Két óra múlva Csedi ismét megjelent. Égő arccal és lesütött szemmel átadta a „csillagocskát”, megragadta Rodisz kinyújtott kezét, a homlokához szorította, és váratlanul megesőkolta. „Bocsásson meg nekem” — suttogta, és kiszaladt a fülkéből. Rodisz utána nézett, s a csillaghajó személyzete közül aligha tudott volna bárki is elképzelni annyi anyai jóságot, amennyi most az expedíció vezetőjének arcáról sugárzott.
Az imént végignézett „csillagocska” felkavarta Csedit, ősi ösztönöket ébresztett fel benne. Számtalan hasonló történetet ismert a múltról szóló könyvekből és filmekből, de a régi idők kegyetlenségét csak elvontan tudta elképzelni.
A hősök ellenállása lelkesedéssel, kalandjaik leírása pedig a biztonság kellemes érzésével töltötte eclass="underline" lehetetlen, hogy akár ő, akár valaki más a Földön élő temérdek ember közül valaha is így ki legyen szolgáltatva a sors kényének-kedvének. A pszichológia tanára az iskolában arról beszélt, hogy régen, amikor sok volt az éhes és nyomorgó ember, a jóllakottak és a jómódban élők szívesen olvastak könyveket, néztek filmeket a szegényekről, az éhenhalókról, az elnyomottakról és megalázottakról, hogy jobban átérezzék saját biztonságukat és nyugalmukat. A legtöbb szentimentális könyv, amely szerencsétlen emberekről, és ellentételként, rendkívül sikeres hősökről és szépségekről szólt, az MVK bizonytalan és nyugtalan korában született. Akkor az emberek, megérezve az emberiség életében elkerülhetetlenül bekövetkező félelmetes megrázkódtatásokat, örömmel fogadtak minden műalkotást, amely legalább az ideiglenes biztonság nagyszerű érzésével ajándékozta meg őket.
Mint mindenki, Csedi is kemény fizikai munkával szerzett edzettséget, dolgozott kórházakban, ahol súlyos betegeket kezeltek — öröklés folytán kiújult bajokban vagy egészen komoly sérülésekben szenvedőket, ahol nem volt ritka eset az euthanasia, a fájdalommentes halálba segítés.
De mindez természetes velejárója volt az életnek, a bölcsességgel és pszichikai edzettséggel megalapozott, megértett életnek. De az, amit Csedi Rodisz „csillagocskájában” látott, egy cseppet sem hasonlított az Összekulcsolt Kezek Korának bánatához.
A minden érdekestől, derűstől és széptől erőszakkal elszakított ember magányossága és tehetetlensége oly leplezetlenül tárult elé, hogy Csedit határtalan szomorúság kerítette hatalmába. Fay Rodisz megpróbáltatásain keresztül Csedi szinte belemerült a régmúlt idők esztelen kegyetlenségének és gyűlőlétének fullasztó atmoszférájába.
Az ember és a társadalom ifjú kutatója szégyenkezve emlékezett vissza, hogy a távoli Földön nemegyszer kételkedett a kommunista társadalom bonyolult védőrendszereinek szükségességében. A Föld emberei nemzedékről nemzedékre óriási anyagi eszközöket és erőket fordítottak fenntartásukra. Csedi most már tudta, hogy bár óriásit fejlődött a jóság, az együttérzés és a gyöngédség, évmilliók infemó-léte olyan sok szénvédést halmozott fel a gének emlékezetében, hogy bármikor felbukkanhatnak olyan emberek, akik ősi módon értelmezik a hősiességet, vad eszközökkel akarnak hatalmat szerezni mások fölött, felemelkedni mások leigázása árán. Egyetlen veszett kutya megharaphat és halálos veszélybe sodorhat több száz embért. Ugyanígy a torz lelkialkatú ember is képes szörnyű bajokát okozni gyanútlan környezetének, amíg a világ, amely elfeledkezett az egykori társadalmi veszélyekről, el nem szigeteli és át nem alakítja őt.
Ezért oly bonyolult az EPFSZ, az egyéni pszichológiai felügyelet szervezete, mely együtt dolgozik az EA-val az egyéni átformálóval, s amelyet állandóan tökéletesít a Becsület— és Jogügyi Tanács. A szervezet felépítése igen hasonlít az EVKhoz, az elektronikus kapcsolatok védőberendezéséhez az űrhajón, csak még összetettebb és változatosabb.
Csedi most először fogta fel az EPFSZ szerepének jelentőségét. Ez megnyugtatóan hatott rá. Mintha a földi emberiség éber, anyai gondoskodása a Saktin és a Támaszon keresztül óriási kézként idáig ért volna. A lány nagyot sóhajtott, és békésen elszenderedett. Mióta a Tormansz felé elindultak, ilyen jól még nem aludt.
V. FEJEZET
Coam kertjeiben
Neia Holly, aki átköltözött a csillaghajó kupolája alá, Gén Atal helyére, a külső, lehallgató műszerek tompa bugására ébredt. Ebből megértette, hogy a „Sötét Láng” a védőmező kikapcsolása nélkül alacsony röppályára tért át. A belső televizofon képernyőjén megpillantotta a csillaghajó vezetőit, akik élénken beszélgettek Fay Rodisszal.
