Végre a gépkocsi kerekei alatt szemet bántóan csillogni kézdett az utca tükörüveg burkolata. Ilyesféle utcákat láttak a csillaghajósok a tormanszi tévében. De a gépkocsik nem a város közepe felé tartottak, hanem rátértek egy útra, amelyet sötét olajzöld kérgű, egyenes törzsű fák szegélyeztek. A legyezőszerű hosszú ágak az út fölé hajoltak, és díszletszerűen összeértek a szemközti fák ágaival. Ezeket a fákat hirtelen hármas sorba ültetett alacsony fák váltották fel, amelyek hegyükre állított sárga kúpokra emlékeztettek. A köztük levő háromszögletű nyílásokon a főváros fölé emelkedő domb virágoktól tarkálló teteje látszott a sötétlila ég hátterén. Vastag, négy méter magas, kék fal vette körül az ovális teret, amelyben fenyőhöz hasonló, ezüstös-zöld fák hullámoztak, mintha át akarnának csapni a falon. Ez a kert vagy park gyönyörűnek látszott a szürkésbama, fahéj és sötét csokoládé színű pusztaságok után, amelyek egymást követték a sötétlila ég alatt a csillaghajótól a fővárosig vezető háromszáz kilométeres úton.
— Milyen liget ez? — törte meg először a csendet Fay Rodisz, az idősebbik „kígyóshoz” fordulva.
— Coam kertjei — felelte az könnyedén meghajolva —, az a hely, ahol maga a nagy Csoio Csagasz és munkatársai, a Négyek Tanácsának tagjai laknak.
— Hát nem a városba megyünk?
— Nem. Végtelen jóságában és bölcsességében őhatalmassága a Coam kertjeiben szállásolja el önöket. Vendégei lesznek arra az időre, amíg el nem hagyják a Jan-Jah bolygót… Már meg is érkeztünk. Ennél tovább egyetlen gépkocsi sem mehet. — A főelőkelőség meglepő fürgeséggel kinyitotta a hátsó ajtót, és kilépett a kapu előtti tér sima üvegburkolatára. Arca elé csillogó korongot emelt, és eltűnt az oldalt kinyíló bejáraton. A másik „kígyós”, aki eddig meg sem szólalt, kezével intett a földieknek, hogy szánjanak ki a gépkocsiból.
A csillaghajósok a kapu előtt csoportosultak, megmozgatták tagjaikat, megigazgatták a bio-szűrők csövecskéit. Vir Norin és Csedi Daan hátrább ment, hogy szemügyre vegye a többszintes építményt, amely kapuként szolgált a Coam kert-jeihez.
— Itt is kígyó! — kiáltott fel Csedi. — Ez a jel van a főrangúak mellén, a gépkocsik oldalán és most itt, az uralkodó palotájának kapuján.
— Nincs ebben semmi meglepő — mondta az asztronavigátor —, hiszen ők a Földről származnak, ahol ez a szimbólum igen gyakran előfordult a régi civilizációkban. A kígyó nemhiába a Sátán és a hatalom jelvénye. Hipnotikus képessége van, mindenüvé behatol és mérgez…
— Vajon hogy szabadulnak meg a portól ilyen cikomyás, bonyolult építkezési formáknál? — kérdezte az odalépő Evíza.
— Az emberi kéz munkáját itt nem nélkülözhetik, de ez veszélyes foglalkozás — felelte Vir Norin.
— Így tehát nincs értéke sem a kéznek, sem az életnek — szögezte le Csedi, talán elhirtelenkedve az ítéletét.
