— Hát van?
— Van! Munkásaim egy része mindig visszamarad a településen, vagy azért, hogy aztán visszamenjen a tajgába, vagy megvárja, míg szánúttá válik a folyó, de addig is eldolgozgat a telepen. Ezek a fiúk meg a helybeli lakosokból verbuvált önkéntesek, akik megkapják a megfelelő porciójukat, pimaszul megrohamozzák a hajóhidat és színlelt verekedést rendeznek a matrózokkal. A verekedés elhúzódik, az egész legénység — élén a kapitánnyal — a segítségükre siet a matrózoknak, a küzdelemben egyre többen vesznek részt, mert erősítés érkezik, beavatkoznak az utasjelöltek is. Végül a felbőszült kapitány parancsot ad az indulásra, amikor pedig a gőzös már elhagyta a települést és kiért a folyó közepére, egyszer csak felfedezik a hajón a mi expedíciónkat.
— Hogyan jutottak fel?
— Hát a verekedés mire való? Amíg a legénység a verekedéssel volt elfoglalva, csónakunk a folyó felőli oldalon hozzásimult a gőzöshöz, pillanatok alatt feldobáljuk rakományunkat a hajóra, elrejtőzünk valahol a kémény vagy a fedélzeti rakomány mögött, a csónak pedig gyorsan eltűnik a hajó közeléből.
– És mit csinál a kapitány, amikor felfedezi önöket?
— Van, illetve azelőtt volt egy íratlan törvény, amelyet szentül megtartottak minden tajgai folyón: ha valakinek egyszer sikerült feljutnia a gőzösre, onnan senki sem kergetheti le. Ez érthető is! Partra dobni embereket valahol a tajga kellős közepén a beálló folyón, annyit jelent, mint halálos veszélynek tenni ki őket. Visszafordulni velük pedig még rosszabb: olyankor minden perc drága, a gőzös bármikor befagyhat, így születnek a törvények, a létszükséglet szüli őket… — a geológus elhallgatott, az órájára pillantott és azt kérdezte: — No de mi ügyben keresett fel?
— Nem nagy dolog: adjon nekem kölcsön háromszáz rubelt, de legalább öt hónapra.
— Nem számít! Van a takarékban pénzem, egyhamar nem lesz rá szükségem. A geológusok ősszel vásárolnak be, amikor visszatértek expedíciós útjukról. Régi szokás. Hogyan is csináljuk? Az lesz a legjobb, ha ma este eljön hozzám. Elteázgatunk, jó erős teát készítek.
Andrejev felesége, Jekatyerina Alekszejevna tökéletes ellentéte volt férjének. A mokány, tömzsi, igen eleven geológus és a bojárnőkhöz hasonlóan testes, nagydarab felesége nagyszerű párt alkotott. Girin szerette könyvekkel telezsúfolt lakásukat, ennek a háznak a kényelmét és nyugalmát, amelyben oly jól lehet dolgozni és pihenni. A kis étkű Girin mindig olyan jóllakottan távozott Andrejevék házából, hogy alig bírt szuszogni…
Ez alkalommal Andrejev semmivel sem tudta megvendégelni Girint: felesége elutazott, egyetemista lánya, Rita pedig a geológus kifejezése szerint “valahol az idegen udvarokban kujtorgott”. De a szurokfekete tea nagyon ízletes volt.
— Nos, halljuk a történetet — szólt szigorúan Andrejev és másodszor töltött az opálosan áttetsző porcelán edényből.
— Egyelőre nincs mit mesélnem — felelte kelletlenül Girin.
— Hogyhogy? — kapta fel a fejét a geológus. — Ha egyszer az én öreg barátom, aki bizonyos eredményeket ért el orvosi praxisában, hirtelen megjelenik Moszkvában, amely se tanyája, se hazája, hozzá még pénzt is kér kölcsön, nem kell sok bölcsesség ahhoz, hogy rájöjjön az ember: komoly fordulat történt a sorsában. Világos, mint a nap, hogy ez a fordulat az elméleti tudomány szférájába való visszatérésével kapcsolatos. És megesküdnék, hogy válása óta még mindig nőtlenül ténfereg — nős ember ugyanis nem szokott hebehurgyán viselkedni. Azzal törődik, hogy jó fizetése, lakása legyen és jók legyenek a kilátásai. Mit tud mondani az új foglalkozásáról? Sikerült megszerveznie… hogy is hívják csak, emlékszik, amit régen akart, a fiziológiai pszichológiát?