A „Sötét Láng” lejjebb ereszkedése bizonyára izgalomba hozta az egész bolygót. Várható volt, hogy újabb támadás éri az űrhajót abban a pillanatban, amikor kikapcsolják a védőterét. Fay Rodisz a védőtér kikapcsolása mellett kardoskodott, és sikerült is meggyőznie az űrhajó pilótáit, hogy mire az öligarchikus államban eljut a hír a legfőbb vezetőhöz, hogy a védőtér nem működik, és megismételhetik a támadást, addig a „Sötét Láng” már leszáll.
A csillaghajó a kijelölt leszállási helyhez igazodva keringett a Jan-Jah bolygó fölött. A tengerbe ékelődő fok túlságosan kicsi volt a nagy testű, nehézkes ESCS számára. Kinyitottak még két figyelőaknát, s a földlakók nem tudtak elmozdulni előlük, mert először látták a bolygót ilyen közelről. A „Sötét Láng” az utolsó fordulatokat teüe. A Földénél kissé sűrűbb légkörben a csillaghajó már kezdett átmelegedni. A Jan-Jah bolygó nem kéknek látszott, mint a Föld. Az uralkodó színárnyalat a lila volt, a nagy tavak a hegyek közt majdnem feketének tűntek, az óceánok pedig ibolyaszínűek. Ott, ahol a sekély vízen zátonyok derengtek át, a tenger komoran zöldelit.
A földlakók vágyakozva gondoltak vissza Tibet szemet gyönyörködtető zöld színére, amilyennek legutóbb, ugyanilyen magasságból látták.
A Jan-Jah alacsony, párhuzamos hegygerincei, a száraz völgyek labirintusai, a végeláthatatlan fennsíkok lilás árnyalatú világosbarna színben játszottak. A gyér növényzet helyenként csokoládébarna takaróként borította a feltúrt és meddő talajt. Óriási, sötétszürke, gyűrött lávamezők jelezték az egyenlítői törések területét. E komor övezet körül a talaj téglavörös színt öltött, a lávahegyektől távolodva pedig egyre sárgább lett. Homokdombok szimmetrikus barázdái redőzték a néptelen partvidéket. A bolygó lakatlannak látszott.
A földlakók csak tüzetesebb szemlélődés után vették észre, hogy a nagy folyók mentén és a mély völgykatlanokban, ahol a talaj nedves kipárolgásoktól kéklett, szabályos négyzetekre osztott hatalmas területek vannak. Azután eltűntek az utak, a városok zöld szigetei és a víz alatti növényzet óriási barnás foltjai a sekély vizű tengerekben. A felhők itt nem szakadtak szét pelyhes gomolyokká, csíkokká vagy tépett szélű, vakítóan fehér mezőkké, mint a Földön, hanem pikkelyszerű, szemcsés tömegbe álltak össze, úgy gomolyogtak az elülső és hátsó félteke tengerei fölött.
A csillaghajó remegni kezdett. Grif Rift bekapcsolta a hűtőberendezéseket. Az űrhajó ezüstfelhőbe burkolózva ereszkedett lefelé. A személyzet ezúttal nem a mágneses fülkékben élte át a fékezés okozta túlterhelést, hanem a lengéscsillapító székekben és díványokon. S a védőruhába öltözött hét űrhajós, ösztönösen tiszteletben tartva a láthatatlan határt, megint a többiektől külön csoportban ült a díványon.
A „Sötét Láng” leszállásának helyét és idejét, amint a földlakók később megtudták, titokban tartották. Ezért a Jan-Jah bolygó lakosai közül csak kevesen látták, amint az óriási űrhajó váratlanul előbukkant az égbolt mélyéből, és a kihalt fok fölött lebegett. A fékező energia forró oszlopa belevágott a laza talajba, örvényt kavart a porból. A vadul forgó oszlop sokáig ellenállt a tengeri szél nyomásának. Izzó lehelete szétáradt messze a tengeren és a szárazföldön, szembecsapta a hosszú, zörgő gépkocsikon érkező egyforma lila ruhás, fegyveres tormanszi férfiakat; valamennyinek a mellén doboz lógott, amelyből előremeredő rövid cső állt ki. Mikor az örvény forró lehelete megcsapta őket, a gépkocsik tisztes távolban megálltak. A tormansziak kimeredt szemmel bámultak a porfüggönyre, azon törték a fejüket, hogy sikeres leszállás vagy katasztrófa történt-e. A szürkésbama homályból lassan előtűnt a sötét kupola. Az űrhajó olyan egyenesen állt, mintha előre elkészített alapzatra ereszkedett volna le. A tormansziak csődálkozására még a csillaghajó körüli bozót is sértetlen maradt. Utat kellett vágni, hogy az érkezők részére kirendelt kígyóemblémás gépkocsik odajuthassanak az űrhajóhoz.