Szavai elvesztek abban a dörgő hangban, amely a kapu fölőtt középen álló tomyocskábóí hangzott feclass="underline"
— Üdvözlöm önöket, idegenek. Lépjenek be bátran, mert itt a Négyek Tanácsa tagjainak, a Jan-Jah nép legfőbb választottjainak és vezetőjüknek, az én személyemnek magas védelme alatt állnak…
Az utolsó szavaknál kitárultak a hatalmas kapuszámyak. A földlakók elmosolyodtak: a Tormansz mának biztatása fölösleges volt, egyikük sem érzett szemernyi félelmet sem. A csillaghajósok elindultak a ruganyos kockalapokon, amelyek elnyelték lépteik zaját. Az út cikcakkban haladt, ahogy a villámot rajzolták régóta a Földön.
— Nem túlságosan sok szó esik a biztonságról? — kérdezte Csedi egy cseppnyi türelmetlenséggel.
— És túl sok a kanyar — tette hozzá Eviza.
A fák sűrűjén át kirajzolódtak a palota nehézkes vonalai. Az épület sárga virágszőnyeg mögött terpeszkedett súlyosan, a hegyes, kúpszerű virágfejek mereven álltak, meg sem rézdűltek a szélben.
A rendkívül magas ajtók keskenynek látszottak. Sötét lapjaikat csillogó kis fémgúlák fedték. Az SDF-robotok, mind a heten, hirtelen előrerohantak, szaggatott riasztócsengetéssel jeleztek. Az ajtó előtt felsorakoztak, elállták a csillaghajósok útját, de néhány perc múlva elnémultak, és utat nyitottak.
— A gúlák az ajtókon áram alatt vannak — felelte Fay Rodisz kérdő pillantására az előrelépő Gén Atal.
— Igen, de már kikapcsolták — tette hozzá Tor Lik, aki oldalt állt, és látható ellenérzéssel vizsgálgatta a Coam kert-jeinek építészeti stílusát.
Váratlanul és nesztelenül kinyílt a magas ajtó, és a föld lakók a sötét nyíláson egy roppant magas tetembe jutottak, amely pontosan két részre volt osztva. Az elülső rész hatszögletű tükörlapokkal borított padlója két méterrel alacsonyabb volt a hátsónál, amelyet vastag fekete-sárga szőnyeg borított. A magasan álló nap sugarai áthatoltak az aranyvörös üvegeken, s ettől a terem felső részét mintha varázsos fény öntötte volna el. Itt ült a négy férfi: egyikük elöl és középen, a többi három balra és kissé hátrább. A terem mélyebben fekvő felében tompa fény derengett; a mennyezetről szűrődött le a kiszögellésekre erősített óriási fémkígyók közt, amelyek kitátott szájjal függtek a Földről jött vendégek fölött. A tükörlapok visszaverték az elmosódó árnyakat, növelve a nyugtalanságot és zavart, amely mindenkit elfogott, aki szemtől szembe mert állni a Négyek Tanácsával.
A Tormansz urait nyilván már mindenről tájékoztatták a földlakókkal kapcsolatban. Nem csodálkoztak, mikor meglátták a mulatságos kilenclábúakat a csillaghajósok mellett tipegni. Fay Rodisz jelére a hét SDF felsorakozott a homályos tükörpadlón. Az űrhajósok nyugodtan felmentek az oldallépcsőn az emelvényre, szótlanul és komolyan megálltak, le nem vették szemüket a bolygó urairól. Csoio Csagasz némi tétovázás után felállt, és a kezét nyújtotta Fay Rodisznak. Ugyanazt tette a többi három is. Rodisznak csupán egy pillanatra volt szüksége, hogy felidézze emlékezetében a Földön feledésbe merült ősi üdvözlési formákat. Megszorította az uralkodó kezét, mint évezredekkel ezelőtt ősei tették, tanúsítva, hogy nem fegyverrel és rossz szándékkal jött. Egyébként itt aligha hiányzott a fegyver. Minden falmélyedésben egy-egy alig látható alak rejtőzött. Egy, kettő, három… nyolc mozdulatlan embért számolt össze Tor Lik. Arcukon fenyegető elszántság. Nem lehetett kétséges, hogy a kővé dermedt figurák egyetlenjeire bármilyen parancsot gondolkodás nélkül végrehajtanak.