— Ki járt először ezen az úton? Csak nem megint Oroszország? — érdeklődött Eviza.
— Megint Oroszország, a szocializmus első országa. Ő indúlt el a nagy úton, borotvaélen járva a gengszter-kapitalizmus, az álszocializmus és különféle válfajai között. Az oroszok úgy gondolták, hogy inkább szegényebbek maradnak, de olyan társadalmat készítenek elő, amely többet törődik az emberekkel és igazságosabb, kiküszöböli a kapitalista siker feltételeit és magát a fogalmát is, nem tűr semmiféle uralkodót, se kicsit, se nagyot a politikában, a tudományban, a művészetben, sehol. így jutottak el elődeink a Világ Egyesülésének Korához. Ezt nem találtuk a Tormanszon, mert itt két évezreddel a VEK után is még létezik az infemó, az oligarchia, amely megalkotta az elnyomás tökéletesített rendszerét. E rendszer elleni harc érdekében kell pszichofizikailag rendkívül edzett embereket nevelni, akik hozzánk hasonlóan nem élnek vissza hatalmukkal. S mindenekelőtt meg kell tanítani harcolni őket a mindent behálózó „kiválasztottság” ellen — az olyan rendszer ellen, amely szembeállítja az uralkodókat és a tömeget, a mindentudó tudósokat és a sötét tudatlanokat, sztárokat és a tehetségteleneket, az elitet és az alsó munkásosztályt.
A hét földlakó egy széles, bíborvörös díványon ült. A vastag, rózsaszínű műanyagból készült magas ablakon át látszottak a kert fái, amelyeknek ágai között beszűrődtek a Tormansz Napjának sugarai. Ez az égitest, a földi Naptól eltérően nem körívet írt le az égen, hanem lassan és fenségesen, szinte függőlegesen ereszkedett le. A rózsaszínű ablakokon át nézve sugarai lilának tűntek. A csillaghajósok bronzbama arca komor, zöldes árnyalatot kapott.
— Tehát döntöttünk — mondta Vir Norin, akinek SDF-je a titkári teendőket végezte, és kódolta az értekezlet eredményét, hogy a „Sötét Láng”-ra továbbítsa.
— Döntöttünk — felelte Rodisz maga itt marad a fővárosban, a tudósok és a mérnökök közt. Tor Lik és Tivisza bejárja a bolygót egyik pólustól a másikig, felkeresi a természetvédelmi területeket és a tengeri állomásokat. Eviza az egészségügyi intézményeket, Csedi és Gén pedig a társadalmi életet fogja tanulmányozni, én meg a történelemmel foglalkozom. Most összeköttetésbe lépünk az űrhajóval, azután pedig — alvás. Házigazdáink korán fekszenek és korán kelnek.
Valóban, mihelyt kihunytak az alkony utolsó sugarai, és a magas mennyezet alatt Önműködően kigyulladt a világítás, mélységes csend lett. A sötét kertben időnként látszott a lassan lépegető őrök árnyéka, aztán minden mozdulatlanná dermedt, mint a mesebeli tó holt vize.
Eviza fojtónak érezte a levegőt, az ablakhoz ment, és a zárral matatott. A széles ablakkeret kitárult, és az idegen bolygó kertjének hűvös, különös illatú levegője beáradt a szobába, de ugyanabban a pillanatban hátborzongató kürtszó harsant fel. Mindenfelől emberek rohantak oda, lámpákkal világítottak, és fenyegetően felemelték fegyverük fekete csövét.
Vir Norin egyetlen ugrással az elképedt Eviza mellett térmett, és becsapta az ablakot. A trombitálás megszűnt. Norin kézmozdulattal igyekezett megnyugtatni az ablak alá csődült őröket. A lámpák kialudtak, az őrök szétoszlottak, a földiakók pedig ugratták a méltatlankodó Evizát.
— Meggyőződésem, hogy állandóan szemmel tartanak és kihallgatnak bennünket — mondta Tor Lik.
— Még jó, hogy a Föld nyelvéből egy szót se értenek a Tormanszon! — szólt Eviza. — Még nincs elég hosszú szöveg a kezükben.
— Azt hiszem, könnyen megfejtik majd — mondta Csedi —, sok a hasonló szó és fogalom. Az itteni nyelv tulajdonképpen az MVK ötödik korszakának egyik nyelve, de huszonkét évszázad alatt átalakult.
