A képernyőn pedig feltűnt egy fáradt, szomorú, átszellemült arcú, domború homlokú, ősz hajú, idős férfi. Kin Ruh megmagyarázta, hogy ez Aldiss, ókori filozófús, akit régebben a tengeri jelzőlámpa feltalálójával azonosítottak. Nehéz eligazodni a nevek közt olyan népeknél, amelyeknek fonetikája nem egyezett a helyesírással, a kiejtés pedig a későbbi századókban feledésbe merült. Elsősorban az MVK-ban elterjedt angol nyelv volt ilyen.
Aldiss, szemlátomást izgatottan és szaporán lélegezve — bizonyára szívbeteg lehetett — ezt mondta: „Vegyünk példaként egy fiatalembert, aki nemrég vesztette el rákban elhunyt feleségét. Még nem fogta fel, hogy áldozata egy rendkívüli igazságtalanságnak, egy kegyetlen, szörnyű és cinikus biológiai törvénynek, amely semmivel sem kevésbé bestiális a fasiszta ”törvényeknél”. Ez a felháborító törvény azt mondja, hogy az embernek szenvednie kell, el kell vesztenie fiatalságát és erejét, és azután meg kell halnia. Lehetővé tette, hogy a fiatalembertől elvegyék a legdrágábbat, és nem adott neki sem biz tonságot, sem oltalmat, védtelenül hagyta, hogy a sors a jövő sötétjéből bármikor lesújthasson rá! Az ember mindig is szerétté volna megváltoztatni ezt a törvényt, nem akart beletörődni, hogy évmilliárdokkal előbb megállapított szabályok szerint mindig ő legyen a biológiai vesztes a sors játékában. Miért kellene hát nekünk harc nélkül elfogadnunk a sorsúnkát?… A biológiában Einsteinek ezrei segítenek kiszakítani minket ebből a játékból, nem akarunk fejet hajtani a természet igazságtalansága előtt, egyezséget kötni a természettel.” Nehéz világosabban megfogalmazni az infemót az ember számára — szólalt meg újra Kin Ruh. — Látják, mily régen megértették ennek elveit az emberek? Most pedig…
A képernyőn megjelent a földteke modellje, belülről megvilágított, sokrétű, áttetsző szferoid. Felszínének minden része parányi dioráma volt, amely térhatású képet vetített közvétlenül a nézőre, mintegy végtelen messzeségből. Először a gömb alsó rétegei világosodtak ki. A vetítés fokozatosan közeledett a felszínhez. A néző előtt lezajlott a Föld története, ahogy a geológiai rétegek megörökítették. Ez a közönséges demonstrációs modell olyan tartalommal volt telítve, amilyenről Csedi azelőtt soha nem hallott. Kín Ruh elmondta, hogy Erf Rom adatai alapján készítette el az állatok fejlődésének sémáját.
Minden állatfaj alkalmazkodott bizonyos életkörülményekhez, ökológiai határokhoz, ahogy a biológusok nevezték még a régi korban. Az alkalmazkodás bezárta a fajt ezek közé a határok közé, létrehozva az infemó önálló fészkét, mígnem a faj annyira elszaporodott, hogy többé nem maradhatott meg a túlzsúfolt helyen. Minél tökéletesebb volt az alkalmazkodás, minél jobban virultak az egyes fajok, annál szörnyűbb árat fizettek érte.
Kivilágosodtak és elsötétültek a földteke különböző részei, feltűntek az állatvilág iszonyú fejlődésének képei. Krokodil formájú kétlakiak sokezres csapata nyüzsgött a mocsarak és lagúnák iszapjában; kis tavak, zsúfolásig tele szalamandrákkai, kígyó alakú és gyíkszerű lényekkel, amelyek milliószám pusztultak el a létért folyó értelmetlen küzdelemben. Teknősbékák, óriás dinosaurusok, tengeri szörnyek, amelyek a bomlótestektől fertőzött öblökben fetrengtek, és a letarolt, semmi táplálékot nem adó parton múltak ki.
Későbbi geológiai korban megjelentek a madarak milliói, majd a fenevadak gigászi csordái. Fokozódott az agy és az érzékszervek fejlődése, mind erősebbé vált a halálfélelem, az utódokról való gondoskodás, egyre többet szenvedtek a ragadozók áldozatai, a növényevők, amelyeknek homályos világérzésében a nagy ragadozók olyasféle démonok és ördögök lehettek, amilyeneket később az emberi képzelet megalkotott. S a hatalmas erőnek, a pompás fogaknak és karmoknak, csupán az volt a rendeltetésük, hogy tépjék, marcangolják az eleven húst, törjék a csontokat.
