Egy hirtelen támadt feltevés arra késztette Csedit, hogy a jelzőkarperecen bekapcsolja Olla Dez hívójelét. Olla futva jött, kipirultan, mert éppen visszaverte a támadást, amelyet Vir Nonn, Tivisza és Neia Holly együttesen intézett ellene az „uralkodók” iránti romantikus vonzalma miatt. Nyomában Fay Rodisz lépett be, egy kis jegyzéket hozott, amit az imént másolt ki a régi fogalmak szótárának „csillagocskájából”.
— Megtalálta a rejtélyes szavakat? — kérdezte Csedi, bár legszívesebben a saját feltevését mondta volna el.
— Szitkozódás, vagyis olyan szavak, amelyeket a pszichikai fejlődés alacsony fokán sértésként intéznek másokhoz.
— Miért? Hiszen ők semmit sem tudnak rólunk!
— Olyan módszerekkel befolyásolják az embereket, amelyeket annak idején nálunk törvénnyel megtiltottak, de széles körben alkalmaztak a fasiszta demagógiában és az MVK álszocialista államaiban. Hitler, ez a szörnyű bűnöző, aki ma-jomcsordának tekintette népét, pontosan azt tette, amit ezek a tormansz szónokok. Kivörösödve ordított, üvöltött, okádta magából a szidalmakat és a gyűlölet szavait, mérgezte a töméget. „A tömegben az ösztön a legfontosabb, mert belőle származik a hit” — ezek az ő szavai, amelyeket később az öligarchikus, álszocialista Kínában is használtak. Az ellenfelekkel nem vitatkoztak. Ordítanak velük, ütik őket, szükség esetén pedig fizikailag megsemmisítik őket. Láthatják, hogy a tormansz szónokok számára nincsenek más fogalmak, csak amiket a fejükbe vertek. Nem a józan értelemhez szólnak, hanem az állati indulatokhoz. Ne zavarja magukat a szitkozódás, ez csupán a szervezett népámítás egyik fogása.
Csedi felállt, és ökölbe szorítva kezét, végigsétált a képérnyők és műszertáblák fala előtt.
— Azt hiszem, megértettem a dolgot — szólalt meg lassan —, hívtam is Ollát, mielőtt maga bejött, hogy kísérletet tegyünk…
Rodisz és Olla várakozón tekintett Csedire.
— Van a Tormanszon egy másik planetáris hírszolgálat is. Azt, amelyiket mi naponta fogtunk, éppúgy ellenőrzik és megrostálják, mint mi a Világ Hálózatunkat. De mi azért szelektálunk, hogy a legérdekesebb és a legfontosabb anyagot közvetítsük, itt azonban egészen más céllal teszik.
— Értem — bólintott Fay Rodisz —, csak azt mutatják, amit a Tormansz vezetői akarnak. A hírek megválogatásával „meghatározott benyomás” jön létre. De lehet, hogy magukat a „híreket” is úgy állítják elő.
— Kétségtelenül. Akkor jöttem rá, mikor figyeltem a „háborgó népet”, azokat az embercsoportokat, amelyek teljes egyöntetűséggel, színlelt buzgalommal nyilvánítják véleményűkét. Ezeket úgy szedik össze a különböző városokban. Az emberek igazi arcát és véleményét nem látjuk és nem halljuk sem mi, sem a bolygó lakói.
— Ha így van… — kezdte Fay Rodisz.
— Akkor kell lennie egy másik hálózatnak is — folytatta Csedi. — Azon. közvetítik a valódi információkat. A vezetők nem nézik a hamisítványt. Ez nemcsak fölösleges, de veszélyes is számukra.
— S maga rá akar állni a másik hálózatra? — kérdezte Olla Dez. — Van valami elképzelése a paraméterekről?
Emlékszik, hogy lehallgattuk az obszervatóriumok éjszakai jelentéseit?
Olla Dez a hullámszelektáló fölé hajolt, a műszerek mutatói megelevenedtek, a közvetítőcsatomákat keresgélték.
Fay Rodisz átölelte Csedi vállát. Mindketten merőn nézték a sötét képernyőt. Néhány perc múlva hangos beszéd hallátszott, és a képernyőn egyidejűleg egy tágas helyiség tűnt fel, hosszú asztalsorokkal, amelyeken táblázatok és rajzok hevertek. A háttérben barna és sötétszürke ruhás emberek gyűltek körbe. Egészen mások, jóval idősebbek voltak, mint az utcákon tomboló fiatalok.
„Nem értem, miért ez a vakrémület — mondta valaki a csőport közepén. — Fogadni kellene a csillaghajót. Gondoljuk csak meg, milyen sokat megtudhatunk tőlük; ők nyilván sokkal fejlettebb kultúra emberei, és annyira hasonlítanak ránk…”
„Éppen ez a bökkenő — vágott közbe valaki —, mert akkor mi lesz a Fehér Csillagok-legendával?”
