A két minisztériumi dolgozó figyelmesen végighallgatta elbeszélését, aztán némán összenéztek. Medvegyev a mosolyát leplezve azt kérdezte:
— Hát igaz-e, hogy diákkorában pisztollyal gyógyított valakit?
— Nem pisztollyal, hanem Asztvacaturov segítségével — tiltakozott hevesen Girin. — Lám csak, önök erről is tudnak!
— De hiszen ön ezt soha sem titkolta?!
— Persze, hogy nem. Csak hát ez olyan régen volt!
Senki sem reagált Girin kihívó hangjára. — Igen — mondta rövid hallgatás után a személyzeti főnök. — Ön bizonyára nagy tudású, tehetséges ember, és a kutatóintézeteknek szükségük van önre, de… — és elhallgatott.
— Fejezze be, ha már belekezdett.
— Magától is megérti, vagy majd később rájön. Mi az ön véleménye, professzor?
— Azt javaslom, hogy küldjük abba a fiziológiai laboratóriumba, amelyről beszéltem önnek. Elmenne az összehasonlító látószervi fiziológiával foglalkozó laboratóriumba segédmunkatársnak? — fordult Girinhez.
— El… egyelőre — felelte közömbösen Girin.
— Mit jelent az, hogy “egyelőre”?
— Amíg létre nem hozzák a speciális pszichofiziológiai laboratóriumot, amelynek létjogosultságát bebizonyítom, a létrehozását pedig kiharcolom!
— Hát akkor rendben is volnánk — zárta le a megbeszélést a személyzeti osztály vezetője.
“Balszerencsésen indult a moszkvai pályafutásom — töprengett Girin, miközben a sebtében összevásárolt bútordarabokkal berendezett szobáját nézegette. — Nem sikerült bejutnom abba az intézetbe, amelybe szerettem volna. A pénztelenség miatt képtelen vagyok restauráltatni Anna szobrát és elvitetni a kiállításra. A művészek közölték, hogy kiállítják, ha fedezek minden költséget. Ezért is köszönet.”
Girin másnap elment a geológiai intézetbe, ahol csaknem a fele dolgozott azoknak a geológusoknak, akiknek az ország az érceket és az olajat, a szenet és gyémántokat, a bauxitot és a cementet köszönheti. Girin a sötét, szekrényekkel zsúfolt folyosón haladt s izgatottan olvasta az ajtókon az újságokból ismert neveket, és azon háborgott, milyen szűk ez a harmincas években épült, kiöregedett épület. Andrejev a dolgozószobájának szekrényekkel elkerített átjárójában fogadta. Girin arra gondolt, hogy ez a keskeny rés semmiképpen sem illik egy olyan emberhez, aki egész életét a tágas kazah sztyeppéken, a szibériai tajga végtelen mocsarai közt, az Altáj és a Tien-San magaslatain töltötte. A geológus bizonyára a gondolataiban olvasott, mert elmosolyodott és így szólt:
— Nem vészes, a tajga után jó egy kicsit összezsúfolva ülni. Tudja, fárasztó fél évig nem látni falakat, nehezen koncentrál az ember.
– Ön még mindig a régi — felelte Girin szívélyesen, de komolyan. — Előfordult már önnel olyasmi, amit ön bajnak nevez?
A geológus szélesen elmosolyodott, aztán hirtelen rácsapott az asztalra.
— Baj mindig van! A bajt csak a teljesen ostobák nem ismerik. Vannak olyanok, akik mindennel elégedettek… de nézze meg, mi van nálam! Andrejev kitárta az egyszerű furnérszekrény hosszú ajtaját és kihúzott két, mély testetlen rekeszt.
Félhomályos aljukon felcsillantak a szögletes hegyi kőzetdarabok. Még a laikus Girint is elképesztette a kövek változatossága: hol komor sötétszürke, hol meleg vörös, sárga színük, hol a különféle nagyságú foltosságok társulása.
— Látja, mind tele van! — kiáltott fel Andrejev, és Girin nyomban rájött, hogy a geológus valóban arról beszél, ami a legfájóbb pontja. — Itt is, a folyosón is, és a koszos raktárban is. Pedig ezek mind igen ritka kövek, amelyek csak látszanak egyszerű kőzetnek.