Senki és semmi nem tudott segítem, nem lehetett elhagyni az infemólét zárt körét, a mocsarat, a fiives pusztaságot vagy az erdőt, ahol az állat a szaporodás és a fajfenntartás vak ösztöne révén a világra jött… Az ember pedig erős érzékszerveivel, emlékezetével, a jövőt felfogó képességével hamarosan ráébredt, hogy a többi teremtményhez hasonlóan, születésétől kezdve halálra van ítélve. Csak az a kérdés, mikor hajtják végre az ítéletet, mennyi szenvedés jut osztályrészül ennek az egyednek. S minél fejlettebb, tisztább, nemesebb az embér, annál több szenvedést juttat neki a „bőkezű” természet és a társadalmi lét — egészen addig, amíg a titáni erőfeszítések árán egyesült emberek bölcsessége véget nem vet a vak, elemi erők játékának, amely már évmilliárdok óta folyik a bolygó gigászi infemójában…
Ez az oka, hogy amikor felismerték az élet pokoli voltát, annyi lelki törés következett be, annyi öngyilkosságot követtek el a legszebb életkorban, tizennyolc-húszévesen.
— Két részletet vetettem össze tanítóm előadásaiból — mondta Fay Rodisz s most már tudja, Csedi, mi az a hírhedt infemó-elmélet.
— Ó, igen! — szólt Csedi. — De megismerhetem-e azokat a megpróbáltatásokat is, amelyeknek némely történész alávetette magát?
— Úgy látszik, többet tud rólam, mint ahogy feltételeztem — mondta Rodisz, olvasva a lány gondolataiban —, akkor hát tudjon meg mást is.
Elővett egy csillag formájú mnemojegyzet-kristályt, amelyet közkeletű kifejezéssel „csillagocskának” hívtak, és átadta Csedinek.
— Az infemó-lét sokszorosára növelte az élet elkerülhetetlen szenvedéseit — mondta Rodisz gyenge idegrendszerű embereket hozott létre, akiknek még nehezebb lett az életük — ez az első circulus vitiosus. A körülmények viszonylagos javulásának időszakaiban a szenvedés enyhült, és kialakultak a közönyös egoisták. Mikor a társadalmi tudat magasabb fokra jutott, az emberek nem zárkóztak be többé önmagukba, nemcsak saját fájdalmukkal törődtek, hanem kifejlődött a másokkai való törődés, vagyis az együttérzés. Azon törték a fejűkét, hogyan irtsák ki a világból a bánatot és a bajokat, vagyis ugyanaz volt a gondjuk, ami nekünk. Ha már infemóban élünk, tisztában vagyunk vele, hogy az egyes ember a folyamát hosszadalmassága miatt nem juthat ki belőle, akkor az a dolgunk, hogy segítsünk megszüntetni az infemót, azaz segítsíink másokon, tegyünk jót, alkossunk szépet, terjesszük a tudást. Máskülönben mi értelme az életnek?
Egyszerű igazság ez, amelyet meglepően sokáig nem ismertek fel. Ezért voltak olyan ritkák a szellem igazi forradalmárai azokban a régi időkben.
Hogy elképzelhessük az elmúlt korok szenvedéseinek mértékét, mi, történészek, kigondoltuk a megpróbáltatások rendszerét, s ezt egyezményesen elneveztük az infemó-lét fokozatainak. Ennek a nemcsak testi, hanem lelki kínokból álló sorozatnak az a célja, hogy mi, akik a Megosztott Világ Korúnak történetét tanulmányozzuk, még közelebb kerüljünk őseink érzelmi világához. Cselekedeteik és előítéleteik indítékai érthetőbbé válnak az utódok számára, akiket több ezer éves szép élet választ el tőlük.
Csedi Daan elgondolkozva lehajtotta a fejét.
— S úgy gondolja, hogy itt, a Tormanszon, infemó van? A bolygóra azért csapódott rá az elnyomás koporsófedele, mert nem érték el…
— Náluk az oligarchia igen gyorsan kialakult a lakosság és a kultúra homogén volta miatt — magyarázta Rodisz.
Csedi Daan kiment, de vissza-visszanézett a mozdulatlanulálló Fay Rodiszra, akinek gondolatai talán az űrhajó alatt levő ismeretlen bolygóra, talán a végtelen messzi Földre szálltak.