül is tragikumba torkollt. Én megértem Olla Dezt…
— Hogyan? — kiáltott fel egyszerre Csedi, Vir és Tivisza.
— A Föld minden embere olyan óvatos a cselekedeteiben, hogy nem állja az összehasonlítást a régmúlt uralkodóival. Nincs felruházva a hatalom külső jeleivel, bár valójában olyan, mint az óvatosan lépegető óriás elefánt az árkon-bokron át menekülő, rémült szarvashoz képest.
— Rémült uralkodó? — nevette el magát Olla. — Ez ellentmondás.
— De egyúttal dialektikus egység is — fejezte be Fay Rodisz.
Hasonló viták sokszor ismétlődtek, de a bolygó nyugodt tanulmányozása váratlanul véget ért.
Az éjszakai rádióügyeletes — ezúttal Gén Atal — riasztotta Rodiszt, Grifet és Csedit. Mind a négyen odamentek a képernyőhöz, amelynek sötétségét csak a hullámos jelzővonal fénye törte meg. A fordítógép ki volt kapcsolva, mivel a szavakát az űrhajósok már megértették:
„A Hátsó főobszervatórium közlését a figyelő állomások megerősítik. Bolygónk körül ismeretlen égitest, valószínűleg űrhajó kering körpályán. Pályájának az egyenlítőhöz mért szőge 45, magassága 200, sebesség…
— A keringési pályát is ki tudják számítani — dörmögte Grif Rift.
„A kozmikus test méretei az előzetes számítások szerint jóval kisebbek, mint azé az űrhajóé, amely a Bölcs Visszautasítás Korában látogatott el hozzánk. A figyelő állomások újabb jelentéseit reggel nyolc órakor közöljük.”
— Tehát felfedeztek minket — mondta Fay Rodiszhoz fordúlva Grif Rift, árnyalatnyi szomorúsággal a hangjában. — Mit tegyünk?
Rodisznak még felelni sem volt ideje, mert kivilágosodott a nagy képernyő, és feltűnt rajta az ismert bemondó.
— Sürgős közlemény! Mindenki hallgassa! Hallgassátok a Bölcsesség Központját! — A tormanszi bemondó szaggatottan, éles hangon beszélt, mintha a mondatok közepén felvakkantana. Felolvasta a csillaghajóról szóló közleményt, és így fe-jezte be: — Reggel kilenc órakor a nagy Csoio Csagasz barátja, maga Zet Ug fog beszélni. Mindenki hallgassa a Bölcsesség Központját!
— Mit tegyünk? — ismételte meg Grif Rift, lehalkítva a bemondó hangját, aki megismételte a közleményt.
— Beszélni kell Tormansszal! Zet Ug beszéde után megszakítjuk az adást, s én jelentkezem valamennyi képernyőn, leszállási engedélyt kérek. Olla Dez felkészült erre az esetre — mondta Fay Rodisz, s arcát alig észrevehető pír vonta be az izgalomtól.
A megjelölt időben a csillaghajó egész személyzete a képérnyő elé gyűlt. Elkövetkezett a döntő pillanat. Ezért jöttek el a Földről, ezért tették meg ezt a rendkívül veszélyes egyenes sugarú repülést. Minden attól függ, hogyan alakulnak a kapcsolatok a — sajnos hívatlan — vendégek és a tormansziak, vagy inkább a vezetőik között. Mert ennek a maroknyi embernek, sőt, talán egyedül Csoio Csagasznak a döntése szabja meg a Tormansz „akaratát”, ettől függ a földi expedíció sikere.
A sztereoképernyő fölött az óra a Tormansz főváros idejét mutatta. Fay Rodisz, aki egy időre elvonult a fülkéjébe, negyed órával Zet Ug beszéde előtt tért vissza. Valószínűleg már korábban elkészítette ruháját, mély tónusú, a Tormanszon leginkább kedvelt, narancssárga árnyalatú, vörös színű bolyhős anyagból. Rodisz arcvonásai, amelyeket a ruha még jobbán kiemelt, kemények és eltökéltek, szinte fenyegetőek lettek, könnyed mozdulatai pedig olyanok, mint a vörös Nap villódzása. Haját még rövidebbre nyírta, büszke nyaka szabadón érvényesült. Gondosan fésült, fekete hajfürtjei az arcába hulltak. Semmi ékszert nem tett magára. Leült a képernyő előtti karosszékbe, egy szót sem váltott társaival. Az OESZműszerek halk, megszokott zümmögése nem zavarta az űrhajó feszült csendjét.