— Ilyen jól megjegyezte?! Hiszen tíz esztendővel ezelőtt írtam erről önnek.
Megjegyeztem, mivel érdekelt a dolog, már csak azért is, mert a végzetszerűséget éreztem ki soraiból. És most azért jött fel újra, hogy itt, a fővárosban folytassa a harcot?
— Ezúttal igen! De végzetszerűségről szó sincs. Hogy miért? Még semmit sem tettem, egyelőre inkább csak kudarcok értek, pedig önbizalmam — van!
– Én tudom, hogy miért. Most kezdenek rájönni arra, amit az éles elméjű emberek már régen sejtettek: a tudomány gigászi fellendülésére!
— Igaza van! Nyilvánvalóvá vált, hogy a tudomány törvényei szerint kell építenünk a jövőt, különben… — Girin sokatmondó mozdulatot tett.
— De én azt akartam mondani, hogy nincs haszontalan tudomány, hogy a tudományoknak még nem is olyan régen fennállott megosztottsága teljesen elavult. Ma már a legelőrelátóbb ember sem tudja elhatárolni a fontos kutatást a nem fontostól. Az ön pszichofiziológiája, amelyet ön a háború előtt egyáltalán nem tartott megvalósíthatónak, manapság a biológia és az orvostudomány igen fontos ágává válhat.
— Tökéletesen igaz! Az új élet új szükségleteket teremt, az új gépek új embereket igényelnek, akik uralkodni tudnak érzelemvilágukon. De ezt a lelkivilágot edzeni, erősíteni, fejleszteni kell. Számunkra, materialisták számára azonban természetes, hogy a pszichikum a fiziológián alapszik, abból keletkezik és fejlődik ki, következésképpen elsősorban azoknak a kölcsönös kapcsolatát kell tanulmányozni, márpedig az bonyolultabb és szilárdabb, mint az automatizálás, vagyis a reflexek rendszere. De mi biológusok tehetetlenek voltunk, nem készültünk fel az agy munkájának tanulmányozására. Szinte már misztikus fogalmakat használtunk: ész, akarat, érzelem. Amíg a fizikusok és a matematikusok nem értek el eredményeket, bele sem szagoltunk a kibernetikába. Akkor vált világossá, milyen rendkívül bonyolult építménnyel van dolgunk. De az még mindig nem jutott eszünkbe, hogy létrehozzunk egy pszichofiziológiai intézetet, márpedig jó néhány ilyen tudományos központra volna szükség.
— Elég — emelte fel tréfásan a kezét Andrejev. — Apropó, ez itt az ön tanulmánya? — A geológus felvett az asztalról egy népszerű-tudományos folyóiratot.
— Az enyém — bólintott Girin.
— Milyen igaza volt Leninnek, amikor azt mondta, hogy a fantázia rendkívül értékes tulajdonság! Én egyeseknek a fantázia magisztere címet adományoznám — rázta meg a geológus a folyóiratot.
— Kevés itt a fantázia — vont vállat Girin. — A Természet című folyóiratban elolvastam neves paleontológusunk tanulmányát a dinosaurusokról. Meggyőző módon fejtegette, hogy ezek az óriási gyíkok, a Föld leghatalmasabb állatai, nem azért voltak nagyok, mert fejlett volt a nagy hipofízisük, az a belső kiválasztású mirigy, amely a többi között a növést is serkenti. Ellenkezően, a hipofízis azért volt nagy, hogy serkentse a gyors növekedést és a környezethez való alkalmazkodást. Ez tetszett nekem. Valóban, ha az állat nagy, gyorsabban kell, hogy növekedjen, különben elpusztul, mert olyan feltételek között él, hogy szüksége van a nagy méretekre. És ekkor nyomban a cetek jutottak eszembe. Az óriáscet kölyke nem is napról napra, hanem óráról órára növekszik, száz kilogrammot gyarapszik naponta. Ha pedig ez így van, akkor a cet hipofízisének aránylag nagynak kell lennie. Az elejtett cetekből ki kellene vonni a legfontosabb belső elválasztású mirigy, a hipofízis hormonját.
— Egy kilogramm hormon kinyeréséhez valóban…
— …négyszázezer sertés szükséges? Igen, ez így van. Persze ezt vágáskor nyerik mellékesen a húskombinátokban, de azért csak jó volna egy új, még gazdagabb forrást találni. Erre írtam egy cikket, hogy a cetekből, különösen a fiataljaikból kell kinyerni a hipofízist.