— Az áldozatvállalás szükségességének érzése a legősibb érzés az emberben; végigvonul minden valláson a régi társadalmák történetében. Irgalmasságra bírni az ismeretlen erőt, kiengesztelni az istenséget, hosszú életet adni az esendő sorsnak. Attól kezdve, hogy embereket áldoztak az oltárokon csata, vadászat, aratás vagy építkezés kezdete előtt, folytatva a vezérek, királyok, fáraók hekatombáin egészen a megdöbbentő vérengzésekig, amelyeket hagymázas politikai és vallási eszmék jegyében, nemzeti ellentétek miatt követtek el. De mi, akik tudjuk a mértéket, akik nagy társadalmi védőberendezéseket alkottunk, hogy véget vessünk a bánatnak és az áldozatoknak, mi ne tudtunk volna még megszabadulni a pszichikumnak ettől az ősi vonásától?
Fay Rodisz gyöngéden megsimogatta Grif haját.
— Ha régi módszereket alkalmazva beavatkozunk a tormánsziak életébe, erőt állítva szembe erővel, ha leereszkedünk az életről és álmokról alkotott elképzelések színvonalára… — Rodisz elhallgatott.
— Ezzel elfogadjuk az áldozat szükségességét is?
— Igen, Rift…
Alighogy Rodisz bement a fülkéjébe, jelzőkarperece felvillant. Csedi Daan, aki egy ideje kerülte a találkozást vele, engedélyt kért, hogy bemehessen hozzá.
— Úgy látszik, nagyon ostoba vagyok — mondta Csedi, mihelyt belépett —, oly keveset tudok az élet roppant bonyolultságáról…
Fay Rodisz enyhén megszorította a lány forró kezét, gyönyörködve nézte bámuló arcát hamvasszőke hajának keretében.
— Ne tegyen magának szemrehányást, Csedi! Mindig és mindenütt az a legfontosabb, hogy ne tegyünk semmi olyat, amit helytelen nézet diktál. Ugyan ki nem keveredett már megoldhatatlannak látszó ellentmondásokba? Még a régi vallások istenei sem voltak mentesek ettől. Csak a természet olyan kegyetlen, hogy vaktában végzett kísérlettel oldjon meg ellentmondásokat minden élő rovására.
Leültek a díványra. Csedi kérdőn nézett Rodiszra.
— Beszéljen nekem az infemó-elméletről — kérte rövid habozás után, majd sietve hozzátette: — Nagyon fontos, hogy ismerjem.
Rodisz elgondolkodva végigment a fülkén, megállt a mikrokönyvtár állványa előtt, ujjait végighúzta a kódjelek zöld lemezein.
Régóta úgy mondják, hogy infernó-elmélet, de valójában nem is elmélet ez, hanem azoknak a megfigyeléseknek az őszszegezése, amelyeket földünkön az élet és főleg az emberi társadalom spontán törvényein végeztek. Az infemó latin szó, „alsó, föld alatti”, s azt jelenti, hogy pokol. Fennmaradt Dante csodálatos alkotása. Dante csak politikai szatírát írt ugyan, de képzeletével megalkotta a több fokozatú infemó sötét képét. O magyarázta meg az „infemó” iszonyú értelmét, amelyet régebben csak az okkultisták ismertek. A Pokol kapujának felirata — „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” — a lényegét fejezi ki a kínszenvedések helyének, amely az emberek képzeletében született meg. Azt az ösztönös sejtést, hogy az emberi társadalom történelmi fejlődésének igazi háttere a földi életnek mint a bánat és halál szörnyű útjának evolúciója, elektronikus gépek megalkotásával elemezték. A hírhedt természetes kiválasztásról kiderült, hogy az infemó-lét legtisztább megnyilvánulása, vagyis vaktában törekedtek a tökéletesedésre, mint amikor a kockázók számtalanszor dobják a kockát. Csakhogy minden egyes dobás tétje milliók élete volt, akik belepusztultak a szenvedésbe és reménytelenségbe. A könyörtelen kiválasztás csak egy irányba, a fő irányba, a legnagyobb szabadság, a környezettől való függetlenség irányába terelte a szervezet tökéletesedését. Ám ez szükségképpen megkívánta az érzékszervek finomodását, az idegműködés tökéletesedését, következésképp feltétlenül megsokszorozta az életút szenvedéseit.