Girin nagy tisztelettel nézegette az állványokat, amelyekben az egyforma rekeszek sorakoztak.
— Csakugyan nincs hol tárolni ezeket? — kérdezte. — Hogy lehet ez?
— Nincs! Valaha, az első ötéves tervek idején, polgárjogot nyert az a nézet, hogy a geológiai kollekciókat nem kell tárolni, túl sok helyet foglalnak el. Rögzítették a térképen a fellelés helyét, bemutatták a mintát, aztán ki vele! A mai napig sem lehet változtatni ezen a begyepesedett maradiságon. Pedig építhetnének egy nagy kőhodályt, néhány fűthető dolgozószobával, és az országnak biztos tárolóhelye lenne! A mai technika mellett ez semmiség, potom összeg és milyen értékeket őriznénk meg!
– Úgy látom, mindenkinek megvan a maga baja, még a tudomány olyan nagyjainak is, mint önök!
— Ilyen az élet! Mit csináljunk?! — A geológus ugyanolyan hirtelen csillapodott le, mint amilyen hamar felpaprikázódott.
Girin hallgatott egy darabig, aztán csendesen, mintha csak magában beszélne, így szólt:
— Irigylem a természetét Mi, pszichológusok ezt jól kiegyensúlyozott személyiségnek nevezzük. Gyors fékezés és máris visszazökken a rendes kerékvágásba.
— Bizonyára hozzászoktam már a legkülönbözőbb bajokhoz — felelte Andrejev és felsóhajtott. — Csak vándorolt volna annyit, mint én a szovjethatalom első éveiben, az első ötéves tervek idején, az akkor még gyengén fejlett közlekedési viszonyok között. Az isten vagy az ördög tudja, hány gyötrő órát és napot töltöttem a posta- és vasútállomásokon, kikötőkben és repülőtereken! Mennyi meggyőzésre, fenyegetőzésre, rimánkodásra volt szükség, hogy idejében elindíthassam expedíciómat, feladjam a rakományt, hazahozzam az embereimet. Ehhez képest a tajgai viszontagságok már semmiségek, ott az ember saját magától, egészségétől, a leleményességétől, erős fizikumától függ. De amikor egy embertől, mégpedig gyakran rossz embertől függünk… — a geológus összevonta szemöldökét — az ördög se tudja, véletlen-e vagy törvényszerűség az, ami történik?
— Látom, elege van már mindenből! — nevetett Girin, de a geológusból kitört a felháborodás.
— Képzeljen el egy hatalmas folyót a tajgában. Sekély kelet-szibériai hó borítja a néptelen partokat, korán beköszönt a fagy, a hó csikorog a lábunk alatt, a folyón köd lebeg, vizén zúgva, összeverődve úszik, a zuhogókon meg száguld a kásás jég, amely bármely pillanatban beállhat, és akkor a tajgából épp hogy kivergődött expedíció két hónapig várhat, amíg szánon folytathatja útját a folyón.
— Miért két hónapig? Hiszen az imént mondta, hogy a folyó minden pillanatban…
— Mert a sekély vizű szakaszon, a zuhogókon sokkal később áll be a jég, amelyen majd elszállítható a rakomány. Más út nincs, ha csak nem a rénszarvasfogatok, de az akkor induló vadászidényben nem áll össze egyhamar egy olyan karaván, amely mindent elszállítana: az embereket, a rakományt, a felszerelést, meg ezeket, ni, a kollekciókat, amelyeket nincs hol tárolni. Ez a helyzet! Mi történik, amikor kiköt a településen az utolsó gőzös? Mindenki tudja, hogy az utolsó, hogy zsúfolásig meg van rakva, az emberek mégis mindenáron fel akarnak jutni a hajóra. A szibériai tajgalakók keménykötésű, erős emberek, azért a kapitány válogatott matrózlegényeket — hathat embert — állít a hajóhíd két oldalára. Hatalmas szál legények, akik valósággal feldühödtek már a minden településen, minden kikötőben rájuk váró rohamoktól. Mi ilyenkor a megoldás?