— Akárhogy van is, beszélgetéseinket egyelőre nem értik, és tartalmuk nem fogja nyugtalanítani a Jan-Jah urait — mondta Fay Rodisz. — Néha árnyékolni kell magunkat az SDF-ek segítségével, nehogy kilessék intimitásait. Például most, amikor a csillaghajóval fogunk beszélni.
Rodisz fekete-kék SDF-je a szoba közepére tipegett. Burája alól felzúgott a televizofon távvetítője, a szoba sötétségbe merült. A csillaghajósok szorosan egymás mellé ültek a díványra. A szemközti oldalon zöld fény gyűlt ki, és felhangzott a dal a hegyi patak fölé hajló lúzfa ágáról. Homályos és gyorsan mozgó körvonalak tűntek fel, majd hirtelen emberek térhatású képe bontakozott ki, mintha a csillaghajón maradtak ide repültek volna, Coam kertjeibe, és most együtt lennének velük ebben a szobában.
Takarékoskodtak az SDF energiatelepével, mert fontosabb dolgokban is szükség lehet majd rá, ezért mindenki röviden ismertette a Tormanszon töltött első nap benyomásait. A rövidség rekordját Tor Lik állította feclass="underline" „Sok por, sok szó a nagyságról, a boldogtalanságról és a biztonságról. Ezzel szemben félelem és védelmi berendezések, de nem a biztonság, hanem a Tormansz urának megközelíthetetlensége érdekében. Az emberek arca komor, még a madarak sem énekelnek.”
Mikor a sztereokép elsötétült, és megszakadt az összeköttetés a csillaghajóval, Rodisz így szólt: Nem tudom, maguk hogy vannak, de engem a védőszérum és a bioszűrő álmosít.
Mindenki álmosságot érzett a szokott tettvágy helyett. Éviza ezt normális jelenségnek tartotta, és figyelmeztette társait, hogy még háromnégy napig bágyadtak lesznek.
Másnap reggel, alighogy a hét földlakó megreggelizett, megjelent egy főrangú hivatalnok szénfekete ruhában, amelyre kék árnyalatú ezüst kígyók voltak hímezve. Megbeszélésre hívta Fay Rodiszt a „legkegyelmesebb Csoio Csagaszhoz”. Az expedíció többi tagjának sétát indítványozott Coam kertjeiben, amíg eljön az ideje, hogy a Központi Adattárba menjenek, ahol a „nagy Csoio Csagasz parancsára” megkapják az információs anyagot.
Fay Rodisz csókot dobott társai felé, és egy lila ruhás szótlan őr kíséretében eltávozott. Az őr tisztelettudó fejmozdulatokkal mutatta az utat. Az egyik bejáratnál, amelyet súlyos szőnyeg fedett, hirtelen megállt, széttárta a karját, és mélyen meghajolt. Fay Rodisz maga hajtotta félre a szőnyeget, s abbán a pillanatban kinyílt egy nehéz ajtó, amely, mint minden ajtó Tormanszon, sarokvason forgott, nem pedig a falba csúszott be, mint a földi házakban. Fay Rodisz sötétzöld fiiggönyökkel és faragott ébenfa bútorral berendezett szobába lépett, amelyet a földlakók már láttak a csillaghajóról a titkos tévécsatornán.
Csoio Csagasz egyik kezét egy fekete talapzaton álló, szivárványos kristálygömbön tartva fogadta vendégét. Ravaszkásán elmosolyodott, kezével helyet mutatott, és Rodisz, viszszamosolyogva rá, kényelmesen elhelyezkedett az öblös karosszékben.
Csoio Csagasz kissé közelebb húzódott, leült, bizalmasan előrehajolva összetette a kezét, mint aki felkészült, hogy türelmesen meghallgassa vendégét.
— Most kettesben beszélhetünk, ahogy a sors uraihoz illik. Bár a csillaghajó csak porszem a bolygóhoz képest, pszichológiailag a felelősség és a teljhatalom egy és ugyanaz.
Fay Rodisz tiltakozni akart, hogy az ilyen megfogalmazás vele kapcsolatban nemcsak helytelen, hanem sérti is a Föld emberét, de türtőztette magát: nevetséges és hasztalan lenne kioktatni ezt a megrögzött oligarchát a földi kommunista étika alapelveiről.