Más szóval, ez az út kilátástalan volt. Túltengett az egyformaság, mint a homok a sivatagban, a végtelen ismétlődés elmosta az egyedit, az egyszeri, rendkívüli értéket… Az állati élet, miközben trilliónyi átalakuláson keresztül eljutott az ismeretlen tengeri lényektől a gondolkodó szervezetig, a geológiai történelem több milliárd éve alatt infemóban volt.
Az ember mint gondolkodó lény kettős infemóba került — a testébe és a lélekébe. Eleinte azt hitte, hogy megszabadul az élet minden csapásától, ha a természetbe menekül. így keletkeztek a mesék az ősi paradicsomról. Amikor az emberi pszichikumot jobban megismerték, a tudósok megállapították, hogy a lélek infemója nem más, mint az ősi ösztönök, rabság, amelyben az ember önmagát tartja, azt hívén, hogy megőrzi egyéniségét. Egyes filozófusok az ösztönök végzetszerű leküzdhetetlenségéről beszéltek, ezzel előmozdították kifejlődésüket és megnehezítették a kijutást az infemóból. Csak akkor sikerült nagy lépést tenni a társadalmi tudat fejlődése felé, amikor megteremtették a feltételeit, hogy ne az ösztöneinberek, hanem az önmagukat tökéletesítő egyedek kerüljenek túlsúlyba.
A vallásos emberek azt kezdték hirdetni, hogy a természét, mely előmozdítja az ösztönök kifejlődését, a megtestesült gonosztól, régóta ismert nevén a Sátántól való. A tudósok ezzel szemben azt állították, hogy a vak természeti fejlődés iránya az elszakadás a külső környezettől, vagyis kiszabadulás az infemóból.
Ahogy kialakultak a hatalom és elnyomás állami erőszakszervezetei, ahogy erősödött a nacionalizmus, szigorúan elzárva a határokat, lassanként a társadalomban is kialakult az infemó.
Így botladoztak a természeti és társadalmi ellentmondások között, amíg Marx meg nem fogalmazta azt az egyszerű és világos tételt, hogy a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába való ugrás egyetlen lehetséges módja a társadalom átszervezése.
Erf Rom, az ötödik korszak filozófusa és történésze, az MVK fasiszta diktatúráinak tanulmányozása nyomán megfőgalmazta az infemó-lét alapelveit. Ezeket később az én tanitóm dolgozta ki részletesen.
Erf Rom megfigyelte, hogy minden tökéletlen társadalmi rendszerben megvan az elszigetelődés tendenciája; fennmaradása érdekében saját struktúráját elzárja a más rendszerekkel való érintkezés elől. A tökéletlenség fenntartására természetesen csak az adott rendszer kiváltságos osztályai, az elnyomók törekedhettek. Ők igyekeztek nemzeti, vallási és egyéb ürüggyel elkülöníteni népünket, hogy életét az infemó zárt körébe szorítsák, elválasszák a világ többi részétől, hogy az érintkezés csak az uralkodó csoporton keresztül történhessék. Az infemólét tehát szükségképpen az ő munkájuk eredménye. Ilyen meglepő módon vált valóra Mani naiv-vallásos tanítása, a manicheizmus, amely az irányított gonősz létezését hirdette. Valójában ez merőben anyagi természetű harc volt a kiváltságokért egy olyan világban, amely mindenben hiányt szenvedett.
Erf Rom figyelmeztette az emberiséget, hogy ne tűrje az oligarchia — a fasizmus vagy az államkapitalizmus — világuralmát, mert a bolygóra rácsapódna a koporsófedél, az infernó-lét teljes reménytelensége egy olyan abszolutisztikus hatalom igájában, amely fel volt fegyverkezve az akkori idők légszörnyűbb fegyverével és nem kevésbé pusztító tudományával. Kin Ruh véleménye szerint Erf Rom művei segítettek felépítem az új világot a Világ Egyesülésének Korába való átmenet idején. Egyébként Erf Rom figyelte meg, hogy az élet egész természeti fejlődése a Földön infemális. Erről írt később Kin Ruh oly ragyogóan.
Rodisz gyakorlott mozdulattal beállította a kódszámot, és a könyvtári képernyő kis négyzete kivilágosodott. Kin Ruh ismert arca jelent meg, éles pillantású, világos szemét a nézőre szegezte. A tudós intett a kezével, majd eltűnt, csak a hangja hallatszott.