„Ugyan, kinek van ma már erre szüksége?” — vonta össze dühösen a szemöldökét az első.
„Azoknak, akik azt állítják, hogy a legnagyobb alkotó szellemnek, Coamnak a Fehér Csillagokról hozott könyvei tártálmázzák az örök igazságot. De ha mi a jövevények bolygójáról származunk, és ott minden annyira megváltozott, akkor…”
„Elég! A Négyeknek mindenütt ott a szemük és a fülük — szakította félbe az első beszélő —, hallgassunk.”
Az emberek, mintha valaki jelt adott volna rá, elfoglalták helyüket az asztaloknál. A tévé kamerái most egy laboratóriumot mutattak, ahol valami berendezés állt és falként sorakozó ketrecek, amelyekben valami eleven nyüzsgött. Itt sárga köpenyes idős embereket lehetett látni, ők is a földlakók csillaghajójáról beszélgettek.
„Végre rendkívüli esemény történt — mondta egy nő, aki olyan komikus hajfonatokat viselt, amilyenek a Földön csak kislányokhoz illenek. — Évezredekig tagadtuk, hogy körülöttünk fejlett kultúrájú, értelmes élet létezhet, vagy a legnagyobb ritkaságnak véltük. A Bölcs Visszautasítás Századában iderepült egy csillaghajó, most pedig megjelent egy másik, ráadásul közvetlen rokonainkkal. Miért is ne fogadhatnánk!”
„Pszt! — intette hallgatásra egészen földi módra egy hajlott korú tormansz férfi. — Ott — mutatott felfelé az ujjúval — még nem nyilatkoztak.”
S ezek az emberek is mintegy vezényszóra szétszéledtek. A tévé egy magas terembe kapcsolt át, ahol hatalmas, oszlop formájú gépek, csövek és kazánok álltak. Hirtelen elsötétült a képernyő. A vevőkészülék kék figyelőszeme kihunyt, zöldes foszforeszkálás világította meg a szűrőberendezés ablakát, s felhangzott az üvöltő tormanszi beszéd. Az ebédlőben tartózkodó földlakók sietve csatlakoztak a megfigyelőkhöz.
„Az idegen bolygóról jöttékhez! Az idegen bolygóról jöttekhez! A Négyek Tanács tárgyalásra hívja önöket. Lépjenek kétoldalú tévékapcsolatba egy külön csatornán. A technikus ismerteti a kapcsolás módját!”
A sötét sztereoképemyő megint kivilágosodott. A közönséges automata televizofonhoz hasonló szűk fülkében egy kékruhás, idős tormansz férfi ült. Az előtte levő kis hangtölcsérbe beszélve igyekezett megmagyarázni a földlakóknak a különcsatoma paramétereit. Olla Dez rögtön bekapcsolta a „Sötét Láng” már behangolt televizofonját. A tormanszi férfi hátrahőkölt és megdermedt a csodálkozástól, mikor a képernyőjén megpillantotta a csillaghajó embereit.
— A „Sötét Láng” csillaghajó készen áll a tárgyalásokra — mondta Olla Dez árnyalatnyi diadallal a hangjában, kissé akadozva ejtve a tormansz szavakat.
A kék ruhás technikus végre felocsúdott a meglepetésből, fojtott és érthetetlen hangon egy hajlított lábon álló kockába beszélt valamit, meghallgatta a választ, majd felemelte sápadt arcát.
— Készüljenek fel. Válasszanak ki valakit, aki jól beszéli a Jan-Jah nyelvét és ismeri az udvariassági formulákat. Kapcsolom a Négyek Tanácsa rezidenciáját!
A képernyőn hatalmas terem tűnt fel, falait függélyesen redőzött sötétzöld színű, súlyos szövettel vonták be. Az előtérben kerek asztal állt karmos mancs formájú, tömör, díszes faragású lábakon. Az asztalon csupán egy halványkéken derengő gömb volt. Ugyanolyan zöld szövettel bevont négy karosszék állt a fényes, napsárga szőnyegen. A hátsó falon csillagászati térkép függött, halványan csillogva egy fekete székrény fölött, amelynek ajtóit színes, finom vonalú rajzok díszítették. A szekrényen magas lámpa állt zöídszegélyű, halványkék ernyővel, fényét a négy emberre vetve, akik bántóan gőgösen terpeszkedtek el a karosszékekben. Hárman árnyékban maradtak, elöl egy szikár és magas férfi ült fehér körgallérban, fején szürkésfekete tüskés haj meredezett. Kemény szája nem volt összhangban rövid, tömpe orrával, átható pillantású, késkény szeme pedig szemöldökével, amelyet magasan felvont, mint aki feszülten gondolkodik. Olla Dez elégedett lehetett. Csoio Csagasz uralkodó benyomását keltette, s kétségkívül az is volt.